GALÉRIA KIADÓ
UNGVÁR-BUDAPEST
1993

Egykori tanárnőmnek,
Drávai Gizellának ajánlom

PÁRKÁK

I. RÉSZ

SZEREPLŐK:

Világosság Asszonya
Sötétség Asszonya
Lány fehérben
Tévelygő
Kórus

KÓRUS:

A fény behajlik már az ablakon,
a szoba felpirul, a tárgyak éle
belécikkan a szűrt homályu térbe,
mi forma volt, már bővült tartalom.
Szemben fiókos szekrény áll és rajta
a rádió, fölötte kis tükör,
öreganyáink álmából kitör,
és idepattan, e homályló rajba,
hol könyvespolc, heverő, ágy remeg
(elsurranó, időtlen képzelet)
a táruló reggelbe, és a függöny,
mi kettéosztja ezt a kis teret,

hogy rajta ébredésed újra csüggjön:
lengő, vibráló, mint e lágy meleg.


VILÁGOSSÁG ASSZONYA (jön):

Gyermek, hiányzott már a fény nekem.
Rossz éjszakáimat kettébe vágja.
Könyvem este ha asztalra teszem,
fejem nehéz, de szemem nyílt kapu,
beléje hull a sötét lepkeszárnya,
zizegve rajzik át velőmbe, s ott
felzörget minden alvó képzetet
és minden holt, elszéledt alakot.
De nézzük anyámat, mit csinál ma.


LÁNY FEHÉRBEN:

Néném, a fény ma olyan telt, habos!
Nyissunk ki minden ajtót, ablakot...

(Mindketten megállnak a nagyszobából nyíló ajtó előtt. Lány belép.)

VILÁGOSSÁG ASSZONYA (a küszöbről):

Anyám, alszol még? Vagy csak kínjaid
vonszolnak vissza önnön éjszakádba?
Gyermek, figyelj. Az élet így bukik
a semmi űrbe, saját hűlt porába.
Vizet hozz. Megmosdatjuk legelőbb.
Igazíts párnát, paplant, lepedőt.
Készülj te is. De ne. Majd segítek.
Ma én fésüllek, kislány, s hófehérbe
bujtatlak, légy, akár az ünneped.

(Belép anyja szobájába. Lány visszatér, elrakja az ágyneműt, eltünteti az éjszaka nyomait.)

VILÁGOSSÁG ASSZONYA (anyja szobájából):

Anyám, e lány jövőnk helyett jövő,
és tisztasága tisztességünk bére.
(A kórus halk mormolással kíséri Világosság Asszonya szavait:)
Őt hallgasd, nézd, ne belső éjszakád.
Értelmét, lelkét építsük magasra.
Legyen, mi nem lehetett egyikünk se:
szintézise a jó és bölcs erőknek.
(Lány fehérben éppen belép a betegszobába.)
Tedd rá kezed, oszd meg vele erődet.

LÁNY FEHÉRBEN:

Talán fordítva, néném, kedvesem.
Erőmet szívesen adom felesbe.
Úgy tölt a lét, a lég, a rejtelem,
szétpattanok, esténként úgy hiszem,
földeljetek le, léggömbbé ne váljak.

VILÁGOSSÁG ASSZONYA (visszatér saját szobájába, leül):

Az ifjúság, a sejtek csordult nedve...
Emlékszem még. Mi maradt, láthatod:
az öregség szétdobta testemet,
és bőrömet ráncolta, összekente,
elmocskolta a sár a harmatot.

LÁNY FEHÉRBEN:

Ne nézd a tükröt, bennünk mérd magad.

VILÁGOSSÁG ASSZONYA:

Időmet mérem bennetek, nem arcom.
A fontosat s a fölöslegeset.

LÁNY FEHÉRBEN:

Néném, azt mondtad, öltöztetni fogsz.
Születésem napját te készíted...

VILÁGOSSÁG ASSZONYA:

Hát persze, persze. Gyerünk mosdani.

LÁNY FEHÉRBEN:

De furcsát álmodtam az éjszaka!
Mit is? Macskáról?...

VILÁGOSSÁG ASSZONYA:

Az rosszat jelent.
A ház körül hamisság őgyeleg.

LÁNY FEHÉRBEN:

Nahát, mi az? Csak nem a képzeted?

VILÁGOSSÁG ASSZONYA:

Sajnos tudom, hogy rossz időkre nézek.

LÁNY FEHÉRBEN (útban az első szoba oldalkijáratá-
hoz, ahonnan a konyha és a mellékhelyiségek nyílnak):

Ugyan, néném, te mindig képzelegsz.
Rossz éjszakáid nappal visszajárnak?
Vagy magad szándékkal rémisztgeted?...

VILÁGOSSÁG ASSZONYA (leereszkedik a lány
szobájában egy székre):

Kölyök vagy, tacskó, kis fehér bogár,
növendék, bimbó, hirtelen nőtt fácska,
szép és karcsú, de mafla, bamba, báva,
mit folytassam? Tudod, mit gondolok...

LÁNY FEHÉRBEN (nevetve tér vissza a mosdásból):

Köszöntsd már végre jércéd vagy csibéd,
ahogy kívánod, s engedj el a boltba.
Hozok, mi kell, és veled maradok.

VILÁGOSSÁG ASSZONYA:

No nézd, a csitri, hogy kinyílt csipája!
Nosza, ugorj az ünnepi ruhádba!
Mutasd magad. És fuss, ne lássalak!

(Lány fehérben elviharzik, Világosság Asszonya saját szobájába vonul.)

VILÁGOSSÁG ASSZONYA:

Pompás gyermek. Áttetsző, tiszta fény
az örök árnyak sötét hátterén.
Félek, megőrzöm-é magának őt ilyennek,
vagy sorsa elborítja, mint homály a kertet?...
Sötét hatalmak, titkok, mit kívántok
öreg fejemtől? Hova rejtsem őt?

KÓRUS:

Valaki gyakran áll a ház elölt...
Aszott vénasszony, árnyék? Jöjjetek,
fehér galambok, rejtsétek el őt!...

II. tétel: AZ ÁLOM  

LÁNY FEHÉRBEN:

Anyácskám lennél, de már van anyám.
Ám szellemem belőled kelt a fényre.
Hát szellememnek vagy szülője, fénye,
ki bennem teret, ablakot nyitod.

VILÁGOSSÁG ASSZONYA:

Úgy, édes lányom, mondd csak. Hallgatok.

LÁNY FEHÉRBEN:

Tudod minden legapróbb rezdülésem.
Mit álmodtam, talán meghallgatod.
Tudod, a kertbe esténként kijárok,
s a csillagokba hogyha felhunyorgok,
leszólnak hozzám, tenyeremre lépnek,
máskor úgy érzem, én is fönn vagyok.
De most az álmom furcsa ködbe lépett,
idegen jelenések közt botlott a lábam,
és megértettem: rossz titokhoz érek.
Mintha a kertben jártam volna éjjel.
S a hold ezüstje töppedt alakot
rajzolt körül, ki hajlongott keresve,
és összegyűjtött füvet, illatot,
kis zsákokba gyömködle, mormolászva,
míg egészen megtelt hátán a zsákja.
Én lapultam, nem szóltam, hogy vagyok.
Ám észrevette. A holdfény ruhámra
villant, és mintha filmen láttam volna:
reflektortűzben villogott a gyolcsa.
Ő megriadt, s macskává változott.

VILÁGOSSÁG ASSZONYA (meghökkenve):

Az öregasszony, akit erre látok?...

LÁNY FEHÉRBEN:

Ki az? Mit mondtál?

VILÁGOSSÁG ASSZONYA:

Semmit. Vacogok.
A félelemtől, hogy meg nem vigyázlak.

LÁNY FEHÉRBEN:

Csak álmodtam. És valóság a baj?...
Hagyjuk, néném, a képtelen csodákat.
A kertben várlak, hogyha kedved támad
elültetni velem a palántákat
vagy alakulna egy új ötleted.
Ajándék nap, amit kint tölthetek.

(Világosság Asszonya magára marad, a szín elsötétedik, csak ülő alakját világítja meg a reflektor.)

VILÁGOSSÁG ASSZONYA:

Megöregedtem. Lassan elszivárog
a fény belőlem, elsötétedek.
Mind gyakrabban járnak, kísértenek
köröttem rossz sejtések, idekárog
a varjú is a szilvafa tövéből.
Öreg fa vagy, zizegi a sötét,
elhullatod világod fénykörét,
s kihullsz a dolgok forgó kerekéből.
Ha magamat már nem folytathatom.
nem lesz időm, és nem lesz alkalom,
Világosság, segítsd e gyermeket
helyembe lépni, semmi hatalom

ne gáncsolhassa buzgó tervemet.
Nem baj, ha termését nem láthatom...

(Kopogás az ablakon.)

VILÁGOSSÁG ASSZONYA:

Ki az ilyenkor?

(Kinéz az ablakon.)

Azonnal nyitok.

(Beengedi Sötétség Asszonyát.)


Nocsak, anyóka, mit hoztál nekem?

SÖTÉTSÉG ASSZONYA:

Sok jót: füvet és gyökeret hozok.
Az este szedtem, holdvilág tövében.
Hajlongtam, fulladoztam s egyre téptem,
hogy idehozzam, asszonyság, neked.
Anyádat lássuk, hogy van.
Semmi jó? Öreg szegény.
Mit tenni még lehet: megkísérlem. De hát az életet
egyszer át kell adnunk a folytatásnak.
Én is, látod, kóró vagyok csak, árnyék,
vén csont, ebeknek, férgeknek való.
És nincs ki adna egy pohár vizet.

VILÁGOSSÁG ASSZONYA:

Nincs unokád vagy felnőtt gyermeked?

SÖTÉTSÉG ASSZONYA:

Nincsen bizony. Csak egy legényke van.
Az sem enyém. Csak rokongyerekecske.
Könnyelmű, játszi: április kegyeltje.
Csélcsap. Igazi lánybolondító.
Nem való gyámolítni vén gebéket.
Tőle az ilyen gyertyacsonk leéghet,
nem fut segítségemre. Így van ez,
ha nem nevelsz magadnak gyereket...

(Lány fehérben jön be a kertből, kezében orgonacsokor.)

SÖTÉTSÉG ASSZONYA:

Ni csak, egy lányka! Lám csak, jó sorod
melléd adott egy tündéralakot.
Ne szólj semmit, jól jársz vele, bizony.
Ilyen lánykát manapság nem találsz
égen-földön.

VILÁGOSSÁG ASSZONYA:

Ezt én is jól tudom.
Növendékem. Az ott az ő szobája.

SÖTÉTSÉG ASSZONYA:

Tanító vagy? Persze, jutott fülembe:
sok tanítványod van. S e gyermekecske
itt él, azt mondod? Micsoda szerencse!

VILÁGOSSÁG ASSZONYA:

Ennyit szereztem: tanítványokat.
A ház öreg, roggyant, mint én magam.
Nincs gyermekem. Se lányom, se fiam.
De itt, e kisvárosban, hol születtem
és tanítottam, míg kitelt korom,
mások palántáit védtem, neveltem.
Mind gyermekem. Eljárnak, könyv ha kel!
s jó szó, tanács, vén kotlóst a csibék,
körülfognak. Ők sorsomban a jel:
mit tegyek, tőlük én is tanulok.

