VISSZA A VÍZÖNTŐBE
Versek (1993-2006)
 A kárpátaljai származású költőnő nemzedékének egyik legegyedibb, legvonzóbb alakja.
Kötetei: Vállalkozás az örömre (1979); Idő - korongon (1988); A lét dicsérete (1991); Párkák (1993); Földközelben (1993). Verseinek változatlan erénye, hogy "jó olvasni őket". Kifejezésmódját kezdettől fogva magabiztos formai tudás, arányérzék, az ösztönös zeneiségen túli muzikalitás, továbbá a helyzetek, érzelmi viszonylatok drámaian plasztikus megragadása teszi megkapóan elevenné.
Közel másfél évtizede lépett a közönség elé utoljára önálló verseskönyvvel. Újabb kötete az azóta született verseit adja közre ciklusokba rendezve. Ami először megfogja az olvasót Finta Éva csodaszép verseiben, az a versbeszéd lágy, nyugodt líraisága, sorainak finoman játékos lüktetése, ám a klasszikus költői eszközök mesteri alkalmazásából megszülető harmóniát hol alig, hol meg jobban kihallható disszonanciák törik meg, a belső energiáknak, a lírai személyiség legbensőbb érzéseinek engedve szabad utat. Versei gyakran lírai naplójegyzetek, levelek, helyzetelemző, szabad versbe futó monológok. Gyakori bennük a kérdőmód: a költőnő lírai alapállása a sorsot, Istent faggató bizonyosságkeresés. Központi motívum verseiben az örök visszatérés és megújulás, melyet Finta Éva a személyes emberi lét apró mozzanataiból bont ki kozmikus távlatokban: a jövő idő jelenébe lépő anyaság újrakezdő akarásában (Duruzsuló kisfiamnak), az emlékezés múltat jelenné tévő perspektívájában, akárcsak az elmúlás nagy középkori költője, Villon verseinek parafrázisán keresztül.
A Horváth Anna kárpátaljai képzőművész grafikáival illusztrált szép, értékes, szellemileg is izgalmas kötet jó szívvel ajánlható az igényes gondolati líra kedvelőinek.
(Legeza Ilona)
* * *
TARTALOMJEGYZÉK
EZREDVÉGI SÉTA PORLADÓ TEREKEN
ÚJJÁSZÜLETÉS VAGY ÚJRAHALÁS
Már csak a szenvedély trombitahangja -
szeretet-fuvolák, -fagottok, -gordonkák
-mélyhegedűk, -hárfák, -zongorák
szeretet-orgonasípok rekedtek
be-, el- és meg.
Már csak a síp, dob, trombita
harcos szenvedély-robbanásai
a dobhártyán.
Már csak a fájdalmas kifelé
igyekezet a térből, minden
rejtett dimenzióból, minden
rejtett, maszkosított, önmagát
csúffá tevő villanásból.
Már csak kifelé a meglévőből
csak egyre messzebb
csak folyton mozgásban
szét- és kitekintve
csak vissza nem
ráhökkenni az ismeret
idegenségeire
a tudakolás feltartóztatásában
toporgó életképek
valószerűtlen megújulásaira
a hihetetlen konstrukciókra
az átszerkesztés folytonos lávafolyamára
ahogy minden egykori
jelentés
pompeji kőszoborba hal
s a "kik is vagyunk akkor"
atyai dörgedelme
csak kongás üres térben.
1998
Ó, ISTENEM, KÖVETSZ-E MÉG
A SZAVAK DZSUNGELÉBEN?...
szép porcelán és tetszetős
törékeny gondolat
edény amelyben gyűjtődnek
halomra a szavak
dobál belé a tudomány
és a politika
a megtévesztett oktatás
is ide tér haza
valahogy együtt képezik
vállunk fölé a lét
árnyat homályt és rejtőzést
teremtő dzsungelét
minden elé s mögé kerül
valami elfedett
régtől titokzatos tabu
a létező helyett
2004
ÁTHALLÁS
Menetel az idő.
Határain kis mezsgyét túr a kudarc
kiiktatott arccal a megtagadott
múlt vicsorítja meztelen vigyorát.
Közönnyel nézem, mint kinek nem ideje
ez a hontalan, senkié-se-idő
melyet magába mos a folyamat
(tenger a kavicsot, kovát).
Ami csontjaimba köti a meszet -
életidőm - azt ölelem
s azokét, akikben lobogva ragyog a perc
időmbe olvadva, velem.
Tudom, hol tart a világ
merre jár fegyver, kolera, ínség
mit terített szét hatalmas tartományaiban
az önpusztítás
de szánni egyre kevésbé tudom
pucér lelkű gazdáit
kik a tejúton búgatják álomkocsijaikat
s onnan küldik a megsegítést:
levetett rongyaikat
elnyűtt ízlésük hulladékait.
Bizony, felhevült nyelvvel már alig tudom
kimondani az eszmék varázsszavát
mert bennem is oldotta e kor
rajongó indulatait
már nem fognak be az ideológiák.
A meghasadt atommal megfelezte magát
a végtelen idő
ki-be jár huzatos járataiban
a mester agyvelő.
Átszerkeszti magát, hogy kicsusszanjon
a mikroszkópok pillantása alól;
el kell rejtenie, mit csak az elme ért
míg nem a szív az alkotó.
Valami rendet celebrál a perc
mozdulataiban felemás hittel vacog a tudás.
Mit meg nem él maga, hamis
az eskü is árulás.
Bedeszkázott ablakain az ezredvég nagy pavilonja
vaksin figyel jövőnk felé
szűkölve szűkül, zanzásítja magát
egy kutyaólnyi foglalatba.
Fölöttünk cirrog, dorombol a kozmosz
nem éri béke porait.
1995
PROFÁN BÚCSÚ
Semlegesítse vegyszer, véred
ezt a kihűlő ezredvéget.
A dilettáns poklok helyébe
egy szakszerű éden ha lépne...
Tocsogó pocsolyákra bárha
gyepszőnyeg forrna s rajta járda.
Bárkába gyömöszölt vigécek
helyére ha zsenit cserélnek
kik ingyen is erényesebbek
mint vagyonért a kevesebbek
és ezt a cserét elkövetve
pottyanhatnánk át kétezerbe -
ha ezt a puccsot megbuliznánk
s nem szakadna linkség megint ránk
a dilettáns poklok helyébe
egy szakszerű éden ha lépne
s ha Noé-fiúk legjavával
a "szürkék hegedűse" tárgyal:
az legyen legnagyobb reménye
hogy velünk érkezik a révbe.
Az ezredvégi kongatásban
ha rend kolompol majd a tájban
és titkokat levedlő termek
terített asztalokra lelnek:
semlegesítse búcsúnk élet
ha temetjük az ezredvéget.
1994
JELMONDATOK
ÁT KÉNE TÖRNI MINDEN FALAT
AMI ELVÁLASZT MEGREKESZT GÁTOL
ÁT KÉNE TÖRNI MINDEN FALAT
AMI ELVÁLASZT MEGREKESZT GÁTOL
NEM TANULHATOM MEG AMI NEM IGAZ
NEM VEHETEM ÁT MÁSTÓL
ÁT KÉNE TÖRNI MINDEN FALAT
AMI ELVÁLASZT FÉLRETÁJOL
Szegény dolgok, esetlenül
szoronganak, fenekednek
bujkálnak elvadult arccal
bűnökké testesednek;
burjánzanak, terebélyük
alámossa a létet.
Beszakadt bányajárat:
aládúcolni is félek. -
ÁT KÉNE TÖRNI MINDEN FALAT
AMI ELVÁLASZT MEGREKESZT GÁTOL
ÁT KÉNE TÖRNI MINDEN FALAT
AMI MEGTÉVESZT FÉLRETÁJOL
1993
CUCCPOLITIKA
Dühöngj csak, tévedj, lélek,
fényed: erényed.
Nincs habja, pelyhe már a szónak,
bevasaltak igaznak, valónak.
A jók mondhatnak róla többet,
mi a több vagy a könnyebb.
Szemed sarkában lábad a szarka
s betakarja pillantásodat,
ha balga dolgokat vesz sugarába,
s ha átlátni gyáva.
Nézzem, lássam: kedvemre éppen
mi fortyog a lében?
A fazék tiszta volna, de másé -
hússal töltve, s testes a limonádé,
dádé.
Puckos a szentem, az emberiség,
kicsi fazékban pirul az ég,
az isteni lég.
Karomba veszlek, tél és tavasz,
öleld a vastagabbikat,
ha rügy fakad.
Játszom, s imám a táj havazása:
elnyílott kökényfa virága
vagy annak a mása.
Mindig az égi lesz a jelzés:
leteremtés vagy szelíd kellés -
de kitekintés.
Hát vegyük számba lelkeinket:
ki ad rá szoknyát, gatyát, inget,
és ki legyintget.
Kedves barátaim az Úrban!
Amim van, azt is frissen túrtam,
Anno '94-ben az Úrban.
1994
ELLENÁLLÁS
"Tudom"- így kezdtem volna rég.
"Lehet"- se mondanám.
Kikoptak számból igenek
s nem lett több a talány.
"Megtölt a világ, s mint a tej
ha forr, kifut veled
majd tolladon, nem bújhatsz el,
kimond az ismeret" -
ez volt a jóslat. S koponyám
körül a rátapadt
világmaszaton dolgozom:
sikálom magamat.
Nem bosszúság ez. Rég nem az.
A virgonc képzelet
még mindig tölti titkait,
hiába fékezed.
S csutakol, tisztít, poliroz,
hiába inteném.
Remél valamit tőlem is.
Talán, hogy érteném.
