A 2018. évi ünnepi könyvhétre jelent meg Finta Éva új verseskötete A Tékozlás genezise címmel. Álmai, vágyai, gondolatai nem eresztik, megragadják, vallomásra ösztönzik: „Akár gondolataim naplószerű gyűjteménye is lehetne az itt található versanyag, mely az Ötkönyv című, még kiadást nem látott munkám „árnyékában” született” – vallja.
Verseskötetét méltán sorolhatjuk a magyar szimbolikus lírát megújítók sorába, történelmébe. Annak ellenére írom ezt, hogy stílusirányzatáról nem lehet konkrétan nyilatkozni. Alapos lélektani iskolázottságának, képességének birtokában meggyőzően bizonyítja verseivel, hogy bármilyen stílusirányzatot mondanivalójához tud igazítani. Egy bizonyos látásmódot képvisel, amelyet nem lehet utánzással követni, mert vagy vele születik a művész, vagy sem. „…légy boldog légy tökéletes/ a magad teljességében kibontva/ legyél ami lehetni tudsz/ aki belőled megszülethet!..” - ahogy azt Áldás c. versében írja, Eszter lánya születésnapjára.
Finta Éva nem csak a művészi, emberi varázsa jogán elismert költő. Magyarságtudatának, igazi emberségének erejénél fogva is kiérdemelte ezt a jelzőt: „Kiürülnek a házak a kertek/ elnémulnak a nyelvek a szavak/ kialszanak a szájüregben a lángok/ lesznek halottak napi virradat./ (…) A nyelv ma néktek - Reményik Sándor/ a nyelv ma néktek – a vers/ ötszáz bizony vagy ezer is/ magyar költőre lelsz./ (…) Hazádnak rendületlenül – /már csak nyelvednek – és hiába./ Szaggatja ékezeteit/ nyelvünk írott szavú világa.” (Kiürülnek. Kárpátaljára)
A szülőföld, a haza, az ember teljes érvényű kifejezésére szeretnék utalni… Súlyos, következményekkel járó realitás, amire versében rámutat. Az aktualitás válik fontossá, a jelen, és a jelenben sűrűsödő veszély: „Csak ami van csak ami lesz/ isa pur – ne legyen hiába!” Elkerülhető-e a végzet, lehetünk-e sorsunk urai? Alapkérdésként jelentkezik verseiben. Kérdéseit, személyes életén túl, a nemzet élethelyzetére vonatkoztatja, ezért jóval nagyobb nyomatékot kapnak. A nemzet, a nyelv és a társadalmi szerkezetek szétroncsolódásán kívül figyelmet szentel az emberi lelkekben végbemenő „eróziós” jelenségeknek is. Az évszázadokon átnyúló, azokat összekötő nyelvi, nemzeti folyamatok művi úton történő megszakítása drámai mértékű minőségi romlást idézhet elő. „…Pompeii réme elönti életünket/ hamu és szoborkert marad utánunk/ összekapaszkodott szerelmünk a nyelvvel/ lávakő szülő asszony a kőben/ vajúdás-emlék a térképen/ nem a szülőágyon.”
Finta Éva költői kvalitását bizonyítja a szakrális, a kozmikus tér teljes érvényű kifejezése az elmúlás, a halál, a feltámadás fogalmak által. Mindnyájunkban megismétlődő világtörténések ezek. Szinte megborzongat bennünket az emberfölötti törvények hatásával, szuggesztiójával: „A zászlóra nevet kell írni/ mellé egy vérző jelmondatot/ holnap mindenkit besoroznak/ szülhetnek bakákat az asszonyok.” (Elmúlásaink) Igyekszik behatolni abba a metafizikai valóságba, ahol minden földi dolgok kezdő és végső okát sejtjük. Az élet határhelyzetei inspirálják, a lényeghez törekszik.
„Íme, kedves barátaim,/ itt ez a sok költő,/ és mind meg fog halni./ Pedig halhatatlan szavakért szálltak alá/ Dante pingált bugyraiba,/ s társuk irigyen vizslatta valamennyit,/ ki egykor majd mennybe száll,/ s még annál is magasabbra,/ az öröklétbe (…) /Itt hagyta nekünk megmásíthatatlan múltját,/ megírhatatlan jövőjét,/ betölthetetlen jelenét,/ s mi aggódva várjuk fájdalmunk enyhülését./ Íme, az ember, aki nem volt tökéletes,/ de VOLT,/ és LENNI talán a legtöbb,/ mivel kiváltság.” (Íme, az ember. Férjemnek)
Finta Éva kezdeti fényesebb hangulatot sugárzó versei mind mélyebb „izzásra” gyúlnak, megsötétednek az árnyak. Egyre megrázóbb, mily nyomatékkal hangsúlyozza a legnagyobb, a legegyetemesebb élményt. Az elmúlást látja és a „gyógyszerét”. Ifjú közös életük ábrándját, szépségét, érzékiségét. Újszerű, ahogyan ezt az élményt megszólaltatja. …”Ismétlés minden az ég alatt/ juthatnak előbbre érveim/ szellemem nem tudja mi marad/ ha átfordít mindent a képzelet/ s becsukja szívem a szavakat.” (Oltárodon. Halott férjemhez). Különleges hangulati kisugárzása van költeményeinek. Ám szimbolista hangulatvilága nem a futó benyomások pillanatnyi felvillanását követi. Iránya fordított, belülről jövő, a „belső valóságot”(Ady) közvetíti.