SÖTÉTSÉG ASSZONYA:

Különb teendőt magam sem tudok.
De lássuk, hogy van az a nagybeteg.

VILÁGOSSÁG ASSZONYA (benyit a kisszobába,
amely kívül esik a színen. A küszöbről mondja):

Lépj be. Úgy látom, most épp szendereg.

SÖTÉTSÉG ASSZONYA (bekukucskál a betegszobába):

Ne költsd fel. Hadd pihenjen csak. Adok
inkább néhány tanácsot, mint fogod
használni eme bűvös füveket.
Az estét várd. Majd jönnek szellemek,
az ablakod csak tárd ki, hadd suhanjon
a kert felől a rejtelem elő,
s a holdkaréjból kilibben egy asszony,
csudás fehér, minő e gyermekecske.
Anyádhoz lép majd, ráhajol, s te akkor
gyorsan bezárod ott az ablakot.
Előveszed, mit itt tartogatok
kis zsákocskámban, forró vízbe mártod,
és hűlt levével anyád itatod.
Meglásd, reggelre könnyebben szuszog,
és enni kér, legyen hát friss tejecske
és friss kenyér, vajjal amit megenne.

VILÁGOSSÁG ASSZONYA:

Csak ennyi volna? Megteszem, bár erre,
megvallom, nem érzek sok hajlamot.

SÖTÉTSÉG ASSZONYA:

Ne kételkedj. Érzékeny a titok,
sok szellem őrzi, ne sértsd egyiket se.
Hallgass a sokat próbált öregebbre,
meglásd, anyádat így meggyógyítod.

VILÁGOSSÁG ASSZONYA:

Megköszönöm. Mit adhatok cserébe?

SÖTÉTSÉG ASSZONYA:

Öreg vagyok, nyugdíjam pár garas,
de engem eltart, meg a veteményes
kis kertecske, mi házamnál húzódik.
Egy pár cipőd ha lenne, az megérne
kis fáradságot, hogy hajladozok.
Ilyesmire már nem futja a nyugdíj.
De ha nincs, nem baj. Latykos szám mi végre
jár cl, hisz látod, cipőben vagyok.

VILÁGOSSÁG ASSZONYA (kivesz egy pár cipői a lányszoba
tükrös szekrényének aljából):

Fogd, jó lélek, e lábbelit, s ha bármi
szükséget érzel, bátran csak, gyere.

SÖTÉTSÉG ASSZONYA:

Majd megnézem anyádat, mint segített
tanácsom és füvem. Hát ég veled.
Maradj. Majd kikísér e gyermekecske.

(Világosság Asszonya visszatér saját szobájába, Sötétség Asszonya a lány kíséretében elindul a kijárat felé.)

SÖTÉTSÉG ASSZONYA:

Mondd csak, lelkem, hát udvarlód van-e?

LÁNY FEHÉRBEN:

Ugyan, néni, még csak az kellene!

SÖTÉTSÉG ASSZONYA:

Ideje lenne, én meg azt hiszem.

LÁNY FEHÉRBEN:

Tanulnom kell. Ráér a szerelem.

SÖTÉTSÉG ASSZONYA:

A végén úgy jársz, mint nénéd s magam.
Van egy rokon legény, félig fiam,
elküldöm hozzád, megkeres ma éjjel.

LÁNY FEHÉRBEN:

Mit kezdhetek, anyó, e gyorssegéllyel?
Magam választok majd, ha úgy hiszem,
ideje már, és jól megnézhetem,
ki az, kit gondjaimba fogadok.

SÖTÉTSÉG ASSZONYA:

Most így hiszed, de meggondolhatod.
Csak légy ott éjfélkor a kert alatt
a nagy diófa árnyékába rejtve.
Időben eljön, nálad sem marad.

KÓRUS:

Nincs mitől félned. Szép az éj kitelve,
ha hold világít át a fénytelen,
magába zárult, alvó életen.

SÖTÉTSÉG ASSZONYA:

Hát tedd, mit szíved súg majd vagy eszed,
a kellő óra ha elérkezett...

(Sötétség Asszonya elmegy. A lány visszatérőben töprengve áll meg a bejárati ajtóban, a kert jelé fordul.)

LÁNY FEHÉRBEN:

Különös: honnan tudja az anyó,
hol van kertünkben szilvafa, dió...

III. tétel: A CSÓK  

LÁNY FEHÉRBEN:
Milyen sötét van kinn. Ó, lámpafény,
bűvöld körém a nappal színeit!
Szorongok, mintha delej szállna rám.
Vonz ki a kert, a borzas orgona
lilában lengő, boldog illata
és valami, amiről nem tudok,
gyomromból tör fel, torkomig szalad,
félelmetes, erős, tömény titok,
azt mondja: kelj fel, indulj már, siess!
Éjfélre jár, a hold tündökletes.
(Dúdolni kezd.)

A kertben, hol az orgona
most álmosan inog,
s felfogják surranásodat
a kitelt jázminok,
a fű üde, újonc magát
nedvekkel felfűzi,
kis tüskéin a szél szakad
szisszenve eltűri.
egy lány, ha arra járna épp:
virág és hold helyett
láthatná, hogy a fák alatt
egy ifjú lépeget.

(Hirtelen ötlettel kilép az éjszakába. A kert bejáratánál Tévelygőbe botlik.)

TÉVELYGŐ:
Ni csak, ilyenkor lányba botlani
egy kert mélyén: az mégis valami.

LÁNY FEHÉRBEN:
Neked botlás, nekem meg alkalom: most utad szépen hazafordítom.

TÉVELYGŐ:
Ha komoly, amit fricskázol felém,
miért vagy itt, már meg nem érteném.

LÁNY FEHÉRBEN:
Az értelem néha mélyebbre száll.
Utána járhat-e, ki erre jár?

TÉVELYGŐ:
Ezt magadról te is elmondhatod.
Ketten vagyunk. Meg is számolhatod.

LÁNY FEHÉRBEN:
A számtan gyenge oldalam nekem.
A mélylélektant jobban kedvelem.

TÉVELYGŐ:
Úgy elemezd ki ezt a nercet itt.
Ketten vagyunk, ez el is igazít.

LÁNY FEHÉRBEN:
Csak voltunk. Én most szépen bemegyek.

TÉVELYGŐ:
Ha elengedlek, meg is teheted.

(A lány mellé lép, megszorítja a karját.)

LÁNY FEHÉRBEN:
Eressz, ez fáj! Csak azért jöttem el,
hogy megmondjam: az ügy nem érdekel.

TÉVELYGŐ:
Miféle ügy?

LÁNY FEHÉRBEN:
Te és a tervetek.

TÉVELYGŐ:
Szavamra, én semmit se tervezek.

LÁNY FEHÉRBEN:
Ez látható, de titkold legalább.

TÉVELYGŐ:
Milyen jól áll neked a bosszúság!

LÁNY FEHÉRBEN (nevetve):
Furfanggal ezt a zárat nem nyitod.

TÉVELYGŐ:
Ha leverem, úgy előbbre jutok?...

LÁNY FEHÉRBEN:
Se így, se úgy. Utad csak el vezet.
Ne járj ide. A nyilam mérgezett.

TÉVELYGŐ:
Vettem észre. Egészen elhagyott
a biztonság. Hiába fáradok?

LÁNY FEHÉRBEN:
Hiába, és ez csöppet sem hibád.

TÉVELYGŐ:
Ne ments. Már kezdem látni az okát.

LÁNY FEHÉRBEN:
Valóban? Milyen gyorsan fog fejed.

TÉVELYGŐ:
Nézd homlokomat, csaknem szétreped.

(Megfogja a lány kezét, a homlokára tapasztja. Hirtelen
ötlettel átkarolja és megcsókolja az elképedt lányt.)

LÁNY FEHÉRBEN:
Ne tedd ezt, kérlek.

TÉVELYGŐ:
Kérj valami mást.

LÁNY FEHÉRBEN:
Csaltál, s én rosszul tűröm a csalást.

TÉVELYGŐ:
Nekem már mindegy, nincsen más esélyem.

LÁNY FEHÉRBEN:
Nincsen jövő sietős szenvedélyben.

TÉVELYGŐ:
Jövő mindenben van, még bennem is.

LÁNY FEHÉRBEN:
Nem mindegy mégsem, igaz vagy hamis.

TÉVELYGŐ:
Szavamra, színe van csak, fona nincsen,
hogy itt vagyok még, s ámulok e kincsen.

LÁNY FEHÉRBEN:
Miféle kincsen?

TÉVELYGŐ:
Rajtad, kedvesem.
E csókot ha megismételhetem....

LÁNY FEHÉRBEN (egészen elbizonytalankodva):
Félek, s fura, hogy nem tudom, miért.

TÉVELYGŐ:
Én is félek, s én sem tudom, miért.

(Egymáshoz lépnek, a fiú átöleli és hosszan csókolja a lányt.)

LÁNY FEHÉRBEN:
Egészen elhagyott az ép eszem...

TÉVELYGŐ:
Nekem sincs több, ezt beismerhetem.

LÁNY FEHÉRBEN:
Szoríts, úgy érzem, egyre zuhanok.

TÉVELYGŐ:
De fölfelé. Még meggondolhatod.

LÁNY FEHÉRBEN:
Mit? Mondd, mi történik velünk?

TÉVELYGŐ:
Nem tudhatom. Talán eltévedünk.

LÁNY FEHÉRBEN:
A dzsungel neve: első szerelem.

TÉVELYGŐ:
Nekem utolsó, végleg azt hiszem.

LÁNY FEHÉRBEN:
Az eleje s a vége összefut
két külön útnak.

TÉVELYGŐ (felkacag):
Ez hát a körút!
(Együtt nevelnek. Tévelygő a zsebébe nyúl.)
Valamit hoztam neked. Azt hiszem,
a színe szokatlan és képtelen.

LÁNY FEHÉRBEN:
Rózsa. Milyen sötét. Félelmetes.

TÉVELYGŐ:
Tűzd fel ruhádra. Hadd legyen veled.

LÁNY FEHÉRBEN:
Elhervad. Inkább pohárba teszem.

TÉVELYGŐ:
Hátha nem hervad. Tégy próbát velem.

LÁNY FEHÉRBEN:
Sajnálnám, hogy ha mégis megfakulna...

TÉVELYGŐ:
S ha nem, úgy megvolt a legelső próba.

LÁNY FEHÉRBEN:
S a kettő még, mi hátra van, mikor?

TÉVELYGŐ:
Holnap. A nap ha rajtunk áthajol.

LÁNY FEHÉRBEN:
Addig csak ezt a két próbát lesem.

TÉVELYGŐ:
Felkísérlek a házig, kedvesem.

LÁNY FEHÉRBEN:
Nem tudom, mitől vált kővé a lábam...

TÉVELYGŐ:
Azt mondják, így történik általában.

LÁNY FEHÉRBEN:
Mi történik?

TÉVELYGŐ:
Bennünk a változás.

LÁNY FEHÉRBEN:
Varázslat ez, és csöppet sem szokás.
(Összedugják a homlokukat, hosszan állnak így.)
Ébressz fel, néném biztosan keres.

TÉVELYGŐ:
Hogyan tegyem? Magam sem ébredek.

(Lassan elindulnak a ház felé. A szín elsötétedik.)

