1.                      Beregszászban születtél, itt élted meg ifjúkori éveidet, itt kezdődött költői pályád. Mi „űzött” el innen, milyen remények vonzottak az anyaországba?

Áttelepülésemkor senki sem kérdezett, és azóta sem. Pedig szívesen elmondtam volna, hogy két gyermek édesanyjaként és feleségként egyszerűen követtem férjemet és az ő családját én, aki akkor már teljesen elárvultam. A szüleim, nagyszüleim nem éltek, és Drávai Gizi néni sem, aki rokoni szinten hozzám tartozott. Kaptam egy új családot, a férjemét, akik évtizedek óta dédelgették magukban a családegyesítés gondolatát, hiszen anyósomnak, ha ne tévedek, három testvére élt Magyarországon. Meg ne kérdezd, hogy kerültek oda, mert akkor történelemórát kell tartanom. Tehát nem „űzött” el itthonról semmi, és nem vonzottak semmiféle remények. Meglehetősen reménytelenül léptem át a határt, hátamban egyfajta kiátkozás szólamaival. Egy világvégi településre költöztünk, ahol a férjemet állás várta. Szellemi fészkemből így kerültem egy olyan légüres térbe, ahol meglehetősen nagy erőfeszítést jelentett maga a létezés is.

2.                      Áttelepülésed évét nevezhetjük sorsod fordulópontjának?

Teljesen mindegy, milyen címkét ragasztunk rá. Az embernek van sorsa, és ez azt jelenti, hogy nem mindig a tervezett módon alakul az élete. Erőteljes fordulópont volt, mert a teljes szellemi elszigetelődés mellett egyre fokozódó magányérzet kísérte. A házi orvoslás ugyanis Magyarországon már akkor is olyanfajta megterheléssel járt, peremvidékeken főként, hogy teljesen szibériai száműzöttekként éltünk, a szibériai intelligencia megtisztelő jelenléte nélkül. Tehát én egyre inkább befelé fordultam, a baráti kapcsolataim nem csak az otthoniakkal szakadtak meg, morzsolódtak fel az évek múlásával, de a magyarországi írótársaimmal is. Azt hiszem, senki nem értette, mit keresek én Rakacán, Kenézlőn, s talán még azt sem, hogy Sárospatakon mi dolgom. De a múltat idézzük, s nekem Shakespeare Rómeójának szavai jutnak eszembe: A semmiről beszélsz, Mercutio, a semmiről.

3.                      „És a választás színvonala a mi színvonalunk is.” Ezzel a megállapítással zártad egy régi beszélgetésünket. Most, huszonhárom év elteltével hogy látod: az áttelepülés jó választás volt? Új köteted címének  apropóján így is kérdezhetem: partot értél az anyaországban, vagy továbbra is hánykolódni kényszerülsz a sors meglehetősen zaklatott, de mégiscsak egyirányú folyóvízén?

Ismét jogosan érezhetném hátamban a kést. Én helyesen választottam, mert a családomat választottam. Hogy ezt miért nem fogta fel eddig senki? És ez a választás nekem nagyon áldozatos és nehéz volt. Nem a könnyebbik végét fogtam meg a dolgoknak, mint ahogy az a  kérdésből kitetszene. Én nagyon sokat veszítettem az áttelepüléssel, de ezt az események sodrában is tisztán átláttam. A döntéseim azonban erkölcsi alapúak. A két gyerekemnek tartoztam az apjukkal. Érdekes, hogy máig elfogadott a család tisztelete például a görög tragédiákban, s ott nem merül fel a nagyobb közösséggel szembeni tartozás sérelme, ha az vérségi kapcsolattal ütközik. Gondoljunk Élektrára. Valami változott azóta, amiből kimaradtam?