Már visszavonni magamat tőle:
érvénytelen.
Mosom, mint saját piszkomat,
viselem, mint nevem.
Úgy adta rám pedig magát:
erőszakos, makacs
tukmálás közt, s épp ily konok
most rajtam a ragacs.
1997
EZREDVÉGI SÉTA PORLADÓ TEREKEN
Nincs bennem semmi, csak a perc
suhog, mint parkban felzavart
madárrajok, és visszaszáll
a semmibe a pillanat
akár a visszacsendesült
bozót közé a madarak.
Lehetne arcomon mosoly
vagy szél kikezdte könny-maszat
bólinthatnék, ha kiderül
kimondhatnám az igazat
a titkok közé rejthető
hamis-pénz rejtelmek közé
sorolhatnám a napokat
amikor mégis beborul
de hát hiába menteném
feltárja önmagát a csend
mit megnevezni rémülök
szétdúlja múló rejtekét
világra jön, felém mutat
kitakart látványaival
szavakba foglalja magát
terítgeti megnevezett
vermeit elém a világ.
Lehetne minden már nem így
gyúrhatná más rendbe magát
a foglalatba ágyazott
képlékeny, ékkő-álca trend
kiköthetné szabályait
a feltételek piacán
adna-vehetne lényegi
és felejthető részeket
feszítgetve a részletek
magházait, mint gyermeteg
csíra rúgja szét otthonát.
Nyíltabban törhetne reám
a következés síkjait
felfedhetné, bazárosok
kínáló gesztusaival
dicsérhetné erényeit
arányait és árait -
helyette mindent eltakar
csomagol és elcsomagol
lezár, hermetikus burok
minden kiváltható titok
s rám sózza, meg sem kérdezi:
mit adnék érte?, akarom? -
Elmarkol bármit, zsebre tesz
az értékét ő szabja meg
s hallgat, vállát vonva vihog
amikor teljesen kifoszt.
Megállni, eldugni magát
kicsenni csontos foglalat
fogságából mégsem meri
senki, hisz ő is egyszeri
csak nyitogatja tétován
kagylóhéj-burkát, tapogat
illesztgeti, mit meg sem mért
a kölcsönkapott napokat.
1994
OTTHON
A senki-földje lett e kis haza
nem tesznek-vesznek rajta nincs parádé
az Idő él csak jól: mindent befalhat
Kronosz dühödten tömheti magát
utcával házzal régi emberekkel
hogy eltüntesse létünk nyomait.
Talán csak a temetőket kerüli
ott hagyja nőni épülni a hantot
a lombokat a fejfákat virágot
de már a Nagy-hegyet is majd megette
s talán a Holdat rágja róla már azóta.
Kronosz mindenevő depressziós és kövér
sunyin lenyel ásót kapát harangot
országot várost útelágazást is
csak Trianont nem képes már lenyelni
Trianon mint a gesztenyeburok
mint a sündisznó súrolókefe
elakad Kronosz nyeldeklője táján
és visszaköpi krákogva a létbe.
Bordóival sem megy le Trianon
Kronosz törekvő mindenevő torkán.
2001
VÉGJÁTÉK
Kipiszkálni sem tudjuk a történelmet
ebből az elvetemült hosszabbításból
amit a játékvezető megint megad
hogy legyőzethessenek az erre ítéltek
és eltakarodjanak a győzők.
2001
VÁLASZTÁS
Akit kiválasztottak
az most előre áll
a többi választottal együtt.
Engem ki
választott volna?
Érdemtelen vagyok
mint a ma született malac...
Bárány...Kecske...
Ugye a bakot lelövik?
Pompás időket élek itt
ahol a kurta farku malac túr
s szalad beléje a Tiszába Bodrogba.
Bodrogok a lelki szegények.
Bodroguljon mindenki ahogy tud -
ez jelmondat közszájon forog
irdatlan.
Én is megirdalom versemet
ha már szeretni vétek.
És az élen járók kellők
után küldöm.
Vegyétek mondom
ez az én estem-delem-reggelem.
És lőn Világos Trianon svédasztal.
Mindenki tépik egyet
a bőség kosarából.
1998
KÖRKÖRÖS
Elhülyülök mint ez az évezred
elkopok mint ez a kultúra
hízok-fogyok akár a Hold
megújulok mint az idő
cserélődök miként a szív
vezeklek mint a születés.
Fölrobbannak a csillagok
pokolbéli fények az égen
az égen nukleáris tűz
beoltja magát az elmúlás
a születéssel.
1999
MONODRÁMA
Hát ezt a verset is magamnak írom
magamba forgatva a szerves létet
és hasznosítva Isten adományát
a gyorsan hasznosítható Egészet
magamba forgatom hogy odaérjek
a kezdetekhez minden teremtésben.
Magamba forgatom a Nagyszabásút
Apámat kivel nem nőtt meg az élet
csak nagybetűi nőttek meg s az álmok
magamba forgatom az Álmok Ősét
s nem baj ha nem lesz mindenből valóság.
Mert úgy érzem hogy élni kell egészen
anyagban sorsban fuldokolva győzni
mohón a ránk zuhant kínzó akármit
és megtanulni önmagunkat újra
miként ha elfeledtük volna tegnap
miközben soha semmit sem felejtünk.
Úgy kell felejteni miként az óra
mely visszatér ugyan csak más időben
s a nap felén túl világost sötéttel
gurít magával mint aki csak játszik
egy sakktáblán ósdi op-art ruhában.
Nem vagyok elbizakodott se gőgös
orromra koppintott a Nagy Vigyázó
jeles napokat s jeltelent dobálva
naptáram lapjai közé köveknek
útjelzésképpen merthogy erre jártam
és jó volt megfeszülni a kereszten.
Túlélni volt jó és újjászületni -
madár a lelkem Ő is tudja rólam -
az ócska zárat elfordítva újra
átzuhanni a sűrűn szőtt halálon
a Feltámadás óceán-vizébe.
Madár a vízben: abszurd és halálos
ha nem ring köztük korvett dingi csónak.
Repülj hajóm légy őrszeme időmnek
amit megélnem őseim vigyáznak.
2000
EGÉSZEN ÚJ KÖLTEMÉNY
(García Márquez ürügyén)
Márquez nyirokrákkal verekszik
Václáv Havel is vívja egyre
mint Antall József tette nemrég
és anyám is bejárta egykor
akár apám, a kínok lápját.
De Kína nem teng-leng: gyarapszik
mint Clintonék, hála, ugyancsak.
Amúgy még csendes Európa
házasodnak, szülnek, eladnak
a határokon ki-be járók
a békekövetek, csak Czeizel
szenved a tudomány rabkosztján.
Orbán cerberusokat öklöz
a Parlamentben, és sehogy se
tudja az úristen befűzni
a tű fokán a honatyákat.
Kéne egy Mikszáth, hogy röhögjünk.
A halhatatlanság kiírtva
újságból, életből, a műből
kínzó gyomorbajok vacognak
űrbéli, konok hallgatásban
mint kedves doktor úr, a férjem
okádják ezt az ezredvéget
míg stílusosan haldokolnak
oltárképek és istenarcok
s Márquez nyirokrákkal verekszik.
Akár Hitchcock rendezte volna.
Márquezre gondolok, a tűzre
ami átégette a sorsát.
S a szentek haldoklásaképpen
lógnak keresztjein a kornak
a jelen árvái, az egykék
akik már kiléptek az űrbe
és létük üstökös dühével
átégetnek minden szorítást.
A Hale-Bopp lóg házunk falánál
a csillagokra szakadt égen
egy márciusi alkonyatban
vagy Gagarin sétál az űrben
csillagközi porral jegelve
két centivel megnyúlt gerincét?
Márquez nyirokrákkal verekszik
még egyszer felizzik a sorsa
nem akar névtelen maradni
az ezredvégi haldoklásban.
Micsoda Márquez ez, ilyenképp!
Úgy akar halni, mint a század
feltapétázva rossz egünkre
fájdalomcsillagnak, betegnek
üstökös, jeges újsághírben
napilapok halhatatlanját
archiválni új ezredünkbe.
De így ígérte Nostradamus...
1999
SIVATAG
A Hold növekedőben akárcsak az este
és minden csillag a helyén
hó szikráztatja a sivatagi csendet
takarja takargatnivalóinkat
általánosít mintha összetartoznának
a teremtés selejtjei és a remek
igazán érdemleges valamik
a csorba árok a csorba tető
a barokk templomtorony
s az ötágú útkereszteződés
semmibe torkollása öt irányba.
Elhinném ha mondanád
hogy itt megállt az Isten
itt mindenki megáll
még a szívverés is lelassúdik
a légzés is ellégtelenül
öt irányba nem jutni sehová
nagy kísérlet az elvéreztetésre...
Szépen meghalni csak gyorsan lehet -
a haldoklás időtartama megfelezi
az élet időtartamát.
Kenézlő, 2001
EZREDVÉGI IMA
Fésüld meg szavaim ma is, mint rendesen,
Istenem.
Ne lógjon fejemre honbú, bár ereklye,
elhiszem.
Stoppold a réseket, amit a képzelet
kitagad.
Láthassak stoppolt, de mégiscsak egybefont
magasat.
Lötyböld ki agyamat naponta, neked az
semmi se.
Szárazon, vizesen, mindegy, csak üresen
add ide.
1994
ÖZÖNVÍZ
Mióta áll már ez a bárka
pedig zuhan alá a víz
s a nap ráég az Ararátra.
De áll a bárka meg se ing
benne az élet tartaléka
alatta szennyes árfolyam
váladék járvány foszlott éden
zajlik málik bomlik kimossa
alapjait egy régi képnek
amit már nem rak össze senki.