IV. tétel: ÁTVÁLTOZÁS    

VILÁGOSSÁG ASSZONYA:
Alighanem a vén füvesasszony. Engedd be hát,
kíváncsi vagyok, megmutatja-e méregfogát...

(A lány beengedi Sötétség Asszonyát.)


A terv bevált. Ez csak a finom munka. Istenem!
Mit kínlódtam az éjszaka! Majd szétpattant fejem.

SÖTÉTSÉG ASSZONYA:
Miről beszélsz? Ama legény dolgáról lenne szó?
(Maga elé:)
A lány beszélt... Derék fiú! Épp lányodnak való.

VILÁGOSSÁG ASSZONYA:
Hozzá való vagy sem, mi dolgom ezzel?
         Gondolod,
ez izgat éppen, s nem a csel, mi hátbatámadott?...

SÖTÉTSÉG ASSZONYA:
Vétlen vagyok, hogy így esett. Tudod, eljárt
a szám.
Dicsérgettem a gyermeket, s a fiú egyre kérdezett:
hol él, s ki az a lány?

VILÁGOSSÁG ASSZONYA:
Ne kerülgesd a lényeget. Lányom, felelj neki.
Különben ez a kerítő még eszemet veszi.

LÁNY FEHÉRBEN:
Mit mondjak, néném?...
Éjszaka elmondtam már neked,
mi történt ott a kert alatt...

VILÁGOSSÁG ASSZONYA:
Nem ez a felelet!
Üzenj neki, hogy soha többé nem jöhet ide!

LÁNY FEHÉRBEN:
Késő, néném. Már meglódult sorsomnak kereke.

VILÁGOSSÁG ASSZONYA:
Nem késő semmi Ostoba! Ezért neveltelek?
Hogy elvigyen a legelső jöttment, mivel "szeret"?!
S én nem szeretlek? Legalább, mint saját lányomat.
Csak a javadat akarom.

LÁNY FEHÉRBEN:
Ha jó – legyen szabad.

SÖTÉTSÉG ASSZONYA:
Hatalmunk rajtuk véget ért. Bízzuk a sorsra őket.
Öcsém kint vár. Idekísért...

VILÁGOSSÁG ASSZONYA:
S én leshetem a fejleményt...
Lássuk, kié e hőstett!

(A lány beengedi Tévelygőt.)

TÉVELYGŐ:
Nem rablótámadás, ahogy
ezt, drága asszony, gondolod:
szelíd kérés feléd.
Tudom, az éjben nőtt virág
nem várt öröm, csak gondot ád...

VILÁGOSSÁG ASSZONYA:
Ne nyújtsd! A velejét!

TÉVELYGŐ:
Legyen, miként az egyszeregy:
add hozzám nevelt gyermeked.

VILÁGOSSÁG ASSZONYA:
Én adjam őt? Hiszen maga megtette, mit lehet.
Ha megy, úgy végleg. S kikötöm, hogy
     vissza se jöhet.
Öreg vagyok, és nem való nekem ilyen kudarc.
Válasszon, ahogy teheti. És szűnjék meg a harc.

LÁNY FEHÉRBEN:
Várj, néném, ne kényszeríts ilyen döntésre most.
Mentsük meg, ami menthető. A rosszat ne
fokozd.

VILÁGOSSÁG ASSZONYA:
Nem porciózom már többé magam.
Elfáradtam, és ez így oktalan...

TÉVELYGŐ (a lányhoz):
Jobb mennem. Sorsom rád bízom. Estig vedd
                                    számba még:
mit adsz miért. A súlyosabb itt mindenből
                  tiéd.
A Királykútnál várok majd éjfélig, s bárhogyan
választanál, megértelek, kedves boldogtalan.

LÁNY FEHÉRBEN:
A maradék két próba, lám, már meg is
   született.
Boldog vagyok. Bár mifelénk minden
költségesebb...

SÖTÉTSÉG ASSZONYA (Világosság Asszonyához):
Csak azt mondd még nekem, anyádnak jót
tett-e a szer?

VILÁGOSSÁG ASSZONYA:
Jobban lett reggelre. Ezért rejtélyesebb a csel.

SÖTÉTSÉG ASSZONYA:
Menjünk, fiam. A mi dolgunk be is fejezve már.

TÉVELYGŐ:
Megyek. E feldúlt hangyabolyt szánom csak,
én szamár.


(Sötétség Asszonya és Tévelygő eltávoznak. A szín elsötétedik.)

V. tétel: A BÚCSÚ  

LÁNY FEHÉRBEN (megáll a nyitott bejárati ajtó előtt):
Csillagok hullásaiban
megannyi fény feltámadása.
Eszményeitek között magam,
átláthatóan s hontalan
várok a születő csodára.
A férfi átüzen hitével,
hogy újrakezdhető velem
eszmélés, eszmény, szerelem,
az átváltozás erejével,
így hát a fény, a félhomály,
az örök mélysötét hiába
választ társként, ítél magányra:
a nő sorsában valamennyit
magába gyűjti. Meg kell élnem
a teljességet és a semmit.
(Visszalép a szobába, kezébe vesz egy kis agyagszobrot.)

Jaj, ez a ház, a kert, a kút
körül a gyöngyvirág,
a szál fenyő, a szilvafa,
a bódult orgonák...
És idebent, e kis szoba zárt biztonsága, mély
álmok és ébredések közt
varázslatok, kevély
viták tudója – mi marad,
ha már nem rejtenek?
Néném szobájának falán
a kedves könyveket,
a szobrokat, festményeket
belém rajzolja majd
az emlékezet, létemből
e szépség majd kihajt,
miként vágytam, bő terméssel?...
Vagy végleg elszakad
cél és jövő, szándék-remény,
gond és a gondolat?...
A kályhánál az akvarell,
amelyen Ikarosz
alázuhan, hegyekre hull:
felvállalt Taigetosz...
S a lemezjátszón esténként
a zongorafutam,
vagy Paganini hegedűsikolya
átsuhan
a szoba félhomálya, mély,
meleg hullámain,
belerajzol a cigaretta füstje
és álmaim...

(Leveszi a rózsát ruhájáról.)
Sötét a rózsa, éjsötét
titokba mélyedő.
És meg se fonnyadt. Telt, tömör,
akár az éj-idő.
Mit sejt jövőmből?
Szirmait hogy fonja bimbaja.
Akárha fonná sorsomat
az éjek asszonya.

(Belép Világosság Asszonyához.)

VILÁGOSSÁG ASSZONYA:
Szemedből látom már döntésedet.
Lehet, lányom, így lesz helyes. Ki tudja?
Az ember is csak anyag, és a sorsa:
hogy folytassa a megkezdetteket.
Igaz, reméltem, ha már nincs utódom,
majd sorsokban, eszmékben folytatódom,
de túl sokat kívántam, meglehet...

LÁNY FEHÉRBEN:
Néném, tudom, a hála mást kívánna,
s a józan ész is arra intene:
előbb tanuljak, jövőm senkire
ne bízzam rá, míg meg nem tudhatom:
mi bölcs, mi jó, és hol az oltalom,
ha gonosz, fénytelen a dolgok arca.
Tudjam, mi vezet sikerre, kudarcra...
A sorrend változott csak, azt hiszem.
Lehetne létem sorsod folytatása.
A szellem birkózna, hevülne, fázna,

VILÁGOSSÁG ASSZONYA:
de mint az emlék, oly anyagtalan
zuhanna vissza minden kis hiányba.

LÁNY FEHÉRBEN:
Az anyag: élet. Változás a társa.
S az élet: szellem. Az anyag rugója.
Hogy mit tegyek, e törvény a tudója.

VILÁGOSSÁG ASSZONYA:
Megértettem: a kettőt kell viselned.
S ha tanításaimmal felszerellek:
majd megsegít a fény fehér kegyelme.
Sötétség Asszonya nem győzhet rajtad,
ha tudományát te is megtanultad.

KÓRUS:
Mert lenniük kell olyan embereknek,
kik jó és rossz tudást is megszereznek,
és építőn viszik egymásba zárva,
sötét-világos, élet és halál,
a végtelen, időtlen folytatásba.

LÁNY FEHÉRBEN:
Most elmegyek anyámhoz. Elmesélem,
hogyan találtam társra kinn az éjben.
A Királykúthoz hátha elkísér,
e zűrzavaros nap míg véget ér.

(Megcsókolja nénjét, kis bőröndjével távozik.)

VILÁGOSSÁG ASSZONYA: (megáll a szín közepén, egyetlen
fényforrás tüzében. A kórus halk mormolással kíséri szavait):
Ó, teremtés, időtlen fényerő!
Te, ki adtad eszem, szívem világát
és szememét, mely homályokon átlát:
most megsegítésünkre jöjj elő!
Lásd, vén vagyok már ilyen változáshoz.
Fogyó erőim bárhogy szervezem,
efféle próbatétel sok nekem,
aggódva nézem, bármilyen csodát hoz
a nappal és az éjszaka elém.
Mintha a mindenséget félteném,
mikor e gyermek sorsát kutatom.
Pedig tudom már: semmi lelemény
      nem változtat a feltárt utakon.
      Csak él az élet, s remél a remény.

IRÉN:

Milyen szokatlan félelem szorít...
Az álom meg itt borzong sejtjeimben.
A szó megszédül, széthull, mivel minden,
mit megnevez, már továbbgombolyít
egy új sejtést, mely széleséiben újra
magához láncol töredékeket.
( bekapcsolódik a Kórus):

Már felejtenéd, mégsem teheted,
mert bukdácsolva hull jelen a múltba,
s a múlt hulltában amíg szétesik,
szilánkjai jelenbe fészkelik
kis cserepeiket, s e zúzott képben
bár ott van minden, csak a részekig
    nem jut az elme (semmi sincs egészben),
    s mit rendbe tenne, mások szétszedik.

(Az íróasztalról papírt, ceruzát vesz magához.)


Leírom még, mielőtt elfelejtem
e borzongást, mely álomnak komisz,
valóságként már elviselhetetlen.
(Töprengve ír.)

Igen, a műhely. Intézetbe zárva
sok furcsa lény, már alig emberi...
S mintha nénémre épp ilyen sors várna.
Mind vétkes elvek hirdetője, papja:
törzsüktől fosztva, kezük amputálva,
szemük, szájuk, orruk, fülük a torzság
minden őrült jegyével szétkuszálva.
És már a fenség, minden emberi
kis mozdulat, melyben az én magáért
vállalkozik és vállal, végleg vétkes
elváltozásban, visszahozhatatlan...
A műszerek, melyek befognak minden
kis rezdülést, rángatják, szétcibálják
az arcok hajdani harmóniáját,
s úgy feszülnek a bőrön, csontokon,
mint a pióca, éhes lesben állva:
mit álmodik az agy dinamikája.
Hátul, a gerinc mentén, fémlemez
fut fel a lekopasztott koponyára
a homlokcsontig, hogy ami maradt:
erős, örökös fogságába zárja.

KÓRUS (bekapcsolódik):
Milyen kísérlet ez, s ki üdvözül,
a karmesteri pálca honnan int be:
a látomás nem fejti fel a titkát.

IRÉN (egymaga mondja):
Mindent a finom technika kerít be.

(Dénes lép be álmosan.)

DÉNES:
Mi történt? Olyan különös az. arcod.
Hány óra van? Mit írsz ilyen korán?...