De más mondanivalóm is támad a kérdésed kapcsán. Visszakérdezek: az ember statikus, nem változó valaki, akit az életesemények semmiféle átalakulásra nem kényszerítenek, nem tanítanak? Vagy köpönyegforgatás lenne, ha érettebben valamit másként, mert mélyebben értek, tudok, látok? Választás-e a sors kényszere? Csak mert át kellett lépnem a határt, ettől más ember lettem?

Mindenkinek másként működik a sorsa. Az enyémben nagy fordulatok, teljes átrendeződések tették katartikussá a helyzeteket, de mindig feltaláltam magamat. Nem sodródtam, és ma sem sodródom. Ebből adódóan nem ismerem a megbánás fogalmát. De konfliktuskereső és konfliktusteremtő vagyok, mert csak akkor él bennem a kutatás, megérteni vágyás könyörtelen kíváncsisága, ha izzik körülöttem a levegő.

4.                      Beszélhetünk egyáltalán valamiféle „partról”, ahol kétségekkel vívódó költői éned félelmei okafogyottan csitulhatnak?

Ahogy nem ismerem a megbánást, nem ismerem a félelmet sem. Szülőként meg kellett békülnöm az aggodalmaimmal, mert azt nem tudom kiiktatni. A kétségek pedig nagyon jó dolgok. Aki elfogadja a pillanatnyi igazságot, a pillanatnyi ismeretet a dolgokról, annak nincsenek kétségei, de én a növekedést szolgálom. A kétségeim csitulását tehát nem nagyon szorgalmazom.

5.                      Pécsi Györgyi szerint Szapphó a szirten című köteted anyaga részben szerves folytatása eddigi költészetednek, másrészt viszont annak „igen erőteljes megújulása, s egyúttal kiteljesedése is.” Hogyan viszonyulsz ehhez a megállapításhoz? Ez a megújulás tudatos – netán „görcsös” – akarat eredménye, vagy „csupán” az alkotói fejlődés természetes hozadéka?

Életem első számú szabálya: semmit sem akarok mindenáron, semmihez sem ragaszkodom görcsösen. Igen fiatalon ez még másként működött, akkor még elhittem, hogy van hatalmam a dolgok fölött. Ma már tudom, hogy ez nem így működik, s csak a magamon behajtható feladatok-elvárások mellett tartok ki. Nem görcsösen, hanem figyelemmel és fegyelemmel. A dolgok ideje is megmutatkozik. Egyszerűen benyúltam a könyvespolcomra Szepes Erika-Szerdahelyi István  Verstanáért, amit amúgy is kedvvel lapozgatok, és megállított a szapphói strófa. Korábban meg sem kíséreltem használni ezt a formát, de hirtelen nagyon egyszerűnek találtam, és simultak alá a gondolataim. Ujjgyakorlatból nőtte ki magát kötetté azzal a nem véletlen attitűddel, hogy szándékomban állt a nőkről, a gondolkodó és alkotó asszonyokról is szólni. Értük is, a nevükben is, és egyben nekik is címezve. Ha valami valóban egészen új jelenség ebben az egy év termését tartalmazó kis kötetben, akkor a saját nememhez fordulásom, illetve saját nemem felvállalása szerzőként is. Hiszen kezdettől fogva a férfiirodalomhoz igazítottam értékrendemet, látásomat.

6.                      Verseidet olvasva fel-feltűnik előttem egy képzeletbeli kép, ahogy ujjadat a ma emberének csuklóján tartva, a megkergült pulzust és egyéb veszedelmeket érzékelve fejedet csóválod, s gyógyító jószer gyanánt verseidet mormolva „ráolvasol” a betegre. Ebből a képzeletbeli jelenségből ítélve fontosnak tartod a tartalmi üzenetet, ám egyik versed sora – „Csak a vers mértéke örök” – a forma elsődleges fontosságát jelzi. Hogyan oldható fel az itt érzékelhető ellentmondás? Feltéve persze, hogy a képzeletemben előhívott kép hitelesnek tekinthető…