Felnyitja csonthéját a magnak
fészkéből vájja ki a fákat
elmozdít minden állandót és
elmozdítja a házad.
Kilakoltatja a pelyhes fészket
virágoskerteket emel meg
tehénkét ringat lábbal égnek
lovakat úsztat el kutyákat
és ólakat kavar magába.
Az építmények rongyra áznak
megbillen beton kő a tégla
alásüpped az elmúlásba.
Csak agyamban viszem magammal
a gonddal épített időket
a sírkövek emlékezését
filmkockákat egy volt világról.
Az Ararát csúcsán megéled
a pogány Isten és a Jászol
és újra mérni kezd a mérleg.
Atlantiszunk mítoszra vált át.
1998
SZENTSÉGEINKRŐL
ANNÁNAK SZÜLETÉSNAPJÁRA
MERÍTŐHÁLÓVAL
NEM PANEGIRIKUS
Hogy mit keresünk itt a földön
és kit kersünk itt a földön
és mért keresünk folyton folyvást
miért lesünk ajtónyikorgást
és mi az öröm ami várat
ki lépi át belső szobánkat
a küszöbök kinek köszönnek
kik mennek el és kik is jönnek
és miért ez a ki-be járás
miért oly fontos ha kiszállás
ha átmenő időleges csak
mért tartanánk ha nem maradhat
s mért küldenénk mikor maradna
s ha elmegy mért zárjuk szavakba
hová is zárjuk ami elmegy
az emlékezet mindent elfed
ha megszökünk mért jön utánunk
hová tesszük mikor megállunk
és mit keresünk benne rajta
játékainkat ki akarja
ki akarja miért és meddig
hogy vele játsszuk végig ezt itt
és örül vagy elégedett-e
ha megtesszük amit szeretne
s ha megtesszük mért titkolódzik
mért esküszik ha folyton lódít
s miért kívánja hogy keressük
hogy magunkat vele szeressük
és tudakoljuk térdre hullva
hogy merre van a hadak útja
És mit keresünk itt a földön
ha fentről méri mi kitöltsön
mért kölcsönöz ha visszakéri
mikor létünk neki tenyérnyi...?
1995
KÉP-TELEN ÉLETKÉP
Kiszáll a képből valaki
beszáll valaki a képbe
nem kattintható el a gép
mert folyton szétrebben a téma
mert folyvást kilép valaki
mert folyvást belép valaki
fotózhatatlan életünkbe.
1996
TÁRGYSZEMBESÍTÉS HUSZÁRIK ZOLTÁNNAL
TAVASZDÉLUTÁN
Bogár-leszállópálya lettem
ahogy fekszem a szétfröccsent udvaron
köröttem felhasadt tavasz
naprobbanás-lombozata
zománczöld kanadai nyár
zöld felhő-fodrú nyírfa
rügybojtos fenyőpamacs
s a koszorúvirág menyasszonyi bokra:
reneszánsz ablakkivágás - tátong felém.
Nézek együgyűségemben
nem vagyok Huszárik Zoltán sem filmfelvevő -
tudják: velük szemben teljesen tehetetlen vagyok.
Ideírni többtucat madárzuhanást
a délutáni újhold krétarajzát
pitypanglámpásokat zsombékos fűcsutakkal
fűsörtéken roskadó fénykötegeket
megmetszett bokraim nekigyűrkőzéseit
idezsugorítani a mozgást
állóképbe, folytathatatlanul
gyilkossági kísérlet.
2001
HALOTTAIMNAK
A hold homállyal átdereng
tirajtatok kik voltatok
ifjabbik elmúlt életem.
Átfedve most a kupola
az éjszakai mélyszinek
opál lengésű veletek.
Köztem s az űr között lebeg
elnyűtt emberi szívetek.
Átfedve égboltom ezért
hogy szűrő leng a Hold előtt
s lencséje alig lát csak ért.
Lengtek most már alaktalan
anyagból feltört nyugtalan
energiák és ingerek.
Mint felvételen zongora
már halhatatlan futama.
Pedig a hangszer elveszett -
örökre-nincs a szólaló
de hangot fog a mennyezet.
Legyen örök nyugalmatok.
Felingerelt mélyhegedűk
ne ríkassák meg a derűt.
Hisz vagytok most már végtelen
szeretet csönd és félelem.
UTÓIRAT:
De utóbbit visszavonom.
a szó hatalmát ki hiszem:
bátroság kedves végtelen.
1995
ANYÁM FELTÁMADT OLTÁRAI
Még kicsi vagyok hogy elmondjam VELED
mivé lett testeddel ez az anyag
hová száműzte benned önmagát
míg szétfalta boldog testedet
ha boldog volt e test valaha is -
megetetted magaddal az elmúlást.
Ó anyám nagy voltál az elmúlásban hihetetlen
eltűnő tested katedrálisokat suttogott
elfonnyadásod semmisséged roskadásod
kiszáradt töppedésed áttörte a szellemlét csarnokait
s fénylettek szavaid mindenségbe szakadottan.
Úgy éreztem halálod teljes elsimulás volt
felszívódás fényekbe egekbe istenekbe
bele-halás a MINDENSÉG lengő atomjaiba
beleolvadás a teremtés hidegébe
visszatérhetetlenül bátran véglegesen.
Mi zeng még bennem mégis abból a délutánból
rádpillantásom zokogásaiból mi zeng még ide
tizenhatodik éve mikorra már a semmi is semmivé lett
mi zeng belőled TE néma csőrű MADÁR
hol az a szentül szent szavad: SZENTSÉG?
"Mivé lettem" - mutattad - ECCE HOMO -
alig zörrent a hang a szájadon
kiszáradt cserepes ajkad tömlöcéből
rozsdásan roskadt a hang NEKEM:
"...és még lélek van benne..." - mutattad.
Néztük ketten hogy hol lakik ez a lélek
ez a sok őrült nagy birodalom ebben a nincsen-testben
s hova lett ez a test amikor még megvan
hova lett anyag-éned amikor mégcsak
csontjaid is összezsugorodtak.
Tudós figyelemmel követted mindezeket
az olthatatlan fájdalmak győzelmes poklaiból
mert hiszen ez a TE hosszabbításod volt már
a TE ERŐD AKARATOD évek óta hogy felnevelj bennünket
ez a haldoklás TE voltál mindenestül.
Itt ringatlak sírva mert látom koponyámban a pillanatot
rádpillantásom gyémánt tüskéi ezek
fejedelmien TÁGAS pillanat ez és örökkévaló
húszéves győzelmed az egykori majdnem-halálon
s most engedelmesen haldokolsz és fizetsz...
2002
ÉVFORDULÓRA
Tizennyolc éve már halott apám
s én elfelejtem lassan bűneit
csak sorsa keserves fejezeteire emlékezem
s hogy milyen fiatal volt még benne a férfi
milyen töretlen tűzben égett a lelke
s milyen hatalmas volt ebben a törpe sorsban.
Sosem nőtt fel, mert sosem volt gyerek
és férfivá sem érhetett ilyenképp
kamasz maradt, ötvenegyévesen
ráhökkenő, megbántott, ismeretlen
anyámmal sosem tudott felröpülni.
Anyám felnőtt volt őhelyette is
a játékos, elkényeztetett gyermek
szeppenten bújt az asszonysors mögé
riadtan bújt a nagy ijedelembe
hogy most már neki végleg s egymagában
kell felnőtté lennie, mindörökre.
2000
APÁM HATALMA
Amikor kiszakadt apám a csillagközi térbe
fagy volt, kéktérdű, dermesztő, űrbéli fagy
elfagyott a jóindulat lelki hálózata is
a lehetőségek mozdulata is elfagyott
anyámmal átdideregtük már a délutánt
és nem kaptunk koporsót, szemfödelet, koszorút
a hivatal sem végezte a dolgát
halottunkról igazolást sem adott
és úgy tűnt: nincs már esélyünk semmi
szándékainkat szétmarta a fagy
és ott fenn apám keserűen felnevethetett
látván, hogy hatalma fölöttünk megmaradt.
2000
LEVÉL
EGY MEGROMLOTT BARÁTSÁG MARGÓJÁRA
Te nem szeretsz emlékezni
de vannak kis- és nagy periódusok
s a dolgok megismeréséhez hozzátartozik
hogy korábbi élmény- és ismeretanyagból egészítsük ki
a pillanatot
egy meglátást
kérdéseinket és feleleteinket.
A nem-emlékezés hazugság
megtagadás
a jelen mindenek fölé helyezése pedig hamisan gyerekes.
Írok egy barátság margójára
pedig lehet
már rég visszazuhantál önnön sorsod áramlataiba
s onnan teljességgel érthetetlen
és fölösleges igyekezet néhány éves némaság szünetelés után
a megszólalás.
Nem a magyarázat
hiszen saját jóhiszeműségemet kellene itt legfeljebb megindokolni
hogy valóban jóhiszeműség volt
nem hülyeség.
És persze már kezdem azt is érteni
milyen nehéz megbocsátani annak
akit átverünk
hogy nem állított meg
hagyott elidegenedni önmagunktól is.
Már nem lakom csak önmagamban
már visszaköltöztem az anyagokba
vízbe
levegőbe
egekbe is
s a dolgok innen inkább kérdések
mint válaszok.
2000
KÖLTŐ NEM ÁRULJA EL ÁRULÓJÁT,
MERT RÜHELLI AZ ÁRULÁST
Valami nagyon szemérmetlen abban
ahogy árul az árulás.
Pedig nem vagyok tapasztalatlan.