(Odahajol, hogy belepillantson az írásba. Irén riadtan kapdossa össze papírjait.)

IRÉN:
Semmi, csak furcsa gondolatom támadt.
Lejegyzek hát belőle valamit.

DÉNES:
És ez ébresztett fel? Nos hát, mi az?

IRÉN:
Még nagyon nyers. Ha érik, elmesélem.

DÉNES:
Nem bánom, én még úgyis visszabújok.

IRÉN:
Aludj, kedves, vasárnap van és béke.
A nap is kába még, alig van fénye.

DÉNES:
Egy boldog nap meglepetések nélkül.

IRÉN:
Remélem, így lesz, bár titokra épül
a pillanat is. Várjuk ki a végét.

DÉNES:
Majd szétnézünk estére kinn a klubban.

IRÉN:
Nekem még dolgom akad délelőtt.
Húgommal nézem meg a temetőt.

DÉNES:
Anyád sírjához mentek?

IRÉN:
Azt hiszem,
ma néném sírját is felkeresem.

DÉNES:
Jó, de ezt majd később megbeszéljük.

(Dénes visszamegy a hálószobába. Irén mereven áll.)

IRÉN:
Nem sírnézőbe: néném otthonába
lopozók be a szomszéd kerten át.
Valami titkot sejtek. Látnom kell
e sejtelem megújuló okát.
(Beles a hálószobába. Dénes újra elaludt.)
Nem szólhatok, félek magamban is.
A titkomat egyedül kell viselnem.

KÓRUS (megismétli Irén szavait):
A titkodat egyedül kell viselned.

IRÉN:
Ha néném meghalt: kísért-e a szellem?
Dohányzik, öltözködik-e és olvas,
mint életében tette, vagy csak éles
álomkések fejtik fel ezt a képel?...

KÓRUS (bekapcsolódik):
A valóság, mit lényünk megtagad,
így kutat átjárókat, kiutat
a visszavonhatatlan véglegesből,
és mint a gyom a holt kövön is felnő,
életre serken kísértések által
az el nem fogadott, a másként képzelt,
és átszövi az álmokat, az éjjelt.

IRÉN (egyedül folytatja):
Ahogy anyám halott testéből szólal
egy madárcsőrből elsurranó sóhaj?...
Két húgomat, akárcsak engemet,
álmunkból úgy riaszt e gyönge, véres
hangnyálka, nedves, ragacsos iszap:
felzokogtat, erőnket szívja el:
konok élőt, és nem elszánt halottat
temettünk volna, mert halála: látszat.
Csak elfogyott a teste és kiszáradt
a hang torkából, ujjából az áram.
gerincéből a mozdulás kegyelme.
Nem volt halott, csak elnémult a teste,
de benn a lélek üldögélt tovább,
némultan: büntetésbe zárt virág...
Mikor a rák szétrágta szerveit,
meghagyta még a rejtett emberit,
a mondatot szájára rákötözte,
hogy hangja fosztván rekedten kinyögje
e szavakat, a talán legutolsót:
"Látod, mivé lettem? S még mindig élek."
Vékony karocskáját mutatta fel:

KÓRUS (suttogva):
"De lélek van benne" –

IRÉN (átveszi a szöveget):
sírta, vacogta
kis testével, míg szája lázasan
repedt a szóra, hólyagcsókos, érdes,
halálos kínnal, s nem mondta, hogy: félek.
(Ideges sétájából visszaül az asztal mellé.)

Ilyen didergés dermeszti a szánkat
azóta is, hogy földbe tettük tested.
És most néném tűnt szelleme keres meg.
Olyan álommal, ami rám tapadva
átfúrja bőröm, csontomig szivárog.
(Jegyzetét fiókjába rejti.)
Megnézem azt a házat. Még találok
egy gyönge választ ennyi rejtelemre...
Talán a kert, a ház titkát kileste
és felmutat egy biztos kis jelet.
Felöltözöm. És máris elmegyek.
(Beles a hálószobába. Kapkodva felöltözik, üzenetet hagy az
asztalon.)

Világosság Asszonya háza, a nagyszoba. Irén lopakodik be.

IRÉN:
A ház nyitva, de sehol semmi élet.
(Alaposan körülnéz. Meghatódik.)

Ez hát a hely, hol kinyílt ifjúságom...
(Leemel egy könyvet a polcról.)

És minden megvan rendben, a helyén
(Beleszagol a levegőbe.)

Itt dohányoztak.
(Egy csikket talál a hamutartóban.)

Még a füst szaga
nem széledt szét a tárgyak zegzugába.
Tárgyiasult az álom. Ám hiába:
nem tölti fel a képzeletemet.
Kérdésre új kérdés a felelet.
(Lélegzetét visszafojtva néz körül.)

A csend a zárt szobát mégis befogja.
Csak titok kúszik át a falakon.
Valaki él még itt, s hogy nem tudom,
ki az, s miképpen költözött ide:
borzongató, jeges, átfoghatatlan.
(Benyit a kis szobába.)

Néném anyjának kis betegszobája.
(Padló reccsen, Irén hátrafordul. Világosság Asszonya áll a
tükör mellett.)

IRÉN:
Néném. Hát élsz! Boldogtalan
álom tudója, kit a bizonyosság
szomja cipelt lopva a házadig:
most ismét fellebbentek valamit.
Szólj hozzám, érints meg, sorsom szülője:
kit kísértünk akkor a temetőbe?...
(Világosság Asszonya némán gyűjti össze néhány ruhadarabját.)

Nem válaszolsz, csak kísérteni tudsz?
(Sír).    Borzasztó álommal idevetődöm
holdkóros bódulatban, meg sem értem,
mi hozza lábamat, s bár szétesek,
úgy ráz a félelem, itthagysz magamra,
csak szenvedője, semminek tudója
nem lehetek?

VILÁGOSSÁG ASSZONYA:
Nem szólhatok. Értsd, ahogy teheted.
Álmodd az álmot, ne fordítsd valóra.

IRÉN:
A bizonyosság nagy egérfogója,
ahova lépek, és ezt feleled?
(Megsemmisülten: )

Add most a kezed. Meleg áramát
hadd szívjam be magamba. Az erek
lüktetését, tétova szemedet,
e két borult, őzbarna sebhelyet
vigyem magammal, ne vedd el magad!
Hiába sírtam... Most sirassalak?...

VILÁGOSSÁG ASSZONYA (fogai közül szűri alig
hallható válaszát):
Fordulj el. Ide, a tükör elé.

IRÉN (suttogva):
Egy idegen férfi a küszöbön.
Nem vagy magad. És ő? Az ösztönöm
azt súgja: börtönőr, nem angyalod,
ki ott vigyáz, s kit felfed a tükör.

VILÁGOSSÁG ASSZONYA:
Ne sírj. A felszín majd alámerül.
A fájdalomból még lehet haszon.
Kitüntetés ez nekem, jutalom.
Meg kell fizetnem mindennek az árát,
hogy szemem sötéten és homályon átlát.
A dolgok röntgenképében a váz
sok szándékot, rejtőzést megaláz,
s bárhogy vigyáztam, tudni is merénylet.
Ölelj meg, mennem kell. Teérted
szoronghatok már eztán, ez nyomaszt.
Légy óvatos. Nagyon. A holmimat...
(Világosság Asszonya elmegy, kulcsra zárja a bejárati ajtót.)

IRÉN:
Bezárt. S a cigaretta ég tovább.
Mi ez mellette? Kulcs. Az ajtó zára.
Hát így üzentél, áldott áldozat...
Parázsos jel, mely zárat nyit s utat
ott is, hol lakaton a képzelet.
Már tudnom kell, mit hogyan érthetek...
Ezt megtartom. Bár egyre jobban félek,
hogy titkaid helyére visszatérek...
(Szemével búcsúzik a tárgyaktól.)

A kerten át, hol jöttem, eltűnök.
A szomszédok talán semmit se láttak...

DÉNES:
Szóval: milyen volt?

IRÉN:
Micsoda milyen?

DÉNES:
A temető és kedvenc sírjaid.

IRÉN (megütközve a hangnemen):
A temető, a sír milyen legyen?

DÉNES:
Mondjuk dudvás, vagy éppen: rendezett.
Már amilyen egy sikátor lehet...

IRÉN:
Honnan veszed, hogy én ma arra jártam?

DÉNES:
Jól működik a titkos gépezet.

IRÉN:
Nocsak. Talán csak nem?... Leskelsz utánam?

DÉNES:
Argoszhoz mentél férjhez. Nem tudod?

IRÉN:
Ez így kedves. De hát ki vagyok én?
Akit vigyázol, a pompás tehén
Zeusznak tartogatja bájait.
Vagy Héra lennék? S te a pávaszem?
Csapdában vagy, ismerd el, kedvesem.

DÉNES:
A hasonlat valóban nem hibátlan.

IRÉN:
De nem titok, hogy én ma arra jártam.
Anyám sírja megsüppedt. Katihoz
ugrottam be, hogy apjával beszéljek.
Ha rendbehozná még az ünnepekre,
egy gyötrelemmel kevesebb lehetne.

DÉNES:
Ez így hibátlan. Mégis meglepett:
hogyan találtál – s ez a titok kulcsa –
a páros oldalon hetvenhetet?...

IRÉN:
Jaj, verhetetlen vagy reáliákban!

DÉNES:
Vigyázz, kedves, mindjárt röpül a váza!

(Irén zavarában feldönti a vázát. Elsírja magát.)

DÉNES:
Játék ez, gyermek, ne vedd komolyan.

(Irénhez lép, átöleli.)

IRÉN:
Ne haragudj, de olyan nyugtalan,
zavart vagyok, mindent rosszul csinálok.
Fellázadnak a tárgyak is kezemben,
bukdácsolnak a villák és a kések,
a szalvéták: elszánt röpcédulák;
széthullnak, röpdösnek és részeg
matrózként döccennek a tányérok...
Elszabadul minden, alig tudok
úrrá lenni e nyüzsgő cselszövésen.
Segítenél, hallgatnál legalább,
míg megtalálom dolgom fonalát.

DÉNES:
Minden rendben. Játékos hajlamod,
úgy látom, ma egészen elhagyott.

IRÉN:
Mutasd inkább, miféle filmet
hoztál, és hagyjuk az egészet.

DÉNES (bekapcsolja a videót):
Elsőként fogjuk látni, úgy tudom.
A szállítmány csak tegnap érkezett.

IRÉN:
Különös. Amivel ma szembenézek,
alkatrészeire hull a lényeg,
és mintha ez volna a játék tétje:
semmi se kattan vissza a helyére,
s a morzsálódó, zúzott dolgokat
nem világítja meg a gondolat.
A kölcsönző ma zárva. Tegnap, drága,
te voltál itt e kis szobába zárva,
de lám, a kazetta megérkezett.

DÉNES:
Állj! Ne is törd tovább a fejed!
A rejtély egyszerű, mint általában:
a klubban adta kölcsön egy fiú,
jó ismerősöm, mikor délután
ott jártam veled, ma. Ezek után
van még kérdésed? Hogy ha érdekel,
elmondhatom: ő ajánlotta fel,
vigyek haza belőlük egynehányat.
Szabadkoztam, csak ezt fogadtam el.
Ha Sanyiék átjönnek vacsorára,
legyen valami játék, téma-tárgya...
Hanem hogy filmünk rejtvénybe kerül:
találtam én is egyet. Mondhatom?