Legnagyobb tartalmi újdonsága, egyedisége: a szimbolikus realitás, a magyar nyelv és stílus, a szépség, az elmúlás, elveszítés fájdalma. A szereplőihez, művészi alkotásokhoz angyali elemeket kapcsol, összhangot és szépséget teremtve vagy emberi hiányokat siratva: „Búcsúmat oltárra leteszem./ Lesznek még szavaim koszorúk./ Meg kell majd szüljem a létedet/ versekké ha majdan engeded/ ha titkod kibontod még nekem.” ( Oltárodon)
A jó vers sajátos hangulatot áraszt magából. Olvasóját hatalmába keríti, érzelmeket kelt benne és gondolatokat sugall. Finta Éva is gyakran használja a ritmus, a zenei hangolás eszközét, a szabályos ismétlődést. Ritmusalkotó szerepe van gondolatainak. Gyakori esetben a nyelv zenéjét a gondolatritmus pótolja: „a horizont halottfehér/ alatta mélyen sejtelem/ megannyi hullámzó titok/ amelyben lánggal illatoz/ az elmúló a pusztulat/ megannyi eltűnt virradat/ /a horizont mindig fehér/ magába húz a virradat (…)”
A metaforák is nélkülözhetetlen elemei a szerző versépítésének. Témagazdagságuk kimeríthetetlen. Sokszor maga a természet készen kínálja fölhasználásra: „Lobognak őszi fellegek/ alkonyvörösben izzik az ég/ szétázott leveleket visz a meg-megugró/ esteli szél. (…) /Széthullott vattacsomó az égen:/ a hegy mögé ködökbe pólyált távlatok bújnak/ és elillant melegek.”(Őszelő)
Másutt: „Szemben az eljövő/ kobaltkék akarat/ mely ellene szegül/ mozgására tapad/ s csak ami érkezik:/ egy távoli titok/ vonja maga felé/ a küzdő alakot./ /Angyal ez mégis – látom./ Földi és éteri/ egyszerre mint az ember/ ki sorsát szenvedi.” (Angyal)
Nem hiányzik Finta Éva verseiből a vonzó titokzatosság. Szakralitása is könnyen körülhatárolható. A tékozlás genezise c. verseskötete új és kész költészet. Verstechnikája feszes, tömör mondanivalója mellett nagyon is egyéni. Gazdag stílusában a modern szimbolikus lírai realizmus ismétlődő elemeire ismerünk. Társának elvesztése lelkének mélyebb megnyitását hozták:
„ hogy nem leszel ahogy utólag mondtad/ rekedten izgalommal hangod csuklott/ nem értettem meg akkor ebből semmit/ csak hogy valami elcsúszott a létben/ kicsúszott és magamra itt maradtam/ valami ismeretlen eljövővel./ (…) /s a zenekar még itt zsibong hiába/ felszállnék de a mennyezet lefed./ minden kemény valóságarcú lett/ s én altatom gyerekszerelmemet.”
Minden korábbi érték megmaradt benne, ám határai jobban kinyíltak. A természetesség, a közvetlenség, az intimitás kifejezésének tisztelete jelen van. Az emberi hang, a mosolyogni is tudó békesség és szeretet utáni vágya lenyűgöző verseiben.
Úgy gondolom, hogy még sok kellemes meglepetéssel fog szolgálni nekünk és az utókornak Finta Éva. Klasszikus és modern elemekkel vegyült, szakrálissá nőtt költészete sohasem tagadja meg első ideálját, a szépséget és szeretetet. Költészete mindmáig megvillantja szülőföldjének, közösségének és a magyarság képeit, jelképeit. Nyelvezete kapcsolódik irodalmunk tradíciójához. Kívánom, hogy alkotásai, versei, gondolatai egyre nagyobb és nyitottabb, gondtalanabb jövő felé haladjanak! Látogasson meg minél több „angyal”, „…Talán angyal, hogy lelkünk égbe mentse…”