Mégsem segít a pillanatban
ha rám szakad a perverz röhögés
s hét és fél méteres bélrendszerem
vezekelve remeg
hiába tekeredek rá én
éles csontjaim foglalata.
Van valami szemérmetlen abban
ahogy kiröhög a megöklözött szívverés
a hasbarúgott ámulás
a tüdőn vágott köhögés
van valami szemérmetlen abban
hogy még a test is cserben hagy
akkor, mikor széthull a bent
szerkesztett rend
a míves ötvösmunka szétesik
és a szó nem talál magára
kellő megértést tanúsít
ott, ahol épp a megértés esik kétségbe leginkább
összeköltözik, összefekszik
a dolgok árulásával.
Mit is mondhatnál a szavak árulásáról
kinyilvánítójuk árulását követően
zsigerekkel kapaszkodó zuhanásban
érintetlen szavaiddal
szemelgetett szavaiddal
őrizni érlelt szavaiddal
mit is mondhatnál az árulás perverz pillanatában
anyádnak, testvérednek, barátodnak, szerelmednek
mit is mondhatnál az árulás szentségtörésében
a megnyilvánulás pillanatában
miféle kinyilatkoztatást
miről
hirtelen elhalt szavaiddal...
1995
MIKOR KIKÖLTÖZTEM VALAHONNAN S BEKÖLTÖZTEM VALAHOVÁ
AVAGY MIKOR KIKÖLTÖZTEM VALAKIBŐL, S MÉG NEM KÖLTÖZTEM SENKIBE
AVAGY AMIKOR ELÁRULNAK ÉS ÉN KIKÖLTÖZÖM VALAHONNAN, VALAKIBŐL
ÉS FORDÍTVA
Mindegy, mit nézel ablakon át:
a Szajnát, egy földutat vagy a mezőt...
Az ablakon túl van a világ
s te itt vagy az ablakon belül.
Célt téveszt, aki célra szalad.
Nem egyirányúak a dolgok.
Egyirányú csak a képzelet lehet
ha boldogtalan vagy ha boldog.
A kötelékek egyirányúak.
A hit-remény-szeretet
egyetlen szemvágásba tolja
a végtelent játszó kísérletet.
A gyávaság megannyi leleménnyel
kerülgeti a határokat.
Amit bejár közben: a senki földje
mely birodalmak felé mutogat.
A bír-ni, birtokolni-birodalmak
eladva, kisorsolva, foglalatban.
Íme egy ékkő: senkié
mindent begyalogló nyugalmam.
És mindent elkerülő útvesztésem
csapásain (mert akad benne bőven):
utat járok egy képzelt egyeneshez
melyben feneketlen a kényem.
S jobb lenne másként, máshelyütt
lehettem volna: másik?
Amíg a semmit figyeled
a világ átvilágít
1995
KÖLTŐ VISSZAVÁGYIK A VILÁGBA,
A DOLGOK BELSEJÉBE,HOGY MEGTAPASZTALJA,
AMIT MÉG NEM FELEJTETT
Légy illetéktelen megint!
Terpeszkedd vissza tereid!
Szólj bele, ami nem ügyed!
Légy illetéktelen megint!
Fenntebbről, honnan éberen
les egyszeműd, a Mindenek
arcnélküli totem-hite -
kerek világok intenek.
Ingerszegény e mostani
vidéki csend; a perselyek
nyitott száján filléreid:
rossz napjaid átpengenek.
Légy illetéktelen megint!
Szólj bele, ami nem ügyed!
Ne lesd, a gazda mint torol
S hogy retteg az alávetett!
Felejtsd a számtant: mit sem ér
ki mennyiért adta magát.
Krőzus vagy. Ingyen is tudod
felejteni a talmiját.
1996
APOKALIPSZIS
Mint mikor megszakad az ív
Mint mikor elakad a lét
Mint mikor ellankad a kék
Mikor az ég is lezuhan
Mintha a magasan is mély
Mikor a dal is lezuhan
Akár a széthullt repülő
Háztető s vele a falak
Elejtett vaddal a golyó
Szájunkkal rogynak a szavak
Mint mikor minden egyszerű
Mikor már minden összetett
Átágyazódik ami jön
abba ami már odalett
Mint mikor eljöve a múlt
Mint mikor elmúlt ami lesz
Kis Csokonai-pillanat
Versbe takarja védtelen
reményeit az értelem.
1997
LIDÉRCFÉNYEK
Mikor tűzzel
korommal is
átégetődünk.
Szenesednek
emlékeink, jóslataink
és ide egyidejűsödnek
kimondhatatlanul.
* * *
A haragommal
semmit sem tudok
kezdeni.
Szégyenlem
hogy nem tehetek
mást.
Palást
ami eltakarja énemet.
De haragudni mindenképp
muszáj!
Tudnia kell
kinek a keze véres
hogy ölt
és hogy
a fájdalom fáj.
* * *
Ó Istenem! Kazalba hordod
a fölösleget és a gondot.
Foltra foltot, boltra boltot
hadd hízzanak csak a koboldok!
2001
SZENTSÉGEINKRŐL
(Barátaimhoz)
Azok a szép igék
amikben én még mindig hinnék
de magamra hagytatok...
Valami más a fontos mostanság
sugallják illetve hogy én
felhőtlen elkötelezettségben
maradéktalanul
tökéletesen
makulátlan teljességemben
kinek-kinek igénye szerint
ezen igék nevében
érettük
nekik
egyedül
kötelezzem magam eme szentségek
folyamatos betartására.
Mindenki más: szabad.
Nos vannak itt még
egyéb erények is
ha felmondok.
1999
RÁLÁTÁSAIM
Ellopják majd visszaadják a hegyet
a fellegek.
Ahányszor kinézek az ablakon:
megváltozik a táj
a szél lesodorja róla a sűrű leget
s megvillan fémes színeivel
a hideg völgykatlan
hová bezsúfolt engem is a párkák szorgalma
s ahol fonaluk mentén kóválygok
a lét összekócolt üregeiben
s közben engem is kitakar-elfed
a lét lege, páratartalmaiban
ott lökdösődnek idegen erők, anyagok
minőségek, melyekkel nem vagyok vegyíthető.
2001
VAKFOLTOK
A boldogságot ismerem hiány az
a hiányról is ezt-azt megtanultam
a vágyakról is gondolhatnék egysmást
a boldogságban még a vágy is ott van
és arról hogy mi mindent kell tanulnom
miről a könyvek oly ritkán beszélnek.
A boldogságról hát ritkán beszélek
(amit tudok a bőrömön tanultam)
hisz minden ami érinti hiány az
(a hiánnyal miért sebezzük egymást?)
beépített világunkban is ott van
hogy hol keressem újra kell tanulnom.
A meglévőből kell újjátanulnom
abban keresnem miről nem beszélnek
abban amit már régen megtanultam
más néven őrzöm álcázott hiány az
hiszen kisemmizzük belőle egymást
de közérzetünk mögött mégis ott van.
A mélyben és a felszínen is ott van
társak szeméből kell újjátanulnom
a tükrök síkjai visszabeszélnek
megkérdőjelezik amit tanultam
vakfoltok amik hirdetik hiány az
hiába állítjuk mögéje egymást.
Hiába takarjuk mögéje egymást
a hiány látomásában is ott van
rávesz hogy mindent újra kell tanulnom
örökös dolgok is visszabeszélnek
elkeverik amit már megtanultam
nem hasznosíthatom mert már hiány az.
A boldogságról is tudom hiány az
s hiába van hogy ezt-azt megtanultam
reménytelen hogy megtanuljuk egymást
hisz a hiány a másikban is ott van
nincs másik út mint újonnan tanulnom
abból amit a dolgok elbeszélnek.
A dolgok csak szándék szerint beszélnek
hát lesz mindig miről tudom hiány az
s mit sem segít hogy ezt-azt megtanultam.
1996
VARIÁCIÓK EGY APÁRA
Numerológiailag
teljesen egybeesünk.
A pozitív negatívja
a homorú domborúja
csak éppen működőképes.
Belül nem olyannyira üregesre képezett
szövetesebb több ütközéssel és ütközettel
kívül ezért elrendezettebb
belealakított a világba
ám változatlanul: nem alkalmazható.
Van ha nem is önmagáért
inkább: önmagától
mintegy: önmagára gerjesztett
mint aki háztűznézőben
megrakja a tüzet a küszöbön.
Hogy lásson is valamit
amiért odament.
Ez egyfajta bizalmatlanság
a dolgok beteljesítő hajlamával szemben.
Pedig a teljesség a be- és kiteljesedések
házatáján dekkol.
Vagyis oda kell menni érte hozzá
különben az életben nem futunk össze vele
különben meg minek
az élet.
Numerológiai tekintetben
az egyes a négyesnek megfelel
de én az egyes vagyok.
Apám a négyes zavartan
játszadozott még a beteljesületlennel
szidta az elrendezésben
a mindennemű igazság hiányát
jogos járandóságát perelte
de nem volt kitől elvitatani a javakat
nem lévén javak.
Valamit gyaníthatott
a bőség és a jog asztalának
de facto létezéséről
ám életéből teljesen kimaradt
bárminemű találkozás.
Ezért kerülhette el figyelmét
hogy nem minden a másé ami jó.
És így lett jogosult
a teljes boldogtalanságra.
Mindebből én a másik végét keresem.
Mert azt hagyta rám.
Amit teljes mértékben
kívül helyezett sorsán.
És még ez sem az éden.
De innen már felsejlik
és bitang-kemény munkával
lehet sajátot építeni.