IRÉN:
Lássuk. Megérett rá az alkalom.

DÉNES:
A kérdés az: hogyan kérdezzelek.
Pimasz, ravasz vagy óvatos legyek.
csak bőr alá toljam a hűs szikét,
fonáját nézzem-é avagy színét,
vagy döfjek bátran be a lényegig,
szívét kutatva, nem részleteit?...

IRÉN:
Rejtvényeidnek mind több szövevénye
már szórakoztat. Taps is járna érte.

DÉNES:
A gúny már túlbecsülte ténykedésem.
Lássuk gyomrát, belét, szívét egészen.
A nercbundás hölgy izgat, angyalom.
Mit értsek eszelős zavarodon,
mikor e hölgy a klubban odalépett
a főnökhöz, kérdezett valamit.
Te hallhattad, mert ott álltál középen,
és mintha árnyék hullna rád: egészen
elsötétedett arcod és szemed,
és észrevettem az igyekezetet,
ahogy próbáltál háttérbe simulni.

IRÉN:
Emlékszem, persze. Hű, de meglepett:
tengerikagylót kért a kisfiának,
mint mi sem lenne természetesebb.
Akár egy teraszon a Riviérán,
vagy tengerparti árusok között:
vásárolna. S közben mézzel, bájjal,
egy sztárfotó kifestett mosolyával
lesett körül már csaknem cinkosán.
S ami végképp két vállra fektetett:
a főnök csöppet sem volt meglepett.
Ám amikor a teremből kilépett,
láttam, ahogy aggódva visszanézett:
e közjátéknak volt-e szemtanúja?
Kik ott tolongtunk, éber? álmatag? –
felfogtuk-e, mit talán nem szabad...
Nagyon zavart, hogy vétlen így kilestem.

DÉNES:
Ez jelbeszéd lett volna, azt hiszed?

IRÉN:
Úgy tűnt akkor. Te is így képzeled?
(Hátrafordul, pillantása a képernyőre fagy.)

Miféle szörnyűség ez? Vagy scifi?
Kapcsold ki gyorsan, látni sem bírom!
Várj még! Ezt láttam ma a klubban
egy pillanatra, aztán kicserélték.

DÉNES:
Te, ez nem film, egy árva szót se szólnak.
Valami furcsa kísértet lehet.

IRÉN:
Ha az, úgy titkos. Visszaviszed holnap.
Hogy került hozzád?

DÉNES:
Azt ne tőlem kérdezd...

IRÉN:
Ezek torzók!

DÉNES:
Valódi emberek?

IRÉN:
Valami trükkfelvétel, azt hiszem.

DÉNES:
Várj csak, az elejére pergelem.

IRÉN:
A kelleténél így is többet láttam.
Kapcsold ki, kérlek, és minél előbb
szabadulj tőle.

DÉNES:
Visszaviszem holnap.

IRÉN:
Reggel, korán. Félek, ez sem segít.
De talán mégis... Mondtad, sok anyag
érkezett. Köztük elkeveredik...
Talán, hogy éppen ezt hoztad haza,
ki sem derül...

DÉNES:
Azért most nézzük végig.
Ilyen alkalmunk többé nem adódik.
Tudni szeretném, mi ez az egész.

IRÉN:
Ha végignézed, azzal sokra mégy?

DÉNES (visszapergeti a filmet az elejére):
Ha semmit sem tudok, az más dolog.
De ne tudjak, amikor tudhatok?...

IRÉN:
Az ilyen információcserépbe
ha belelépsz, csak felvérez, s a háttér,
mi mozgatja, úgyis rejtve marad.

DÉNES:
De fecseg is, kimozdít valamit,
felvillantja a rejtett dolgokat.

(Sötétség Asszonya lép be, akaratlan tanúja a látványnak.)

SÖTÉTSÉG ASSZONYA:
Istenem, rettenetes, amit néztek!
Miféle film ez?

DÉNES:
Azt hiszem, kísérlet.

SÖTÉTSÉG ASSZONYA:
Ki kísérletezik így veletek?

DÉNES:
Velünk, néném? Ezt hogyan képzeled?

SÖTÉTSÉG ASSZONYA (visszafogja eredeti szándékát):
Hát akkor azok ott: valódi emberek?
Keze se lába, fején műszerek...
Valami kórház? Nem lehet. Sokan
vannak itt megcsonkítva s ugyanúgy.
Zárd el, fiam, még bajt hozol magadra.
(Valamit felfedez a képernyőn):

Várj csak, az ott...
(Elsápad.)

DÉNES:
Mit láttál, néném? Talán ismered
e lények közül valamelyiket?

SÖTÉTSÉG ASSZONYA (zavart arckifejezéssel),
KÓRUS (vele mormolja):
Még hogy ismernem kéne egyet is?
(Csaknem dadogva):
Csak azt a vaspántot figyeltem éppen,
ami rátapad mindegyik fejére.
Olyan furcsán vibrál, villog a széle.
S ahogy villan, az arc rándul belé.
A szem kitágul, szétnyílik a száj,
az orr, akárha üveglapra nyomnák:
szétlapul, sárgásán fehéredik.
(Magába fordultan):
És ember lenne mégis mindegyik,
nem báb, valami játékfilm bohóca?...

KÓRUS (bekapcsolódik):
Ember emberrel tehetne ilyet?
Ki döntse el, hogy melyik a beteg?

SÖTÉTSÉG ASSZONYA:
Jaj, látni sem bírom. Zárd el, fiam!
Jobb nem tudni, ha már ilyesmi van.

DÉNES (Irénhez):
Valaki jött. Majd kapcsold ki a gépet.
Mielőtt ideérne, én kilépek.

(Dénes kirohan, Irén elzárja a készüléket.)

IRÉN (Sötétség Asszonyához):
Valamit el kell mondanom neked.
Nem bízom senkiben, s téged is féltelek,
de nem hordhatom magamban tovább:
néném nem halt meg; sejted-e okát,
miért tüntették el, és kik, hogyan
szervezték úgy, hogy halottként temessük,
hogy ne lehessen velünk tovább együtt,
s hol őrzik most, és mi vár még reá?
Ez a kísérlet végkép felkavar.
S az arcodon árulkodó zavar,
mint aki többet tud, de mégse szólhat...

SÖTÉTSÉG ASSZONYA:
Még bajt hozol, te lány, reánk. Vigyázz!
Micsoda zűrzavar lakik szívedben!
El ne árulj fiamnak semmit. Ebben
kemény leszek. Ha szólnál: lecsapok!

IRÉN:
Dehogyis szólok róla, jaj, dehogy!

SÖTÉTSÉG ASSZONYA:
Nem rendít meg ártatlan arcod, könnyed,
ha megtudom: mégis eljárt a szád,
lesz rá gondom, hogy ne fecsegj tovább.
És most pakolj ki, mit tudsz. De egészen.

IRÉN:
Csak ezt tudom, s nem értem az okát.

SÖTÉTSÉG ASSZONYA:
Nem-é? Ne reszkess, én nem bántalak.
Amit mondasz, kettőnk titka marad.

IRÉN:
Néném a házhoz olykor visszajár.
Nem kísértetként. Láttam magam is.
De kísérővel. Tudnom kell, mi vár...

SÖTÉTSÉG ASSZONYA:
Elég. És téged látott valaki?

IRÉN:
Néném. De ő tud titkot tartani.

SÖTÉTSÉG ASSZONYA:
Azt meghiszem. Nincs is kinek beszéljen.

IRÉN:
Mit tudsz róla?

SÖTÉTSÉG ASSZONYA:
Semmit. Azt sem egészen...

IRÉN:
Hová vitték? Ki tette ezt vele?

SÖTÉTSÉG ASSZONYA:
Feljelentették. Sok volt a "híve".

IRÉN:
Mi rosszat tett?

SÖTÉTSÉG ASSZONYA:
Inkább: mi helyeset?
Ezt kérdezd. Gyorsabb lesz a felelet.

IRÉN:
Helyes és jó között te látsz különvalókat?

SÖTÉTSÉG ASSZONYA:
Kérdezd meg inkább a törvényhozókat.

IRÉN:
Mi jó nekem, a törvénynek: helyes.

SÖTÉTSÉG ASSZONYA:
Neked jó, s lehet: törvényellenes.

IRÉN:
Nem értem én e szavakat a szádról.
Ki vagy te? Kivel osztozik szíved?

SÖTÉTSÉG ASSZONYA:
Szaturnusszal vagy Marssal, meglehet.

IRÉN:
Miféle bűn cipelt a holt világba,
ahol a jónak termei bezárva?!

SÖTÉTSÉG ASSZONYA:
Bármilyen bűn vonatkozhat reám.
(bekapcsolódik a Kórus):
Kerek vagyok, hiánytalan, de átmos
a mindenség, az őserő. Talányos
ösvényein meghurcol, s míg hiány
mozdul a zegzugos dolgok falában,
emberként örökkön retteghetek:
velem pótol a sors egy szeletet,
egy rejtett szakadékba lép a lábam,
velem igazol, tesz törvényeket
a kérdésekben rejlő felelet.
Bárhogy vigyázok, csapda vár a térben,
mikor éles időkre figyelek,
     és ha a teret lesem, akkor, éppen
     az idő csap le rám a tér helyett.

IRÉN:
A rettenet jár át minden szavadra.
Lehet, hogy én is így vagyok befogva?...

SÖTÉTSÉG ASSZONYA:
És mind, ki ember. Most már azt hiszem

IRÉN:
A tér zárul, az idő nincs jelen.

DÉNES:
Hagyd ezt. Inkább még beszélgess velem.
Az a kazetta egyfolytában izgat.

IRÉN:
Nincs mit beszélni róla. Végül is
nem tudhatjuk, miért került ide.
Ha segítenél, gyorsabb rend születne.

DÉNES (az összerakott edények után nyúl,

de mozdulatai megszakadnak):
A véletlenben is törvény igazgat.

IRÉN:
A törvény: rend. Az esetlegeset
bármilyen gondosan illesztgeted:
esetleges lesz helye is a sorban.
Jó, hogy Sanyiék korán hazamentek.

DÉNES:
A semmibe lógnak a részletek.
Néha azt hiszem: néném ráhibázott
a megfejtésre. Mi magunk vagyunk
egy különös kísérlet alkatrésze.

IRÉN:
Miért éppen mi? És mi lenne a tét?

DÉNES:
S ha nemcsak mi? És hogyha még sokan?
Képzeld magad egy képlet közepébe:
mit tesz az egyén, ha vészt szimatol,
de helyzetét átlátni képtelen,
függősége meghatározhatatlan,
nincs példázat, ami segít a gondban,
és bármit tesz, a végkifejletet
behajtja rajta majd a gépezet.
Semmi esélye, mégis rúgkapál.
Pedig olykor segít a tetszhalál,
a mozdulatlanság mimikrije.
Nézz szét: az állatok ezt jobban tudják.

IRÉN:
Akkor tedd azt: légy süket, ostoba.
Semmit se láttál. Ne is nézz oda,
ahol fantáziádat csapra vernék.

DÉNES:
Mégis: ez az, mit nem tehetsz, míg elméd
fel nem fejti a rejtett rétegek
közé szorult vergődő lényeget.
S az őslenyomatú kis vallomások
összeadnak valami igazságot.

