Vissza a főoldalra


PETRARCAI ÉS SHAKESPEARE - I SZONETTEK FINTA ÉVA
KÖLTÉSZETÉBEN



Forrás: Magyartanítás 2007/3. szám.

Néhány sajátos nyugat - európai versforma itáliai, francia vagy angol forrásból, illetve minták alapján terjedt el a magyar költészetben. Ezek egyike a szonett, melynek alapformája 14 jambikus tízes - és tizennégyes sorból áll. Az itáliai változatot Petrarca, az angol szonettet Shakespeare tette közismertté. Mindkettő zárt és szigorú forma, többnyire a hagyományokat ápoló, klasszicizáló, míves" költők használják, mert szemlélet - és gondolkodásmódot fejeznek ki a hagyomány által. Minthogy náluk a Nyugat költői a petrarcai formát kedvelték, József Attila ezt örökölte és tökéletesítette: A kozmosz éneke című szonettkoszorúja 15 szonettből áll, mindegyik kezdősora megegyezik az előző szonett záró sorával, s a 15. - a mesterszonett - a megelőző 14 szonett kezdősorából adódik össze.

Finta Éva költészetében mindkét változat élő. Harmadik kötete - A lét dicsérete (1991.) - címadó verse nagyszerű szonettkoszorú, amelyet 1988-ban írt. Kisfia születése és édesanyja halála ébresztette rá az élet és halál nagy körforgására, s ekkor szembesült azzal is, mennyi teendője van a nőnek, hány szerepet kell párhuzamosan futtatnia. Dühös és kétségbeesett volt benne a költő, ezért rántáskeverés, bébiétel főzés és második gyermekére való várakozás közben született verseiben azt tudatosította, hogy a nő számára, aki új életet teremt, az élet sohasem válhat értelmetlenné. S a helyzetét feldolgozni akaró dac hozta ki belőle azt a formai bravúrt, amely nemzedékéből elsőként az ő nevéhez kapcsolódik Kárpátalján

              XV.

        A fény felé az éjből felmerül,
        kiteljesedni vágyik, szólni kezd,
        még áttetsző és könnyű, mint a tüll,
        de már magára ölt egy földi mezt.

        És megtudod, ahogy karodra ül,
        hogy teste sajdul, míg szárnyat ereszt,
        hogy élet lakik benne legbelül,
        akár madár, akár szőlőgerezd.

        A fény felé az éjből partot ér,
        mutatkozik a mindenség előtt
        a születés, a folytatás, örök

        sugárban kúszik át testén a vér -
        s már feladat, hogy védened kell őt
        az anyagok s az emberek között.

A szonett(ek) titkát tulajdonképpen Juhász Mária fejtette meg, amikor azt írta: Finta Éva természetesen, magától értődően vállalja női mivoltát, a női sorsot, mert csak így élheti meg az annyira áhított teljességet, miközben a lírai meditációt olyan filozófiai magaslatra emeli, ahol az már az egyetemessel érintkezik. A lét dicsérete a születés és halál, az újrakezdés és lehullás, az elrendelés és szabad akarat, a szükségszerűség és életalakítás jogának, az élet örök körforgásának megindítóan szép himnusza. A költői vallomás szerint a mesterszonett, az egész gondolati foglalata készült el legelőször, s ebből fejtette vissza - mint egy modern Pénelope - a többit. A szonett szerkezete tömör, gondolatszövése vizuálisan is követhető: az élet értelme s egyben a lét dicsérete a születés, a folytatás, a világ roppant vérkörét tápláló folyam, mely nélkül megszűnne az anyag és az élet örök körforgása.

Formailag a petrarcai szonettet követi két négysoros, és két háromsoros strófájával, akinél az első két versszakot jelentő oktava és a második két versszakot magába foglaló szextett csak 2 - 2 rímre épül. Finta Éva azonban csak a külső szerkezetet tartotta meg, a többit egyénítette. Az első 12 sor hordozza nála az objektív gondolatot: a születés szépségét. A fény az értelmes élet közismert jelképe, de mert Finta Éva számára ez a Drávai - örökséget is jelenti , természetes, hogy a születendő új életet is ehhez kapcsolja. Finom hasonlatával - "még áttetsző és könnyű, mint a tüll..." - egyszerre érzékelteti a születésben rejlő csodát és annak törékenységét. Tudja, hogy az új élet keletkezését nemcsak az anya, a magzat is megszenvedi:

        ...teste sajdul, míg szárnyat ereszt...

de a metaforával azt is jelzi: a mélységből a magasságba indul el a gyermek. S nemcsak ő, hanem minden, ami élő, mert Finta Évánál a természet is "lélegző":

        ...élet lakik benne legbelül,
        akár madár, akár szőlőgerezd.