Csak: lehet-e lakni az édenben
ha oda mindenki
egymaga sarabolja az utat
maga gyártja a belépőt
és nem tudhatni hogy találkozik-e
azokkal akikért belefogott
e bibliai kertészkedésbe...
2001
IDŐUTAZÁS
Ahogy Kenézlőről Patakra értem
(siettem várt a sorsom folytatása)
az utca szembe-oldalán
kislány futott a lámpák alatt.
A mozgása a hosszú szőke haj
pulóvere s az arca hisz így is
láthattam autóm párás ablakán át
mintha egy Tarkovszki-rendezte filmből
lépett volna elő
olyan áttetsző volt és tiszta
s olyan hatékony ez a tisztaság.
Utána szerettem volna nézni
mert annyi felnőtt rémség után
újra üveghangon szólt az Isten
az élet törékeny szentségeiről
s arról milyen örök a szentség
egy új élet templomában.
S akkor a jobb oldali járdán
egyező irányban velem
még egy kislány futott el a járdán
csak most mellettem láthattam a hátát
ugyanaz a fej és szőke haj
ugyanaz volt a pulóver is
mintha az előbbi kislány megfordult volna
s a szembe járdán futott volna tovább
lehagyva engem az ötven kilométeres haladást
lehagyva a fizika összes törvényeit
kilépve egy Tarkovszki-filmből.
Ez a matrix mondta mellettem ülő fiam
az Isten most valamiben megerősít.
Miben kérdeztem nem tudom mondta
de valami jelentős dolog fog történni veled.
Igen: ideírom jövőből érkező szavaiddal
a csoda és csodálkozás kísérleteit.
2002
EMBER A FÖLDÖN
ELŐSZÓ, AVAGY A KÖLTŐ
KILÉP ALAKZATAIBÓL
A lét-tengelyre spulnizódott létet
feszítik kétfelé a pólusok.
Isten felé vonszol a pozitívum
az anyagig a negatívumok.
Mindig a választásra kényszerített
időkkel ringatott az idea.
A lét maradt csak egymagában teljes.
Amit gondoltunk róla: az soha.
Az áramos, élő, eleven játék
mit a törvény belülről bolygatott
rendszerbe kényszerült, és katonásan
bokázott, szabdalt, toldott-foldozott.
Ugyan, barátom, mért kell képzelődnünk
e színjátékban statiszták gyanánt?
A folytonosban semmi sem közömbös
a valós rend minden göncöt leránt
komédiázó, szerepes ügyekről -
átélt, felélt, szétrágott képzetek
a csontvelőig rágcsált mámorában
éheznek teljes, mély lélegzetek.
Ha nem találod fonalát a létnek
pedig temettél, szültél rend szerint:
ne feleződj a felekezetekkel
ne szállj alá a részletig megint...
Ha már születtél, szültél és temetsz
sorrend szerint, s a titkok anyaméhe
életképesre gyúrta sejtjeid:
ne vess semmit többé a lét szemére.
Egész marad, ami nem csonkitott
mit nem cseréltél ezzel-azzal el
nem könnyítetted, ami súlyosabb
s nem nehezítetted, mi felemel.
Herceg, ha lennél, hidd el, boldogan
Vezényelném eléd alázatom.
De oly nehéz követni, ami nincs.
Inkább valónk valóját faggatom.
1994
VILLON NYAKÁBA VESZI AZ ORSZÁGOT
A táj, ahol sok barna festék
fittyent alá, és andalít,
bár angyalok szemük kilesték:
kié e szép kis gyarmat itt -
biz' költőjének nem hona.
Lásd, mit sem árthat. Megtanít
szeretni Párizst Tours, Troyes.
Mikor születtem (azt mesélik),
állt itt a bál, s nem reggelig.
Jeanne d'Arcot vígan füstre tették,
S tartott a százéves kredit.
Mit kölcsönvettek, lenne mit
most visszakérni! Sors bona...
Lásd, mit sem árthat: megtanít
szeretni Párizst Tours, Troyes.
Hogy gazfickó barátok tették
tollamra lopva dalait
a nyomorúságnak, s az eszmék
ezért mutatják karmaik:
a válasz többé nem derít.
Megyek, ha mennem lesz hova.
Lásd, mit sem árthat. Megtanít
szeretni Párizst Tours, Troyes.
AJÁNLÁS:
Mivel számomra nincs kredit,
s ki befogadna: nincs hona -
lásd, mit sem árthat! Megtanít
szeretni Párizst Tours, Troyes.
1996
VILLON A SZÓBESZÉDRŐL
Azt mondják, most, hogy odahagytam
Párizst, már nem is létezem.
Biz' kenyeren s vizen maradtam,
de megvan még az életem.
Hogy hol is lenne jó nekem,
hol nem háborgat gond, kötél:
a titkot fel nem fedhetem,
hisz száműzött a szenvedély.
Azt is mondják, hogy halhatatlan
vagyok, mert többször kötelen
végezhettem volna. De hajlam
nem volt rá bennem semmi sem.
A túlvilágot nem hiszem,
mert látom, mint rongál a tél.
De magamat kibérelem,
ha száműzött a szenvedély.
Mondanak mást is. Albionban
találtam volna meg helyem.
Sorsom királyi kézbe adtam,
s hogy módfelett jól megy nekem.
Rossz lelkiismeret terem
ily bőkezű mesét. A cél,
hogy ne legyen több gond velem.
Így száműzött a szenvedély.
AJÁNLÁS:
Boromat verssel fizetem,
légy pártfogóm, itass meg, éj!
Párizs kiköpte énekem,
és száműzött a szenvedély.
1996
VILLON UTOLSÓ ÁLMA
Köpenyem magamra terítem,
fejem alatt egy kő pihen,
és átkocog egy könnyű hídon
az álom és a lét velem.
Felparittyázom énekem,
E hattyúdalt, múlás, neked!
Takard be, anyám, a szemem.
A csillagok kísértenek.
Vihart kavar nevem az úton,
e "V" betű, és jeltelen
nyughelyem nem fedi fel sírom,
kozmikus csendem végtelen.
Csak nevem s versem nem pihen,
csillog, mint űrbéli sziget.
Anyám takarja két szemem
ha csillagok kísértenek.
Csavargásomban a Tejúton,
mint száműzött fejedelem,
- per saldo - gondjaim benyújtom,
nem tart már fogva semmi sem.
Kiszabadul a szellemem,
rossz testem elejtve, lebeg.
Anyám takarja majd szemem
ha csillagok kísértenek.
AJÁNLÁS:
Vándor, nem sír ez: jelmezem.
Nagy "V" betű a táj felett.
Takarja anyám két szemem,
így csillogok s kísértelek.
1996
BÚCSÚ VILLONTÓL
Most, hogy Villon bőrében jártam,
nem mondhatom, hogy jól vagyok.
Írhattam volna más kantusban,
ha láttam volna szebb napot.
Imádkozzanak a papok,
jobb sorosmat verssel vívom.
A fátum rám nem hallgatott,
kitartó, mint egy versidom.
Azért azt mégis megtanultam:
festett egekben nem ragyog
földi pályánkból semmi józan,
csak hisztériás angyalok.
De akad itt lenn balga sok,
s ki mindahány nyűgét birom:
hiába, hogy ők boldogok,
ezt magamról nem mondhatom.
Ha már jelenben nincs, a múltban
keressünk példát, mily nagyok
a nagyszorgalmúak - tanultan
mit tanuljak, ha tanulok.
Hogy mindenben marad titok,
bizony, régóta gyanítom.
De azt, hogy mégis ki vagyok,
akárcsak Villon, nem tudom.
UTÓIRAT:
Hogy tőlem távol mi ragyog,
mi izgat, mikor izgatom?...
Zárt ívre lőtt űrkomp vagyok,
vagy kényszerpályás versidom?...
1996
EMBER A FÖLDÖN
Egy Villon is lehetne.
Alszik? Vagy már halott?
Fekszik a járdaszélen,
nagy kockakő a párna,
s a pehely, az is megvan:
lefagyott hókupac.
Arccal borult a hóra,
széthullt vonásaiból
a fél profil hiányzik,
de másik fele megvan;
vásott francia béres
vagy lókupec lehetne
ötszáz évvel korábban
a magyar istenadta
a huszonegyedikben.
Század, te messzehúzó,
elszabadult rakéta...
A táltos már megette
az abrakot, s mesénket
folytatni nem kivánja.
Akár egy Villon-sorsot
leshettem volna benne,
mert Villon is lehetne,
hiszen lehetne bárki
az ember itt az utcán,
akit most megkerültünk,
feje alatt a párna
egy kőpárkány, s a pelyhe,
az is megvan: lefagyva
hóból a járdaszélen.
2001
VILLONOZÁS
Villon, vibrálás, viadal,
vígság, vezeklés, veszteség,
virág, világos, végleges világ,
vesztőhely és viaszpecsét,
virtus, visszamenőleg is -
vivát, volt vagabund, vivát!
Veled valami varázs visszatért,
viharos versben visz tovább.
Vinni vitted, vonszoltad is
vereségeidet, valagod.
Volt, ami volt! Valami veled
a végtelenből visszaragyog.
2002
TÜZET VISZEK
SZABAD VERS
Ismét szabad versem lám már viháncan hasít
vágtáz a hang mint hajdani gyermeké
pedig se több se jobb a tág tér
fénytelen kor hasadoz atomos.
Meglopja bő kedvünket a máglyatűz
rejtett hevén páncélba öltöztetett
derék falak: a csend virágzik.