IRÉN:
A féligazságoktól rettegek.

DÉNES:
A csend: az jobb? A semmi: izgatóbb?
Az ártatlanság legtöbbször: naivság.
A gyógyíthatatlan hiszékenyek
úgy lepik el a termő életet,
akár a tetvek kint a rózsát.
Tőlük osztódik szívósan a zárak
mögé húzódó alattomos távlat
belterjesen, mint e kísérletek.

IRÉN:
Mint éji pille hull alá a lángba:
úgy kell zuhannunk vesztünk parazsába?
A körben-éj nem rejthet semmitől?
A mimikri, az álca: csak szavak?

DÉNES:
Hallgatni más. De gondolni – szabad.

IRÉN:
És mégis mondom: kívül kell maradnunk.
Odabent választanod sem lehet.
Döntésedet is kívülről viszed:
lehetsz mester, vagy vesztes szenvedője
e társasjátéknak, s ha így, ha úgy,
a túlélésből kiselejtezett kis alkatrész vagy,
kit a gépezet
szemétre dob, ha elhasznált. S ha lenne
utódod is, már ő sem menekedne.
Apjában mag: ki semmit sem tehet,
jövőt remél, s már benned vétkezett.

DÉNES:
A gyermek szent, akárkié legyen.
Tisztára mossa majd az értelem
sorsát, jövőjét...

IRÉN:
...hogy ha megbocsátja
szülőinek, hogy így pottyant világra...

DÉNES:
Nézz rám: én torz vagyok vagy becstelen?
Öreganyám sötét erőkkel játszik.
Régen sejtem. S tudod, milyen konok?
Enyém a csend, és övé a titok...
Hogyan azonosítsam magamat
azzal, ami az ő dolga marad?

IRÉN (megrezzen Dénes vallomásától):

Titkok tudója nénéd, jól tudom.
Nem lépünk át az alapvonalon.
egymással szemben, ki-ki a helyén
figyeljük mindketten a másikat.
Míg meg nem nyílik, nekünk sem szabad.

DÉNES:
Bennünket félt. Így hát magában hordja
sorsává feketedett titkait.
Nem barátkozik, nincsen asszonytársa,
nem jár össze és nem pletykálkodik
az utcabeliekkel sem, pedig
egyre sűrűbbre szövődik magánya.

IRÉN:
Amit mi túlbeszélünk: úgyse lényeg.
Hallgatni kell, mert hallgatásba téved
a pontosan bemért mélység, s a csend
árulkodik arról, amit jelent.

DÉNES:
A csend nem szólhat. Bárminek lehet
ellentéte vagy épp azonosulhat
hibátlanul mindazzal, ami úgy hat,
mint odakívánkozó felelet.
(bekapcsolódik):

Nézd az egészet. Míg hallgat a mag,
már kétfelé türemkedik, s amíg
nem jut cl csírája a felszínig,
nem tudhatod, hogy van, hogy megmarad.
Mutatkoznia kell, hogy látva lássad:
a létezése lét, nem formás látszat,
de fúródás a mélybe és magasba,
s már nem képzelheted őt semmi másnak:
     rögnek, varangynak, mert már befalazta
     önnön sorsába mindazt, amit láttat.



*     
III. RÉSZ     


SZEREPLŐK:
NŐ, aki Irén
FÉRFI, aki Dénes
SÖTÉTSÉG ASSZONYA
FŐNIXMADÁR
VILÁGOSSÁG ASSZONYA
KÓRUS

KÓRUS:
Belül a menny, és kívül a bocsánat.
Én minden hűség hűségét hiszem.
Hajón halad vagy járkál a vizén:
minden csoda céljába ér, ha áthat.
A por elül, nem fér az egekig,
a csillagok belőle sose esznek,
minden helyére száll, s az egyszeregynek
hódol úgy is, ha felemelkedik.
Kristály legyen vagy puhatestű állat:
építkezik és széthull, bűn, bocsánat
egymást a semmibe így kergeti.
Akárhogy fordul, teljesség a vázlat.
Ha ember lette, az is emberi,
Mit ösztönével megtagad az állat.

NŐ:
Jaj, szétrúgod bordáimat, fiam!
Nem sírok, jó, neked kell most örülnöm,
de mit tegyek, hogy győzzön mosolyom,
átpréselődve kudarcon és könnyön...
Látod, apád mégsem siet haza.
Mióta már, hogy látom változását.
Hebeg-habog, ha kérdezem, szava
egymásba rejlett titkokkal körülzárt.
Mint a fából készült játékbaba:
még mindig fogva tart egy mégkisebbet.
Úgy érzem, bármit mond, ha szól is: tettet,
nem láttatja valóját már velem.
Mi lenne jó? Ha tartom? Engedem?
Induljon, merre ösztöne viszi,
bukjon, csalódjon, vergődjön, s a másik
emelje, dobja tervei szerint,
vagy hűségét ne firtassam, s ha másít,
úgy kell tennem, hogy észre sem veszem?...
Jaj, gyermekem, súgj már a tenyerembe
valami válasznak valót kis lábaiddal!
Hagyjam sorsára? S mint az idegen,
keringjen távolságos messzeségben,
vagy téged felmutatva rátegyem
apás bilincseit e házasságnak,
vagy türelmezzek mozdulatlan, várjak,
talán kinő e szertelen titokból
egy józanabb, felvállalt szerelem?...
Hiszen ha tudnám, melyiket tegyem...

SÖTÉTSÉG ASSZONYA (belép):
Gyújts lámpát, lányom, olvasgass talán.
Ne félj, a férjed majd megérkezik.
Láttunk karón varjút mar! Nem segít,
ha sírdogálsz, ha átadod magad
annak, mi holnap tán megváltozik.
Várj csak, ha meglesz majd fiad! Ne félj,
remek apára lelsz a kárhozóban!
A tékozló fiú majd visszatér,
s az újra fellobbanó szerelem
tartósabb lesz, ezt biztosan hiszem.

NŐ:
Valamit álmodik a szív, az elme,
ha álmaira sorsa ráfelelne...
De odakint szétpattan, mint a hab,
mit idebent a lélek rakogat.

SÖTÉTSÉG ASSZONYA:
Ezt ismerem, ismerjük mind: a lélek
mikor még telt, s a hónál is fehérebb,
sok álmot álmodik, és álmai
csak kínnal képesek lehámlani,
mert minden más: a való élet íze
kökényt csurrant a kóstolgató ínyre,
minden, mi kívül van: csak önmaga.
Mást álmodik, és más az igaza.

NŐ:
Leginkább ez bánt, ez gyötör sírásra,
mert jól tudom: az álmok földi mása
mind földszagú, nehézkes és fukar,
a bennünk fejlődőből nem akar
magáénak fogadni semmit, épp mivel
beéri azzal, mit maga visel.

SÖTÉTSÉG ASSZONYA:
Talán ki kell magadból mindet zárni.
Talán az álom, vágy nem is jó másra,
csak álmodásra és szánakozásra,
és minden kívül érő kis vadalma
a külvilág valóságos hatalma.
Talán azt kell kóstolni, rágni, enni,
az ízlelésben kedvvel felfedezni,
mert annyi zamat érik körbe-körbe,
s a vágy talán, mely mindent elsöpörne,
csak megzavar, odáz, késlelteti,
hogy megismerd, milyen az igazi,

NŐ:
Vackorra vágyni vilmoskörte kertben?
Vadalmát lesni – starkingok között?
Kökénybokorról tüskén gyöngyözött
fanyar bogyókat gyűjteni, mikor
a ringlószilva illata sodor
magához minden röpdöső bogárkát,
a darazsak fullánkjukat bemártják
az édesen levedző friss gyümölcsbe,
hogy mindennek a legjavát vehesse
a test, a vágy, a lázas ingerek?...

SÖTÉTSÉG ASSZONYA:
Az ember ismeri az önmérsékletet.
Mert kapni jó, de adni nemesebb.
Vedd vackorát a létnek s oltsd nemes
álmod, vágyad, és hogyha van: hited
a megvetett gyümölcsfa vesszejébe,
s ha nem foganna meg: oltsd újra s újra,
mígnem kihajt belőle szellemed.

NŐ:
De szépet szólsz, és milyen nehezet...

SÖTÉTSÉG ASSZONYA:
Nincs törvény rá, hogy könnyen adatik
bármi, mit kívánságunk megragad.
De többért minden béred súlyosabb.

NŐ:
Talán nehezebb, nem így érted-e?

SÖTÉTSÉG ASSZONYA:
Lehet, lehet... A súlyfölösleget,
ha nem bírod, már nem is viseled.

NŐ:
Felét letenni – ez sem egyszerű.

SÖTÉTSÉG ASSZONYA:
Le sem teszed, mert meg sem születik,
mit nem táplál a vér, a szív, a hit.

NŐ:
Igaz, igaz. Hát bízzak, várjak, adjak,
míg ostobaságomba befalaznak?...

SÖTÉTSÉG ASSZONYA:
A falat mindig magad építed.
Tégy úgy: inkább meg se szülessenek.

NŐ:
Hát mindent visszafordítol felém?
A választás, a vállalás: enyém?

SÖTÉTSÉG ASSZONYA:
Mindig tiéd. S amit ma elmulasztol,
holnap hiánya tenyeredbe karcol,
árulkodón arról, hogy könnyű vagy.
"Mene, tekel, ufarszin" – barázdát hasogat.

NŐ:
Jaj, azt hiszem, valami készülődik.
Mintha lecsúszott volna a hasam...
Lehet, hogy megszületik a fiam?

SÖTÉTSÉG ASSZONYA:
Ha eljön az idő, tudni fogod.
Nem kérdezed, mert bizonyosan érzed:
kilakoltatja fiókád a fészket.

NŐ:
A fájdalom mind gyakrabban keres meg.
Indul hát, készülődik már a gyermek!
Kis Jézuskám, megváltó magzatom,
holnap már itt ragyogsz a karomon.
Néne, hívj mentőt, én meg öltözöm.
Az éjszaka megtenni örömöm.

II. tétel: A VISZONTLÁTÁS  

SÖTÉTSÉG ASSZONYA:
Milyen fehér a bőröd, kicsi Dávid.
Nyughass, gyerek, most anyádon a sor.
Tisztába tettelek, hát ne bomolj,
csak mindent sorjában, ne bőgicsélj,
már itt az este. A nap véget ér.
Még megszoptat anyád, aztán aludj.
Csicsija-csitt, jönnek az angyalok.
(Kimegy, gyógyteát, gyógyszert hoz.)

No idd meg, lányom, langyosan a legjobb.
A melled hogy van?

NŐ:
Már nem kőkemény.

SÖTÉTSÉG ASSZONYA:
Mindjárt kiszívja majd a kislegény.
S a lázad? Mintha csillapodott volna.

NŐ:
Jobban vagyok már, hála teneked.
Segített gondozásod és füved.

SÖTÉTSÉG ASSZONYA:
Nem kell mindjárt az orvoshoz, szaladni.
Vén róka vagyok. Láttam már ilyet.
Túl sok tejed van. Bekeményedett.
De langyos szappanosruhával, látod,
levettük tüzét, felpuhult keménye.
Szoptass nyugodtan. Nincs semmi veszélye,
ha jól kiszívja melled gyermeked.
Na fogd, öleld magadhoz csecsszopód.
Istennek hála, már a neheze
mögöttünk van. Csak ünnepel a lélek,
hogy megpróbáltatásából kilépett.