Abban is eltér Petrarcától, hogy gondolatilag a szextett első tercináját is az oktavához kapcsolja: a születés lényegét úgy összegzi benne, hogy a kép egyszersmind filozófiai igazságot is megfogalmaz:

        mutatkozik a mindenség előtt
        a születés, a folytatás, örök

        sugárban kúszik át testén a vér -

Mert a születés nemcsak az élet kezdete, hanem az emberi halhatatlanság hordozója is: a vér - az élet jelképe - az az "örök sugár", mely az egyes nemzedékeket összekapcsolja. A szonett utolsó két sora tartalmazza a vers második, szubjektívebb üzenetét az anyai felelősségről:

        s már feladat, hogy védened kell őt
        az anyagok s az emberek között.

Objektív és szubjektív gondolatát nagykötőjellel választotta el egymástól, ami kedvelt értelemtükröző eszköze a költőnek. A lét természetes rendjét és szépségét rögzítő filozófiai meditációjának egésze elégikus hangvételű, de ez a 15. szonettből eltűnik, mert az anyaság - élmény reményt sugalló. A gondolat általánosítása pedig minden kétségét eloszlatta: az anyát és a költőt így egyszerre nyugtatta meg a vers.

Petrarca általában a négy - és a háromsorosok között osztotta el gondolatait. Ez a szimmetria eltűnik Finta Éva verséből, s ezzel azt is jelezni tudja, hogy századunk zaklatottabb, mint amilyen Petrarcáé volt. De mégsem billen meg a verse, mert a formai harmóniával kiegyensúlyozza, s a tercinák könnyedségét pedig a szimmetrikus enjambement használatával még fokozni is tudja. Petrarcától eltérően mindvégig keresztrímet használ versében, s abban is különleges, hogy az oktavák rímei egymás tükörképei:

felmerül - karodra ül / kezd - ereszt / a tüll - legbelül / földi mezt - szőlőgerezd

A 14 sorban 11 ige van, amelyek dinamikussá teszik a verset. A születéssel kezdődő élet képét így egyaránt hordozzák azok a tartalmi és formai elemek, amelyekkel kialakítja a vers sajátos gondolatritmusát.

A Párkák című művében angol szonettek találhatók. A mű első része a Magyar Rádió és a Hatodik Síp közös pályázatára készült, s a későbbiek során ezt bővítette. Megjelenése - mely a pályadíj része volt csak úgy, mint bemutatása a Bartók Rádióban - 1993-ban csak néhány héttel előzte meg magyarországi bemutató kötetét, a Földközelben-t.

Finta Éva ezzel a művével tisztelgett Drávai Gizella és Horváth Anna előtt, akik meghatározó szerepet játszottak életében. 12 és 21 éves kora között Drávai Gizellánál lakott. Kapcsolatuk hangulatát Óda csukott szemmel című - szívből érkező - vallomásával már korában felidézte. A darab megírásának idejére azonban az a miliő, mely körbevette őket, már csak néhány tanítvány lelkében élt. Világosság asszonyaként idézte meg alakját, szellemiségét, közös életük színterét. Horváth Anna festő - keramikus volt másik mentora, a darabban Főnixként találkozunk vele, ő juttatja el az önéletrajzi elemeket is hordozó főhőst legfontosabb felismeréseihez.

De a Párkák nemcsak róluk szól. "A szerző kétévi önkínzó szórakozásaként" megszületett művében a társadalomból kiszoruló vagy kimenekülő ember életlehetőségeit kutatja az időben. Olyan emberét, aki nem egyszerűen csak túl akarja élni a jelen kisszerűségeit, de az élet fontos értékeit is át akarja menteni a jövőbe.

A darab sajátos vázát az a 9 angol szonett adja, amire felfűzte a története a költő. Szemmel láthatóan ez a forma jelenti itt a megfelelő választást: egytömbűségével tagolja a jelenetek folyamatát, és sajátos szerkezetével segíti a felvállalt költői feladat kiteljesítését. Az angol szonettben összekapcsolódó három négysoros (quattrain) és az azokat lezáró kétsoros (couplet) ugyanis többszörös érzelem - és gondolatváltási lehetőséget ad a költőnek. Finta Éva darabjában - csakúgy, mint Shakespeare Rómeó és Júliájában - a szonettek hordozzák a líraiságot, miközben a drámai sűrítés eszközeként is jól működnek: a belső és külső szembeállításoktól sürgetett cselekmény ezek révén lendül előre.

E kecsesen hajló formáknak tehát a költő fontos szerepet szán színjátékában: általuk fogalmazza meg érzelmeit, gondolatait, élményeit, s ezekkel biztosítja a mű szilárd szerkezetét is. Az alkotói folyamatban is ezek készültek el legelőször, velük szabott a költő erkölcsi -, filozófiai irányt témája kifejtésének. A köréje épített cselekménysorral pedig megrajzolta azt a hétteret, amely ezt a sajátos időjátékot összekapcsolja.