Minden elmúlik, megmásul, az igaznak vélt dolgok is időnként önnön cáfolatukat mutatják. Szapphónak alig maradt néhány verstöredéke, mégis úgy tartja az irodalomtörténet, hogy a görög költészet egyik legnagyobb alakja volt. Nevét valójában nem az általa megfogalmazottak, hanem az általa kidolgozott forma őrizte meg. Az ellentmondást csak kimondom. Ebben legfeljebb az a szokatlan, hogy én teszem, aki a tartalmat mindenkor fölébe helyeztem a formának, de ettől még nem tartottam elhanyagolhatónak. Különben nem foglalkoznék vele. Tehát vannak az életnek abszurdjai, s mint ahogy minden tudományos tétel egy idő után cáfolatra lel, úgy én is belátom, hogy evidenciáim csak rám vonatkozóak. Aki a „na, most megfogtalak” alantas örömével csap le rám, az nem figyelt oda arra, hogy mit mondok. Az nem figyel, csak kiragad valamit több évtizedes gyakorlatomból. Ez így mókás is, komolytalan is.  A tények viszont kétségtelenül léteznek: édesanyámat, férjemet túlélték személyes tárgyaik, az emlékezetembe vésődött pontatlanságok már nem korrigálhatóak, mert formát kaptak bennem. Ez a forma legyőzi mindazt, amit azóta gondolhatok, érezhetek. A rögzüléseket a forma okozza. A megnyilatkozást a forma teszi lehetővé. A mi esetünkben az anyagot helyettesítve. S ahogyan az anyag örök, úgy örök a forma is.

7.                      A régebbi korokhoz hasonlóan manapság is versek sokasága születik, a ma embere azonban még kevésbé igényli a felismerni vélt igazságokat, ugyanakkor kétségeket is megfogalmazó emelkedett beszédet, a költészetet. Ilyen körülmények közt van értelme legalább a próbálkozás szintjén meghatározni a költészet társadalmi funkcióját?

Nem nagyon érdekel a költészet társadalmi funkciója, mert a társadalmi berendezkedések jönnek-mennek, mint a divatok, az ember pedig marad. Itt marad, magára hagyva gyakorta a lét olyan megválaszolatlan dilemmáival, melyekre feleletet csak az irodalom sok-sok példatára adhat, talán az is a maga összességében, és nem külön-külön. Én nem hiszem, hogy az ember pirulákon fog élni táplálék helyett, és vastagabb bőrt növeszt magára, hogy ne kelljen ruhára, fűtésre költenie. Tehát azt sem hiszem, hogy lelke-szelleme sivár, üres és lyukas edénnyé változik, melynek semmi szüksége gondolatokra, felismerésekre, ha tetszik: érzelmekre. Ebben Nagy László jelentősen pesszimistább volt, én nem hiszem, hogy az ember faji mivoltában végérvényesen „elromlik”, mint egy szerkezet.

8.                      Lehet, hogy a költészet tévesztett megnyilvánulási formát? A korszerűség betonba vésett követelményeinek való megfelelés miatt születik olyan versek sokasága, amelyek nem képesek megérinteni a ma emberét? Régi korok költőinek nagy versei – de még a kevésbé jelentősek is – nemcsak megérintették az olvasókat vagy a hallgatókat – lásd 1848 márciusát! –, hanem cselekvésre bátorították, sőt mozgósították…