Várhatom tompa köpörcölését
duzzadt erők vak mozdulatát pedig
csöppet se várom; sőt! De ha rettegés
lyukas gyomor az ára: féljen
rossz korom törje a frász s ha vétlen:
bűnhődni úgy méltán jogosult hiszen
csak vétkezőn vastagszik a pártfogás.
Kegyét tudom
került már épp eleget!
1998
TÜZET VISZEK, VIZET VISZEK
Tüzet viszek
vizet viszek
belobbantom, oltogatom
tegnapomat, jelenemet.
Tüzet viszek látva látni
vizet viszek iddogálni
itatgatni lángos liget
lobogójú indulatot
szalmán gyújtott idegeket.
Tüzet viszek, vizet viszek
kezem piros, kezem hideg
izzó-jeges jobbom-balom
vizem-tüzem váltogatom
tüzet viszek, vizet viszek
veszedelmet vesztegetek
iszonytatok iszonyatot
vizet viszek, lángot hozok.
Csukogatja, nyitogatja
két szememet sötét-nappal
téli, deres, hófúvásos
rettenetes vörös hajnal
vörös ércű kupolában
rettenetes, kövér hideg
dideregtet, szemem nyitja.
Pirkadj, ember, hidegemre
toppants penge-idegemre
lábad vérző ragyogása
havaimnak pipacs-ének
dalos élet lobogása.
Kiderítem érkezésed
melegednek dobogását
kikutattam, be is férek
kalapácsos kopogású
melled égő pirosába
parazsába belefúvok.
Te dalodnak melegébe
beleoltom havazásom
olvadozó vizeimre
vörös húsajkaid nyílnak
rádermednek dereimre.
Tüzet viszek
vizet viszek
fagyon pattan el az ideg
lángon lobban el a szála
átalpeng az elmúlásba.
Kicsi bimbó itt a szándék
játék marad az ajándék:
tüzet viszek, vizet viszek
izzó-jeges jobbom-balom
jegem vízzé oldogatom
oltogatom tüzeimet
tenyeremet váltogatva
párásítom, pirosítom
delejezem teleimet.
1996
KINT IS, BENT IS
Lesnek rám a vadak
pedig vadász nem vagyok
olyan idilli kép ez
amíg senki senkit se bánt
és ilyen idilli marad
míg el nem dől a végső szereposztás.
2001
ELLENPÁROK
Ha tűz a vízzel nem pöröl
éj a csendet nem töri
fém az izzást kerüli
üveg nem dermed, hevül
víz forrásban nem zubog
szél nem hűti Dél hevét
láng nem olvaszt jegeket
mit beszéljek én veled
világra rontott árvaság
ha ellentéteid helyett
bezárod harcod kapuját?...
Békére mormoló ima
öreges rettegés napod
pedig minden ellenkezik
mikor kiáltja, hogy: vagyok!
Nem várja túlvilági csend
unalmát kő és rögdarab
virág sem tölti istenét
szavakkal arról, mi hogyan
következik, ha hervadás
matat tüzes szirmaiban.
Ha elpereg a mag, a kő:
már készül benne új idő -
eföldi, ide tervezett
visszatérését szervezi
s nem kérdezi: mivé leszek?
Az éden itt harcol veled
lábad alatt uralkodik
körötted tölti semmijét:
léggé szivárgó ihletét -
s föléd tornyozza szárnyait.
Itt munkál sokdimenziós
távlatokban, lehelleted
vegyül vele, és sejtjeid
tölti táplálkozás gyanánt
cserélgeti magát veled
s te öröklétét kergeted
hogy jelenlétre váltanád.
Ellenkezz mindenekfelett
magaddal,békétlen hazug!
Éden helyett az édeni
jelenvalót éhezd, zabáld
és gyomrod mély áhítatát
figyeld! Az őszintébb ige
mint alaktalan álmaid.
Minden fontos és egy veled.
Részlet vagy, változó anyag.
Éhen nyivákoló agyad
nem szűkös képzet eteti:
étked a mindenség-falat.
Önevő, jámbor misztikád
kannibál-étvággyal harap
álom-asztalra álmodott
eszméket, titán terveket
szörnyeteg rendet, rendszerek
kínjába szervezett, csodás
jövő-kalandot, nincs-jelent -
pedig a jelen: csak a van.
A többi költött, nyugtalan
álom - riasztó ébredés
benne a halál, születés.
Én édenem, poklaimat
bejárni törekedj naponta.
Az legyen misebor és ostya
ami körém kerekedett
ami sírásra ösztönöz
és nevetésemet veszi
hullámoztatja létemet.
Szegezz naponta megfeszülni
és támassz fel újult napokra
töröld le újfent arcomat
írj rá új nekifeszülést
szellemem bárhogy riadozna.
1995
DURUZSOLÓ KISFIAMNAK
Magzat (varrat)
magzat (varrat)
nem adhatlak a kudarcnak.
Tested testem folytatása
időd időm maradása
agyadban már csobog énem:
patakocska, szellem-éden.
Nem adhatlak senki másnak
csak a folyton-folytatásnak
jövő idő jelenének
csak az örök feledésnek
újrakezdő akarásnak
mit a világ sose láttat
sose mond el, sosem adja
szádba fújni - ez a sípja
az ő sípja, neked fújja
minden újonc újrakezdő
dobogását, táncos, fényes
újrakezdő topogását
lábad elé neked fújja.
Ne körözz a feledéssel
ne körözz a jelenéssel
kis időknek kis kalitja
sose fogja pelyhes vágyad.
Áramlásod, áradásod
ne szorítsa be a térbe
a tenyérbe, a kalitba -
áradj át a végességek
végtelenbe tárt, igyekvő
ózontöltetű magasnyi
szabadságos kapuján át
szétterjesztett önmagdba.
Nem adhatlak senki másnak
csak a végtelen tudásnak
felfedező feledésnek
(bolygósodjanak a részek) -
magad légy a rend, a játék
különb, amit kitalálnék.
1995
SZAVAK NYÁRSON
Marinak kéne írnom
verseket, levelet nem
már soha nem lehet, mert
Mari nincs, csak bennem él
már Mari is én vagyok.
Paradox, hogy vagyok én
Mari is meg én is, biz
sok mindenki vagyok én
már régen, bennem él
és velem annyi sok más
értük van minden szent és
mégszentebb beszédem. Így
eltitkolni tőlük nincs
mit, minek, hiszen tudják
mindazt, amit én tudok.
Felejthetetlen élmény ez
a létben, hogy mindnyájan
én vagyok.
1996
MEGKÉSETT LEVÉL MARINAK
A hétköznap a legnehezebb.
A lelki nagyság középkori labirintusok
szűk folyosóin,bányavájatain araszol
nem néz össze fölötte az ég
nem látja őt a magas
lekötött szárnyaiba botlik a lába.
Rettenetes itt eltájékozódni, megszerveződni
önmagunkra hangolódni, szinkronba jönni adottságainkkal
s nem azért, mert hétfő van, kedd van, szombat
hanem mert az egykedvű, kis dolgok
falánkak,mohók, követelődzők
mert fontoskodók és erőszakosak.
Ők a keselyű Prométheusz máján
ők az éhség-szomjúság Tantalosz asztalánál
ők Sziszüphosz visszahulló sziklaköve
a Pénelopé-várakozás lebontott szövedéke
Antigoné temetetlen testvér-teste
Solveyg várakozással meglopott ifjúsága
ők az út a végső pont felé
beláthatalan terepen haladás az ismeretlen felé
az elhagyottság és bizonytalanság
hiszen ki mondhatná meg bizonyosan
hogy ez az út az, amely elvisz a felvállalthoz
a megvalósuláshoz, a beteljesüléshez
amiért érdemes rajta maradni,vele maradni
mert eljön az istenek feloldozása...
1996
Hétfőn helyettesítem magamat
kibúvót keresek hogy elbújhassak magamban
nem ízlik a házimunka az írás nem megy
leásnám magamat mélytudatomba
de nincs mélytudatom.
Kedden már könnyebb rámszakad amit elhanyagoltam
nincs döntéskényszer döntenek a dolgok
már megy a verkli morzsolja létemet
ha sikerül magamhoz lopok egy félórát-órát
s megkísértem alfámat-omegámat.
A szerda áttetsző van benne szellem
lekerekítem hát amit muszáj
elbújok kitudni lebegése titkait s ha nem megy
kilevelezem magamból válaszaimat
hogy legyen mit félreértenetek.
A csütörtök alig áll a lábán
rohampozícióból vezénylem le dolgait
nincs hozzá sok közöm csak fegyelemre késztet
hogy minden megmaradjon a maga ütemében
s fejbe ne vágjon az elnapolás.
Van valami felmentő a péntekekben
látni a finis-táblát ahová bedöcög
nem érdemes lihegni minden elrendeződik
belefér ami benne lehet
beleférek elfér bennem a péntek.
Szombaton új élet új rabszolgaság
ez a vége nekem a kezdet
lábam körül bolyhos cicák bukdácsolnak gyermekeim
az ebéd a rend a tiszta ruha értem pöröl
nincs benne könyörület megértés lelki nagyság.
Jellegtelen vasárnapom elfogy ahogy elfogy
nem adatik benne felszállás nem adatok
magamnak semmi módon hadd fogyjon hadd fogyjon
nem nézek hátra rá se nézek
majd hétfőn helyettesítem magamat.
1995
VÁLASZOLATLAN
Ki rusnya időnek kántora, szónoka, tolla,
szócsöve, billentyűs gépzene-mindenható
istene, isteni helytartóképű, kirendelt
mindenes pofazsilipnyitogató
kódisa, jámbor, ebszívű, falkakerítő,
vakkantó, terelő tudora:
mért hiszed, hogy a szavak
nyomán a rend titka szakad,
s rongyod, a Göncöl-csipkebugyi
betakar ott is, hol a lélek, a csont
idegen vacog a bőrben,
hogy tőrbe dőlt nyíltszíni igazak
vérmocskos hulláin kivirít
az Egyetlen, az Örökös,
a Végtelen, a Csupasz Igaz...