A történet tulajdonképpen a főhős felnőtté válásának útja: A Lány fehérben Irénen keresztül válik Nő(vé), aki Irén. Múlt, jelen és jövő fonódik össze alakjában. Sorsa szorosan összekapcsolódik a Világosság asszonyának történetével, akit börtönbe zártak, mert "látni mert". Ezzel azonban Irénben is szembe került egymással a "törvény" és a "rend" - a társadalom így állított számára csapdát: színvallásra késztette. A Világosság asszonyától tanultak alapján az életet választja, melyet a 6. szonett fejez ki. Darabbeli fontosságát azzal emeli ki a szerző, hogy a két főhős, Irén és Dénes együtt mondja el:

Dénes

        A csend nem szólhat. Bárminek lehet
        ellentéte vagy épp azonosulhat
        hibátlanul mindazzal, ami úgy hat,
        mint odakívánkozó felelet.

Irén bekapcsolódik

        Nézd az egészet. Míg hallgat a mag,
        már kétfelé türemkedik, s amíg
        nem jut el a csírája a felszínig,
        nem tudhatod, hogy van, hogy megmarad.
        Mutatkoznia kell, hogy látva lássad:
        a létezése lét, nem formás látszat,
        de fúródás a mélybe és magasba, s már nem képzelheted őt semmi másnak:
              rögnek, varangynak, mert már befalazta
              önnön sorsába mindazt, amit láttat.

A szonett kiinduló pillére - az első négysoros - a csendet, a várakozást mutatja, mely a mindenség ígéretét rejti magában. Ezt követi az életkezdemény megindulása, mely az egész és rész viszonyát bontja ki:

        ........................Míg hallgat a mag,
        már kétfelé türemkedik.............

A harmadik négysoros a létezés vállalásának pillanata, amelyben az ígéret kiteljesedik. A megszemélyesítés egésze, az alliteráció (létezése lét..), a figura etimológia (látva lássad...) mind azt fejezi ki: a lét már a kezdés pillanatában teljes. Az élet kibontakozásának folyamatát ugyan fázisonként érzékelteti a költő, de a szonett egésze egyszerre láttatja - a mag - metaforával - látványként és filozófiai általánosításként. Finta Éva itt sem másolja szolgaian a Shakespeare -i formát: az általa következetesen használt keresztrímeket minden négysorosa közepén páros rímekkel váltja fel, melyek az élet folyamatát jelzik, és ezzel emeli ki a lényeges gondolatokat is. A keresztrímekkel pedig formailag választja el egymástól a négysorosokat, miközben ezek hordozzák a meditációt is. Végül ez a két vonulat találkozik össze az epigramma tömörségű verszárlatban:

        ...már befalazta
        önnön sorsába mindazt, amit láttat.

- azaz a kifejlődött élet egyedi részévé vált a világmindenségnek. A versben ellentétes mozgással fejeződik ki mindez: az élet kibomlásának ábrázolása alulról fölfelé, a szemlélődés pedig föntről lefelé halad. Amikor a zárlatban ezek összefonódnak, a szonett a létezésről vallott filozófiai általánosítássá válik. A vers dinamikáját a felszólító módú igék és az ellentétek hordozzák, költői szépségét pedig a szóképektől és az alakzatoktól kapja. A következő szonettek azt is pontosítják majd a főszereplő - az olvasó - számára, hogy ez az egyediség adja az élet sajátos értékét, de nem automatikusan. A tér és az idő csapdái között állandó választásra kényszerül az ember, melyekkel eldönti: léte "formás látszat" vagy tartalmas valóság legyen. Ez a szonett egyébként a Finta Éva versek építkezését is jól szemlélteti: a költő egy konkrétan is érzékelhető képet és egy filozófiai gondolatot futtat párhuzamosan, melyek a vers végén összetalálkoznak. Ezért is válnak verszárlatai költői világának fontos lenyomataivá. -

A fentiek lapján megállapíthatjuk, hogy tartalmilag szoros kapcsolat van a formailag eltérő szonettek között. A lét dicsérete XV. az élet szépségét gyöngéd képekkel teljesítette ki, hiszen az élet vállalásának örömét akarta vele a költő megmutatni. A Párkákban - egy hosszabb folyamatban - a meggyőzés eszköze a gondolatiság, de végül ez a szonett is "a lét dicséreté"- nek a kifejeződése. Hogy a költő a Petrarca - i vagy a Shakespeare - i mintát használja, azt a feladat dönti el. Egy biztos: Finta Éva mindkét változatban otthonosan mozog, s tovább is gondolja a régi forma új lehetőségeit. Az összehasonlításból pedig az is kiderül, hogy egy régi forma is rejthet a költők számára új lehetőséget. A külső szerkezeti váz hordozza az állandóságot, a folytonosságot, de ezen belül kísérletező kedvük vagy tehetségük szerint "röpködhetnek." Finta Éva sajátos gondolati kötéseivel, egyedien használt rímeivel, soráthajlásaival újította meg szonettjeit, így válhattak ezek is egyénisége hordozóivá.

Martinák Jánosné



Vissza az előző oldalra