NŐ:
De szép is, nézd, hogy issza, hogy nyeli.
Nem is tudja: erőmet segíti.

SÖTÉTSÉG ASSZONYA:
Erős leszel majd, mint soha, te is.
Jól van minden. Csak türelmezz, fiam.
Még én, a vénség, a haszontalan
bútordarab is magamra találtam.
Majd megleszünk együtt, ha négyen, hárman,
már ne emészd magad ezért tovább.

NŐ:
Csak sajnálom, hogy megfosztja magát
örömeinktől, hogy semmit se lát,
nem élvezi e pompás gyermeket,
ha nem szeretgeti, majd kevesebb
s hitványabb lesz a kapocs, az öröm,
jelleme kopik majd a közönyön,
lelke szikkad hiányunkkal, s bezárul,
magába, romjaiba temetetten
majd szívesen felejti, hogy szerettem,
s hogy mindenen túl végleges a tétel:
már örökké egy lett a kettő Benne,
ki génjeinket egymásba keverte,
s hajlamaink szintézisét viszi
a végtelen felé, a folytatásba, –
hogy halhatatlanságba szőtt varázsa
a teremtő férfit nem illeti.

SÖTÉTSÉG ASSZONYA:
Majd észhez tér, ha hagysz, időt neki.
Nagy most a zűrzavar lelkében. Láttam,
mikor meglátogattunk a kórházban;
s szenved, kínlódik attól, hogy ilyen.
De rendet tesz magában. Én hiszem.

NŐ:
Ha tudnám, mi okozza változását...
Mit rontottam? Mi volt a tévedésem?

SÖTÉTSÉG ASSZONYA:
Túlságosan erős vagy, és hibáját
túl jól mutatta puszta létezésed.
Nem versenyezhet. Bőszítő, merénylet
számára minden, amit elviselsz.
Légy lágyabb, lengébb, engedékenyebb...

NŐ:
A kórházban az asszonyok mesélték:
él városunkban egy rejtélyes ember.
Állítják: halhatatlan, többszáz éves,
rendkívüli alak, csodákra képes,
sokan keresik fel, sok bölcs tanácsot
adott már, sok bajt, gondot simított el,
olyan, aki most házunknál is elkel.
Ha idehoznád őt, talán találna
valami módszert a kettőnk bajára.

SÖTÉTSÉG ASSZONYA:
Főnixmadár? Róla én is tudok.
Hogy mi igaz, mi nem, de szép legenda,
mi személye köré van kanyarítva.
Hát elhozom neked, ha gondolod.

NŐ:
Jól hallom? Mintha motozna a zárral.
A férjem. Istenem, most mit legyek?

SÖTÉTSÉG ASSZONYA:
Te semmit. Légy. Miként a gyermeked.
A tett most egyedül az ő esélye.
Ha akarod, kimegyek.

NŐ:
Ne, ne tedd.
Maradj velem. Kell az ítéleted.

FÉRFI (belép.)
SÖTÉTSÉG ASSZONYA:
Ne álldogálj, fiam, a küszöbön.
Nem harapjuk le orrod, esküszöm.

FÉRFI:
Szép jó estét és békét a családnak.
Miért fekszel, kedves?

SÖTÉTSÉG ASSZONYA:
Asszonyod beteg.
Lázas. A melle bekeményedett.
Nyugalom kell és béke az anyáknak.
Öröm. Család. Vigyázó szeretet.

FÉRFI:
Bűnös vagyok, hát ítélkezzetek.

SÖTÉTSÉG ASSZONYA:
Nem ítélkezni: tenni akarunk.

NŐ:
Én már semmit. Most ő következik.

FÉRFI:
Milyen szomorú hangod és szelíd.
A szégyentől féltem kezdettől fogva.
S máris megsemmisülten vagyok foglya.

SÖTÉTSÉG ASSZONYA:
Nem, nem! Nem dolgod most a csüggedés.
Emeld fiad magadhoz. Nézd, mi szép!
Milyen remek, tökéletes, egész!
Miféle félsz győzhetne rajtatok,
mikor jövőtök már benne ragyog...

FÉRFI:
Félek, ő sem képes helyettem arra,
mire magam alkalmas nem vagyok.

SÖTÉTSÉG ASSZONYA:
Hogy apa légy? Hogy vállald életed
legteljesebb, legszentebb legjavát?
Mi az, mit tudnál még, az angyalát!

FÉRFI:
Tudod te is, milyen zavar sodorja
lelkem javát a csüggedés felé.

NŐ:
Ne erőltesd, néne, az istenért!
Ne gyötörjetek még jobban, az égre!
Nem bírom már! Nem kell jótéteménye.
Az egész kellett volna. Teljesen.
Felezve, osztva? Részem mi legyen,
kínlódva válogassam – adja, mégse –,
faggassam megalázva, hátha mégis
felém csúsztatnak közmegegyezésre
kis koncot tán, s neveljem úgy fiam,
hazudva, csalva, titkokkal sötéten,
ne értse, hol fáj, bélyegez a szégyen?...
Mily nemtelen ez, mily alaktalan...

SÖTÉTSÉG ASSZONYA:
Ne rontsd te is, mi úgyis rontva van!
Most hallgass, csillapodj kissé, fiam.
Az úr beszéljen inkább, kit neveltem.
A szökevény. Tudatlan szörnyeteg.
Nem kell a nő? Vagy nem kell a gyerek?
Az egyetlen biztos a folytatásban,
ki múltadból a jövőbe vezet?...

FÉRFI:
Ne folytasd, hidd el, mindent jól tudok.
Csak sok nekem, mit ketten adtatok.
Nem viszonozható. Még nem találtam
magamban arra, akit nektek szántam.
Türelmesebben, drága asszonyok...
Én megpróbálom. Csak még várjatok.

NŐ:
Várok, mert várni kényszerít a létben
minden, mit értékként magamra mértem.
Várok. Várunk. Mit is lehetne tenni?
Nőkkel, szeszélyeiddel versenyezni?
Sértetten menekülni, hol a látszat
magába gyűri énemet, s hiányt hagy
múltban-jövőben, közte meg falak,
mik reggelig hiába omlanak,
maguktól építkezve újranőnek
látványnak, kudarchoz cselszövőnek,
kívül rekesztve mind az életet,
mivel a dolgok már csak rémlenek,
de nincsen telt, gömbölydeden való,
mert jó a gonosz, s gonosz lesz a jó?...
Minden átfordul önnön ellenébe.
Amit mutat, nem ő, de ellentéte,
s a fordított és már rendezhetetlen,
valótlan létben lenni, mint való:
tengerben ház, szárazföldön hajó...
Ezt vállalnom, kívánnom hogy lehetne?
Ha már az érték, éden elveszejtve,
minden a biztos romlásba halad,
és meg sem kérdezi az álmokat:
harcom legyen a küzdő türelem.
melyben minden maradhat, amilyen.
S történjen törvényei hitelével
mi bánt, kövez. Éjjel legyen az. éjjel,
nappal a fény, az út meg út legyen.
Az út maradjon szellős, végtelen.

FÉRFI:
E konok, mindent élő vállalásban
társad maradni: mindig ezt kívántam.
Mégis, a cél felé bárhogy szalad,
elvéti lábam alatt az utat
az igyekezet, káprázó szemem,
mellyel e folyton mozgó célt lesem.

SÖTÉTSÉG ASSZONYA:
Az út már nem lehelsz csak te magad.
De minden, ami melletted halad.
Az út már: ők is. És a cél is ez.
A kettő egy. Csak a bolond felez.

FÉRFI:
Néha tudom, máskor viszont csak érzem.
Olykor megértem. Máskor nem lelem:
melyik a cél, s melyik az életem.

SÖTÉTSÉG ASSZONYA:
Mint befogott vádló, a gyeplőt rágod,
topogsz, toporogsz egyhelyben, zihálsz,
míg magadat egyre mélyebbre ásod.

NŐ:
Nem jó hasonlat ez, hiszen szabad.
Nem ő van fogva, csak a gondolat.
A képzelet vergődik itt hiába,
azon a béklyó és azon a pányva.
Mi kényszerként hat: szabad akarat.
Hisz választott, vállalta az utat,
a kettőnkét, melyben marad sajátja,
ha elhiszi, akarja, megtalálja.

SÖTÉTSÉG ASSZONYA (Férfihoz):
Ha félreállsz, cserbenhagyod magad:
vágyad, esélyed, választásodat.
Nincs másik életed, csak ez az egy.
Kudarcodon győzöl, ha viseled.
Mit felvállalsz, erődet szaporítja.
Mit nem viselnél: rád telepedik.
Mikor ledobnád, akkor leszel foglya.

FÉRFI:
Hiszek neked, de éretlen hitem.
Még nem enyém, csak terhét viselem.

NŐ:
Szabad vagy újra. Keresd, mi a jó.
Ha boldogít, már nekünk is való.

III. tétel: SORSKERESŐK

FŐNIXMADÁR:
Üzentél értem, anyó, itt vagyok.

NŐ:
Miféle fénytől vibrál alakod?...

SÖTÉTSÉG ASSZONYA:
E bimbós asszony kérte jöttödet.

FŐNIXMADÁR:
A nők ifjan is türelmetlenek.

NŐ:
A férfiakról jobb a véleményed?
(Megdöbbenését nem tudja leplezni):

Ki vagy te? Fürtös fejed kit takar?
Angyal? Ember? Halandó? Halhatatlan?
Nő vagy férfi? Ifjú, avagy koros?
Lényed szerint mindenben otthonos?
Fényesség vagy, s az fentről érkezik.
Nem járhattad a vermek titkait.
Ruhád szokatlan. Arcod változó.
Kápráztatsz, s talán nem is vagy való.
Ha megfoghatnám vibráló kezed...
Nem bánthat senki. Gyere közelebb.
Ugye, a fájdalom neked titok?
A fényességben nincsenek fagyok.
A hervadást, a korhadást se féled.
Ily ragyogásban nem kopik a lélek.
Szemed sosem sötétül, nem apad,
a csillogása folytonos marad?
S hogyan segíthetsz akkor másokon,
ha vérkeringésed is oltalom,
ha nem gyötör véletlen és gonosz,
bukás, kudarc gyengévé nem fokoz,
ha nincs sebed s a sérülés kizárt?...
Léted mit ér, ha súlytalan, s halált
se fél talán, és semmi sem apad
fényből, színből, hisz lényedből fakad?...

FŐNIXMADÁR:
Talán mégse te kérted jöttömet?
Lázas valód hogy így reám nyitod,
azt kell hinnem, túl jól vagy, asszonyom.
Árad belőled vonzás, tartalom,
korántsem zártad lényed gúzsba, gondba,
hiszen bajod önmagadba csavarna,
s kinézni göngyölt lelked ablakán
nem is adódna alkalom talán.
Ki önmagával töltve sebeit
csitítgatja, nem lát a fényekig,
nem érzékeli mások lényegét,
az veszti el, hogy lehajtja fejét,
s a gondon túl se lét, se gondolat
nem járja át, nem is talál utat
szavakkal, színnel, lélekkel a dolgok
természetéhez, hisz a többi boldog,
csak ő nyomorult, űzött – hasztalan
így éli meg, habár alaptalan.