Gőg ez, madaram, ásványi, oldhatatlan,
kőzetesen üledékes, pohár fenekén csücsülő,
mért hiszed, hogy a véges
bírás, győzés tiéd lesz,
hogy nem tűnik el, amit visz az idő?...
1994
KÜLÖN-VALÓSÁG
külön van a szék amin ülök
s külön vagyok én aki ülök
külön van a vers amit írok
és külön van a toll a papírok
külön van a szék meg a zene
bár mind a kettő velem lenne tele
és külön van a mező meg a tücsök
bár bennem ez a kettő közös csücsök
és külön van a van meg a lehet
és külön van mi már megesett
s ha befogadni képes vagyok
hát külön vagyok én aki vagyok
s bár gyűjtőlencsém görbe tükre
a befoghatót mind begyűrte
és kerekíti kerek képbe
de külön van a tükör képe
mert külön van a vers amit írok
attól amit meg nem írok
miként külön van a szék amin ülök
és külön vagyok én aki ülök
mert külön vagyok én meg a század
én nézem őt ő elfordulva lázad
és külön van a vers irodalom
és külön vagyok én aki írom
külön van a kultúra s a világ
a kultúrált lét is külön van nahát
miként külön van az epe meg a vese
és külön van a hús meg a levese
hát külön vagyok én meg a titok
s csak kapuk vannak amiket kinyitok
1995
TAPINTATLAN TÖPRENKEDÉSEK
Titokban történnek a versek
lopva miként a megcsalattatás
légyottok bamba éjhomálya
s még annál is sötétebb árnyék
mely ott terpeszkedik fölöttem
jégeső fellegét idézve
s az összes mennykövek haragját.
Mert érzi azt a mélyvigyázó
s a fölfelé igyekvő lélek
légtornász agy miként a sejtek
sok kóbor DNS-be zárva:
titokban történnek a versek
titokban történik a kultúra.
A fogantatás mélysötétje
hangolja titkokká e tettet
vagy csak valóbvan szégyen átok
eltitkolandó bűn gyalázat
hogy verset verselnek a költők
s kulturálnak a kulturáltak?...
2001
HAMLET KIRÁLYFI BARGUZINBAN
(Kiszely Istvánnak ajánlom)
PROLÓGUS
Én istenem, milyen időknek
születtem lenni krónikása?...
"Mit ér az ember", hogyha költő? -
kilóg a sírból koponyája.
* * *
Kenézlő konyhaablakában
vibráló hófehér kísértet.
Szibériában sem lehetne
e panoráma hófehérebb.
És éjjel van. Mindenki alszik.
Pegazusom se kérne enni.
Senki se bánja, hogyha elhal
gondolat, tálentum, törekvés -
az idő önmagát felejti.
Hány sors jut az emberfiának
és hány élete van a múltnak?
S a mű, így, gombostűre tűzve
lezárva, zárt rendszerbe fagyva
betessékelve vén szobákba
eltessékelve a jelentől
mint védett gyűjtemények tára:
hogyan tud bennünket legyőzni?
Kiásott sírján ül Petőfi.
* * *
(MORMOLÁSZVA, RÖGESZMÉSEKNEK,
BABITSOT SEM HANYAGOLVA)
El kellett menni Barguzinba
Hogy miért éppen Barguzinba
Valahol lenni kell a sírnak
Attila koporsója sincsen
Ezek a sírok vándorolnak
Határtalan bennük a szellem
Ahol leásunk megtaláljuk
És ásnunk is kell mindörökké
Ivópoharunk egyre fogytán
Csontkehely illik itt a kézbe
Hamlet-királyfik jönnek ásni
Mert kis magyar tetemrehívást
Hirdettek meg Szibériában.
* * *
Lehetne Sándor ott a sírban
báju-báj, bájuská, bizony.
Alekszander, más nyelven szólva.
Egy másik sorsba átsodorva:
törékeny alkatu ikon.
Költőkirályfi, báju-báj
szibériai dalba szőve
puha, meleg asszonyölekben
elaltatott verses királyfi
báju-báj, bájuská, bizony.
Nincs ebben semmi képtelenség.
Az ember olykor el is törhet.
Üvegharangot ütnek kővel.
Az utak hóval temetődnek.
* * *
Ó, nyolcas sorsok végtelenje!
Szaturnuszi, merész csapások!
Hogy valaki most újrakezdi
vagy abbahagyja csak a régit:
ezen töpreng az asztrológus.
A jósnő, úgymond, nem csodálja
a sok gabalyt, merész a fátum
s valaminek eljött a vége.
Báju-báj, énekli az asszony
s a kis Szása elalszik végre.
* * *
EPILÓGUS
Eljátszottam e téli éjen
elárult, rossz szavak hadával
és szent maradt a szent a képen.
Szegény Yorick eltűri vétkem.
2000
KÉPEK
Kinő a háttérből s előjön
minden, mi megcsinálta önmagát.
Mint Isten, aki önmagát foganta
mint az anyag, mely önmagát foganta
és nem a kép, mely mögött nincsen semmi.
Hol nincsen semmi, ott valóban nincsen
mindaz, ami átlényegülni képes
mi megteremti folyvást önmagát.
Falon egy városkép, mögötte semmi
míg hozzá képest térben a göröngy
összejátszik láncban a végtelennel
és megteremti folyvást önmagát.
Kinő a háttérből, s szót ért a térrel
átléphető, van mögötte tovább.
Falon egy kép, vagy képernyőn egy város
látvány marad, mert nincs mögötte semmi
mi folyvást megteremti önmagát.
SZAVAKBA ÁGYAZVA
A szavak béklyójába verve
gondolatig hanyatlik a vágy.
Több tapadna a képzeletre
ha nem sodorná agyadig magát.
A fogalmak lim-lom jeleit nyelve
csapdos, fuldoklik a megfogalmazás.
A zenéig, a csendig menekülne
hogy ismeretlenné zsúfolja magát.
A megszólalás kockázatában lázad
a kimondhatatlan, a nincsen-rá-szavam;
ahogy a vasárnapok tiszta egén
az égő labda földig zuhan.
Oltár-lélekkel, szobormereven
dermednek ismeretlen mitológiák.
Felszállni, madár-egykedvüen:
mi sem lenne természetesebb -
s szavakba ágyazva (földbe a fák):
elhúz értelmed mellett a sejtelem.
1993
SZOBOR
Csak ül.
Csak áll.
És mozdulatlan
felszállna minden mozdulatban.
MADARAS
A gondolat még hófehér madár
sebezhető, mint az élet maga
de átégetik folyvást a szavak
s a hóbagolyból tűzmadár leszen
mert megszületik benne a zene.
A gondolat átég a ritmuson
a dalon átvérzik az üzenet
az üzenet legyőzi a zenét
génlánccá lesz e fénybe fúrt spirál
időhíd két végtelen pont között.
A vers az, ami átég az időn
és átéget zavaros korokat
átszisszen vastag, mély ködökön is
és megvillantja útjelzéseit
araszolhatsz ködlámpásként vele.
Hogy fehér legyen mindig a madár
vagy égi kék, vagy súlyos fekete
vagy tűzszínű, vagy változó, szines
hogy milyen legyen tudat-madarunk:
legyen örökre ügye a madárnak.
Csak szabad legyen e sebezhető
élettel terhes, sorssal átfedett
időkön átigyekvő kis madár -
akár dalos, akár csak csattogó -
csak legyen szabad az én madaram.
1999
TARANTELLA
TARANTELLA
neki már ige kell, neki már
szavakat zizegő ige kell
harapós idegek kapuján
fut a pók, az a pók, amivel
belezsong a halálba kivánt
eszelős, csodaír muzsika
fut a pók a hideg idegen
belecsíp a csipős muzsika
belegyógyit a fergeteges
beleszédületes muzsika
a csavart, kitekert tagokat
tekerő, kavaró muzsika
neki már ige kell, neki már
tarantella utáni hideg
ige kell, ami majd betakar
letöröl, megitat, megetet
betakar, megetet, megitat
szavakat szeliden szeletel
neki már ige kell, neki már
szavakat zizegő ige kell
2006
ANYÁM, ANYAGOM
Anyám, anyagom
Anyám, anyagom
angyalom
agyonhordott tudatom
felbukkanó idő őrszeme a falon
óra mutatóján hatalom
Anyám, anyagom
Anyám, anyagom
széthulló csontmalom a karom
ahogy járom, darálom, mutatom
mint a fogam, harapom, tagadom
hogy van nagyobb hatalom
Anyám, anyagom, fagyom
tüzem, poklom, létem adom érted
továbbadom
Anyám, anyagom
Anyám, anyagom
fortyog bennem a kémia dühe
egyek vagyunk, kettek vagyunk
ahogy haladunk, kopunk
Anyám, anyagom
Anyám anyagom
rettentő azonos minden mindennel
bennem te vagy
elrettenek, hogyan haltál meg bennem
mikor én nem
én viszem, ami a tiéd
te már nem viszel semmit
vert visz veretlent
veretlen visz vertet
hogyan vagyok
virág vagyok
kinyíltam
elhervadok
szétszórta szél a magot
szétszórta szél a magot
virág vagyok, hervadok
Anyám, anyagom
Anyám, anyagom
testetlenül is hatalom
bennem léted hallgatom
továbbadom
továbbadom
Anyám, anyagom.