Főiskolán tanítok, a diákjaim dermedten vették tudomásul költői foglalkozásomat, és valami különleges figyelemmel fordulnak azóta felém. Ezt senki nem kéri tőlük, nincs benne a korszellemben, nem jár érte kitűnő érdemjegy. Önálló irodalmi estem volt tavaly decemberben, amikor is én a Horváth Anna hagyatéki ügyintézése kapcsán nem tudtam időben hazajönni, s a diákok által kiválasztott verseimet nem tudtam meghallgatni, az előadást instrukciókkal ellátni. Az utolsó pillanatban futottam be csurom vizesen, holt fáradtan, hiszen aludni sem tudtam, a városatyák úgy eljáratták velem a „kállai kettőst”. A készülő kötetem anyagának bemutatása elkezdődött, diákjaim a házigazda, Halász Magda bevezető szavai után gitárzene kíséretében egymás után olvasták fel verseimet. A választásuk is megdöbbentett: csupa bonyolult, súlyos gondolatokat cipelő sorokat idéztek meg tökéletesen a nem központozott szöveg alapján. Értették, amit mondanak. Érdekelte őket, amit gondolok, és előadásomat feszült figyelemmel hallgatták végig, pedig szerepüket befejezték, el is mehettek volna. Hogy ebből nem lesz forradalom? Legyen? Azt gondolom, megváltoztak a dolgok, s a fogalmak jelentéstartalma is módosult. Nekem forradalmi volt az értelmük és a figyelmük. Megcáfolta a rájuk sütött bélyeget, mely szerint közönyösek, ostobák, műveletlenek,  hozzáférhetetlenek…

9.                      A múltba nem léphetünk vissza, de jelenünkben, ami leginkább az ember önsorsrontásának „sikerével” jellemezhető, megkérdőjeleződik az élhetőbb, megélni érdemes jövő is. Mit tehet a költő értünk, ha – mint sok más példa jelzi – a közéleti szerepvállalást elutasítva visszavonul a puszta önmegvalósítás szűk odújába? 

A költő nem tehet többet a közért sem, mint hogy magát megvalósítja. Ezt „adja” a „köznek”. Egy önmegvalósított figurát, akiben mindenki más ott lehet, egyáltalán: maga az önmegvalósítás bizonyítéka ott van benne. Ez a legnagyobb ígéret véleményem szerint. És milyen közéleti szerepvállalásról is van szó? A fogalmak koronként-korszakonként új tartalmat kapnak. Nem tudom, hogy én, aki átadtam a KÖZnek háziorvos férjemet, hogy a KÖZ felfalja, én mennyi áldozatot hoztam a KÖZÉRT?... Vagy ez kívülről természetes? Nem gondolom, mert a társadalom például nem veszi a lapot, egyetemista lányomat apától megfosztottan nem tekinti hátrányos helyzetűnek. Rendben, mondom magamnak, hiszen leányanya is lehetnék, csakhogy akkor mélyen beleásom magam a társadalom pénzkereső dzsungelébe, hogy ne minimálbér-közelben kelljen gondoskodnom két gyermekemről. Lassan meg kéne tehát fordítani a kérdést: mit tehet a társadalom a költőkért-írókért, az alkotó elméjűekért, akik felvállalják szerepüket. Az, hogy jól elvan nélkülünk is a világ, illúzió, s az illuzionisták is halandó emberek.

10.                  Most megjelenő kötetedben húsz év versterméséből adsz ízelítőt. Az ítészek majdani megállapításainak egyike máris borítékolható: „látlelet” egy termékeny időszakról. De hogyan tovább? Ha a ma embere a „ráolvasásokra” fittyet hányva továbbra is önvesztébe lohol, marad-e hited a költészet értelmében?

„Magamban hittem eleitől fogva” – írta József Attila. Én sem terhelem másokra sem a hitemet, sem a kitartásomat. Azt gondolom, nem áll módomban kibújni a bőrömből, mássá lennem, mint amivé lettem. A tovább meg folyamatban van. Legújabb kötetem utolsó fejezetén dolgozom. Az azt  követő terve a fejemben. Közben be kell fejeznem a doktori fokozatom megszerzését. Nem a hiúság vezérel benne, hanem a kenyérkereset. Csak így tarthatom meg állásomat. És jól láttad-érezted: a vers gyógyít. Én már gyógyítottam szavakkal.