NŐ:
Ne hidd, hogy alkatom tart fogva. Félek,
hogy gyenge vagyok élni úgy a létet,
ahogy adódik, kínálják felém,
hogy választásom nincs, s nincs is remény
mást tenni, mint mi éppen adatik,
hogy kirakva sorsom kockája itt,
s előre megszabatott utamat
hiába félem, másat nem mutat
a napok által épülő idő,
s melytől magam elkötni nem szabad,
hiszen megszültem már a fiamat...

FŐNIXMADÁR:
Ne féld idődet, ne féld sorsodat.
Tedd bátran dolgod, s új utat mutat
minden kísérlet lebírt magadon.
Magadra lelni lesz bő alkalom
a győzelemben, mit a viselés
erőteremtő hajlama idéz.
Sok út vezet minden utad után.
Visz is, lök is, erőt is ad, bután,
báván csak az topog, ki tétlenül
lesi, ahogy léte alámerül,
s utánabukva fuldokolva csap
a bő iszapban gyűrt hullámokat,
hogy levegőt, létet ide neki!
Vigyázó csillagát sem keresi.
Minek is tenné? Mit is mentene?
A vergődésnek nincs lélegzete. –
Mi hát a gondod? Miben áll a baj?...

NŐ:
Széthull családom, csúszik a talaj.
A férjemet kettős láng pörköli.
Lényének harca még enyém, de földi
tapadásban már nem felém figyel.
S míg tör előre ösztöneivel,
mind nagyobb mélye nő a távolságnak.
A sejtjei a másikra vadásznak,
ide csak gond és kötelék köti.

FŐNIXMADÁR:
Mulandó ez, mint minden emberi.

NŐ:
Lehet, igen, de egyre távolabb
sodródunk, sorsunk mind bozótosabb.

FŐNIXMADÁR:
Ne nézz hátra, előre nézz örökkön.
A múltból semmi sem következik.
Azazhogy bármi, ami szülelik.

NŐ:
Nem épül kocka kockára? A várat
nem építeni fel, és nem a házat,
otthagyni félbe féltett diadalt,
kitalálni, s nem dúdolni a dalt?
Megannyi félház, félkert, félfalak,
semmit sem végig, legfeljebb: magad?

FŐNIXMADÁR:
Magad: magadat. Másik meg: magát.
A többi kellék, háttér, külvilág.
Te magadat. És ő meg: önmagát.

NŐ:
S közben nyitottan, mint a puszta ég,
a szántóföld, hol semmi menedék,
határt se húz a pedáns gondolat,
előre-hátra: bármerre szabad,
és bármi lehetséges is? Csak én hiszem,
hogy mindenből az építő üzen,
hogy semmi nem alakul, születik,
hogy magától csak a dudva szökik
magasra, mélyre, biztatás se kell?...

FŐNIXMADÁR
Kihull belőlünk lassan minden érdek.
Színt váltanak a dolgok, mert a gondban
átpréselődik rajtad alattomban
mit elvetnél, s bár elved még temérdek,
lassan megérted éned rejtett részét:
a benned szunnyadó ezernyi másik
a feladatban lopva rádvilágít,
s beléd ragad, kitúrva ellentétét.
Mert egymásra utalt az érték, talmi,
sötét-fehér, anyagi és fogalmi –
haladsz köztük, míg megleled magad.
Nincs más, csak érték. Nem is lehet csalni.
   Hisz ami jó: hasznos, mi bölcs: szabad.
   Szabadítsd fel magad, ezt kell akarni.

NŐ:
Ez hát a létem? Ez az üzenet?

FŐNIXMADÁR:
Emberteremtő ember, nő pedig:
ez hát a léted, ez a feladat.
Sohasem mást: teremtsd csak önmagad,
s fiad magát, a többi dolga is
ugyancsak ez. És igaz. vagy hamis?
Kerülve, körbe járva éri cl magát
vagy átvág toronyiránt, célba fut –
hidd el, hogy minden úton oda jut,
hová magát követni kénytelen.

NŐ:
Vibrálsz, miként az űzött értelem,
valód valótlan, lényed túl heves,
szikráid hajam, pillám perzselik,
bőröm barnítják, sütik szívemet...
Ki vagy, mi vagy? A szikkadt képzelet
ilyen alakba csempészni magát
tehetetlen, de gyáva is, szegény...
Honnan merített bármi lelemény?
Vonásaid folyvást alakulóban,
szemedben mindig mások tükre villan,
olykor néném, máskor férjem mutatja
majd miként kisfiam, csak egyre női,
kamasz, felnőtt férfi egy pillanatra,
konok, esendő, kedves, mint az apja –
kerékre kötve fordul az idő –
unokám lesz e gyermek vagy a lányom?
Ölelni nyitja apró karjait,
egyre nagyobb és biztosabb a lábnyom,
kigömbölyödnek évei a lányon,
barátom, hiszen ő is gyermekem!
Meg kell őt szülnöm! nem felejthetem.

IV. tétel: A KERT  

NŐ:
Néném kertjére emlékezzetek:
a nagy diófa, hol a csel esett,
mikor te vártál rám az éjszaka:
most épp olyan az este illata.
Az orgonák is most virítanak,
hallom, hogy lélegzik a pillanat,
az udvaron megnőtt a kis fenyő,
mint néném udvarán a múlt idő;
a csillagok is nyitva tartanak,
árnyék hintázza be a tűzfalat,
csak mi változtunk meg. És ez a kert
sorsomhoz más sorsot s házat kevert.

FÉRFI:
Hiányzik nénéd közülünk. Pedig
örömre válna benne most a perc,
míg indulásodra visszafigyelsz,
s háza, alakja elevenedik.

FŐNIXMADÁR:
Varázslatát az elmúltnak, ha kéred,
kibonthatom érinthetően. Megérted
talán a folytonosát általa.

NŐ:
Igen, szerelném. Míg az est szuszog,
talán néhány rejtélyt is megtudok.

FŐNIXMADÁR:
Ne bízz benne: mi rejtett, az marad.
Törvényét lesd, és ne a titkokat.

FÉRFI:
Titok nélkül a lényeg is titok.

FŐNIXMADÁR:
A lényeg más. Az mindenben adott.

NŐ:
Miféle rend az, miben áll rugója,
hogy részletében nem lehet tudója
emberfia, s mi hát a veleje?
Ha nincsen ház, hogy épül teteje?...

FŐNIXMADÁR:
A rend, a rendszer: finom szerkezet,
melyből kidobtad a különöset.
A rendhagyóhoz nincs semmi köze,
hiszen az általánosnak gyöke.
S mit beleillesztel, a részletek
kiválthatók, mint mobil elemek
cserélhelőek, variálhatók,
rendezheted a nagy befogadót.

NŐ:
Nincs hát erélye, súlya semminek,
a drámai, a súlyos is csak egy
kivonható, cserélhető halom,
és belehalni is csak alkalom
e rakosgatott, szerkesztett, remek
egyenletarcú rendbe, s egyre megy
jelen, jövő, "játszótér" vagy halál?
Az elme választ mindenre talál...

FŐNIXMADÁR:
Az elme választ, azután talál.

FÉRFI:
Ha így lenne: semmit se kéne tenni.
Csak élni, lenni, történni, feledni.

FŐNIXMADÁR:
S nem így van-e? Nem ez történik-e?
Tavaly nem várt-e terhes nőd ide
s aztán fiad, – s milyen régen esett:
mint vívódtál, hogy ne légy kevesebb...

NŐ:
Elejtettük, elszórtuk az időt,
melyben nem voltunk értéktermelők.

FŐNIXMADÁR:
Ám pillants nagy napokra, s megtudod,
miként emlékeznek a boldogok.

VILÁGOSSÁG ASSZONYA (jön a ház felől, alakja ködből szivárog elő).

NŐ:
Néném, te drága, hogy kerülsz ide?

FŐNIXMADÁR:
Vigyázz, még tisztázatlan szelleme.
Még nem tudja, ki ő és mért van itt.
Meg ne zavard. Majd rátalál s gyanít
némely múltat, bár benne már kötött
sok távoli titok, az ösztönök
régmúltjából éled csak majd a múlt,
mint idegen szöveg, mit betanult.

NŐ:
Rajta már áttüntek a részletek?
Kihalt a múlt, és nincs emlékezet?
Talán nem tudja azt sem, ki vagyok?

SÖTÉTSÉG ASSZONYA (a kert végéből közeledik):
Tudnia kell, csakhogy már nem sajog
sokféle fájdalommal az idő,
minden helyére állt, és békítő
nyugalmat lelt a félelem, titok,
rendszerbe állt, mint fenn a csillagok.

NŐ:
Nyugalmamat lelem én is vele.
Lelkem az ő rendjével lett tele.

FŐNIXMADÁR:
Látod, a titkaidra mit felel
a mulandótól elkötött, a jel,
az egyenletnyi, apró, kicsi rend,
ha kicsenitek belőle a jelent?...

NŐ:
Együtt vagyunk, és ő is itt lehet,
nem számít más. Már többet nem tehet
emberfia, hisz ez is villanó
alig-jelen, foszló alig-való.

VILÁGOSSÁG ASSZONYA (állva marad):
A hívást hallottam, a vágyakat
fogtam magamba, nem a dolgokat.
Nem értem, mért ültök itt estidőn,
bár szép az este, telt, nyitott az éj,
s jó üldögélni itt a fák alatt,
mert szép az este, s telt, nyitott az éj.

NŐ:
Rossz éveket ünneplünk, hogy kibírtuk,
megélve lettünk bölcsebbé, a titkuk
bár sejtelem maradt, vagy annyi se.
Hogy kisfiunk is nől, miként hasamban
a babaágy újabb örököse.

VILÁGOSSÁG ASSZONYA (finom mosollyal):
Az élet él, és remél a remény.

FŐNIXMADÁR:
Az élet él, s remél a lelemény.

SÖTÉTSÉG ASSZONYA:
Ez most: finálé. Nem lesz szebb napunk.
Békére harc jön, s harcban harcolunk.

NŐ:
Ne rontsd játékunkat, hagyj még kicsit.
Ez itt a kert, hol játékunk folyik.

FÉRFI:
"A pillanat, ha ideér: üzen."
Ezt már olvastam valahol, szívem.

FŐNIXMADÁR (szavait egyedül kezdi mondani, csak lassan és
halkan kapcsolódik be a KÓRUS és a jelenlévők, hogy aztán
egyre hangosabban dübörögjön fel a finálé):

És most, halandó, mégse hidd: a vége
oly rózsaszín, mint kisdeden a pólya.
Csalóka ez. Láthattad, hogy a jóra
sok rossz vezet, s hogy hányszor hull a mélybe,
hogy vedlik kínnal a kényszerű lélek,
hányszor újul az új, s miként a régi,
az érték önmagát hányszor fecsérli,
mígnem valója érdekérc ébred.
Ám szívleld meg sorsát az ittlevőknek:
bukottnak, hősnek, gyengének, erősnek,
légy bölcsebb bölcseinknél, ha szíved
elbírja, mit parancsolsz, agyvelődnek.
    Csak köztes lény ne légy. Ha nincs hited:
    a jók és rosszak egyként megelőznek.