2006
VARÁZSLATOK
(Máté Imrének ajánlom)
1.
Ez elmúlik
Az visszajön
Varászlat vár a küszöbön
Kőre madár
Madárra kő
Fordul az idő.
2.
Dobomon dübörög, dalol a démon
Madárpihe az inggalléron
Dobomon dalol a démon.
Dob bőrén halovány vérnyom
Didereg, deres az ének
Fordul a lélek.
2004
KERTBEN
Az alma lombja le
és le az alma is
és pereg a dió
és le a lombja is
szél rengeti, szine
szétzizzen az avarnak
az udvar nyírt gyepén
lomblángok gomolyognak
és idejön az ég
észvesztőn gyönyörű
forognak fodrai
kék-szürke-hófehér
miként ha lenne tél
s pólyálná valaki.
2004
VADLIBA-LES
Átrepül, át, mint a magát
átrepülő vasrepülő
mint a kövér vadliba kél
Délre, ahol elcsavarog
csámborog és visszarepül
mert a tavasz visszakerül
visszakeres, mint a kerek
évtizedek, évezredek -
vadliba-les, vadliba-ég
átrepülő vébe tünés.
2006
TELI-DAL
Csordultig a kút
vize a vízbe fut
tóba folyóba tájba
fut ki fut szét a világba
csordultig a lég meg az elme
rettentő nagy figyelem a fejembe'
csordultig tátott szája az égnek
miként ha feléd lehelné a létet
teli szájjal a csend nagyokat nyel
kertemet mintha megitatnád tejjel
naphővel forralnád fel ebédem
tiszta lenne az ételem éden
csordult szómat kitenném a kezedbe
folyna ujjaidon a hang cseppekké cseperedve
csordultig ájulásig az esteli óra
fáradásban más álmában göngyölné testemet takaróba
csordultig a vers több hónapos rianással
zubog vize-jege-hava
sorsomat viszi magával.
2005
NYÁRESTE, TEMPLOM, KÓRUS...
Nézték az oltárt ihletett papok
hűs illatok, szagok szikáran álltak
kőbe vésett párkányok hajlatában
s az oltárképen ebihal-angyalok
kara foglalta keretbe a szentet
akit a templom kegyeivel kentek
s akit imádott sok élő-halott.
Ez az amott-időben már takarva -
csak arca mása, lenyomatavarba
sárgállott pergamenszín vetület
idő-nyúlvány, mely idetekereg
felbődülőn egy kórust körbe hallva
szárít szemet, szikkaszt orrot, s fülel
tüdőnkön átpattanó léghuzatainkra.
És Isten sincs jelen, magunk vagyunk
Vivaldi, Mozart, rengő Requiem
roncs nyár, tépett, széthullt lélegzetek
megannyi versbe bódult sorsroham
és számtalan páratlan feszület.
2004
ANNÁNAK
Holdon járó, réveteg
emlékezet.
Ide fészkeli magát a végtelen
veled.
Tátong mögöttünk az ismeretlen,
a sötét,
holdba, csillagba öltözötten
buborék.
Úszkál a két világ között
egy légtutaj,
és nő a fű a föld felett
s alant a haj.
Lebont mindent: törvényt, titkot
az egyszeregy.
Anyag nyaggat átvághatatlan
ereket.
Vérezne el a bármi, bárhol,
bármikor:
semmi sem új. Minden magába
alkonyul.
2005
NE LEGYEN
Ne legyen semmi sem örök
sóvárogjanak a körök
ne legyen semmi sem kerek
rettegjenek a tengerek
ne legyen semmikor, sosem
mindenkoron minden legyen
ne legyen semmi sem igaz
hiszen elmúlik
hiszen elmúlik...
a vigasz.
2005
FÉL HÁROM LEHETETT DÉLUTÁN...
Fél három lehetett délután
a fekete kismacska rosszkor futott
piros volt a fekete kismacska vére nagyon
nagyon piros és élő volt a vére, nagyon.
És mindnyájan eltörött napunkat néztük
menekülni akartunk, menni, nem látni, igen
rossz nap, szorítós, fekete, elgázolt délután
rossz nap és mégfájdalmasabb este.
Hogy is van ez? Telefonhírrel az este
halálodat hozta, Anna, amire vártam
meghozta a hírt halálodról az este
növekvő Hold óráin, áttetsző estidőn.
Örültem, Anna, hogy meg tudtál halni végre
Méltatlan állapotodat ott tudtad hagyni, örültem
veled örültem, Anna, ki most a Hold felé tartasz
minél távolabb, messzebb, el innen, Anna, el innen...
Veled örültem, sírva örültem, Anna
sikerült, amit hónapok óta hiába gyakoroltál
örültem, Anna, megszabadulásod keserű napján
veled örültem, hogy meg tudtál végre halni.
Hogyan kell halni, hogyan kell élni, születni
hogyan kell, hogyan akarhatja az ember
hogyan, ami történés, ami egyszer
hogyan legyen, amit elszenved csak az ember?
Vittél magadnak kismacskát, az enyémet
vittél cicát, csodamacskát feketében
vittél jelet, elvettél, ahogy téged
elvett a mai nap, ahogy elvett.
2005. október 11.
EGY FEKETE KISMACSKA HALÁLÁRA
(Anna halálának napja, egy órával annak előtte)
Nagyon piros volt a fekete kismacska vére
nagyon
ahogy az aszfalton habosan fröccsenve foltot
hagyott
messziről tudtuk hogy a miénk a fehér nyakörvéről
messziről láttuk hogy meghal, rándul, vonaglik
a teste
nagyon piros volt a fekete kismacska vére
nagyon.
Még rángott, vonaglott, rángott, mikor felkaptam
az út közepéről
még rángott-vonaglott kezemben is, ahogy
irháját fogtam
nem mertem odanézni, tudtam, kilóg szeme
koponyaüregéből
minden kilóg a koponyaüreg összes résein
kilóg
minden, ami bent, szentesítve, kiszakadt
s vonaglott-rángott kezemben is, ahogy a fűre
leraktam.
Nagyon piros volt a fekete kismacska vére
nagyon
bántott hogy fáj, hogy nem eléggé, hogy ennyi
semmi hatalmam, semmi, milyen siralmas
a fekete kismacska vére, kocsonyás szeme
kilógó agyveleje
milyen rettentően elhamarkodott, milyen
nagyon...
És eltemette fiam és unokaöccse a kertben
bizony, szakszerüen lapátolták rá a véglegeset
nevettek kínjukban, mit tehet ilyenkor az ember
semmi hatalma, semmi, s a kismacska is
egy kismacska mindösszesen.
2005. október 11.
BOLDOGULÁSOM
Velem született volna a hajlam
hogy halljam
az élet erezetén ha baj van
és lássam a hangok odvaiban
égben fában talajban
hol a dallam
hogy az érthető egészben véljem
ne a részben
a létem...
A visszabeszélő üregekbe rejtem
a múltat ha felejtem
a tompa robajba ásom
jelenben maradásom
nincs velem baja az időnek
sose kérdi
mért vagyok új ha új vagyok
s mért vagyok a régi?...
2005
HA MEGHAL...
Ha meghal bennem valami
ha valamire ráhalok
ha kihalok valamiből
valami belémszületik
valami újjászületik
mert születik valami új
az eltűnés, foszlás helyébe
a görcsös kínlódás helyébe
valami tágas ismeretlen
valami romlatlan egész
valami első - folytatás -
ha meghal bennem valami
humusza lesz valami másnak
ami még győzhet rajtam is
ami legyőzhet annyi mást
ebben az örök küzdelemben
amit megúszni nem szabad
2004
VISSZA A VÍZÖNTŐBE
VISSZA A VÍZÖNTŐBE
Voltunk már itt
voltunk már benne
valaki itt volt
volt itt valami
egy sejtem porszem-alapanyaga
tizenkettőször kettőezer
esztendővel annakelőtte...
2003
ÉGI FRESKÓ
(Molnár Gézának)
Szarva között Napot viszen
oldalában van a Hold
kettőezer éve is van
hogy ez a kép beomolt.
Csordultig a Tejút-rendszer
gyomrában a csillagok
nyüzsögnek, és emésztenek
időt, teret, anyagot.
Égi baktériumfelhő
sziporkázó csermelye
átragyog a kupolánkon:
szarvastestű Emese.
Szarva közül elgurult már
labdajátéka, a Nap
amit méhében megérlelt:
emberarcú pillanat.
Csodaszerek, csodaszavak
szarvasléptű látomás
szarvasűző nyilazások:
hol van a feltámadás?
1996
KINEK IS ÍROM?
Kinek is írom ezt a verset?
A bizonyosság ostobáké.
Szétlendített karral az Isten
vezényli ezt az életnyüzsgést
hagyja jönni és elvonulni
s valami egész más köti le.
Mint aki rutinmunkát végez.
Futószalag fölött a munkás
a termék szoros menetrendje
alá álmodja vízióit.
Mint akit a túlélés szólít.
Innen szemlélve Őt, a Végsőt
már érteném, ha abbahagyja:
rágyújtana, pihenne, enne
feltöltekezni vágyna végre
vagy tisztázná olykor: mi végre
e szakadatlan folyam, folyvást
magát sürgetve termő semmi?
És szemét le szeretné venni
e lábbal pattintott, kerekded
golyóbisról, és bármi furcsa:
lábáról a fejére tenni.
Vagy zsebre vágná, és leülne
egy alvó kis galaktikára
ahol még szunnyadnak a dolgok.
Szemét a teljességre vetné
belélegezné űri báját
átjáratná testét a fénnyel
sötéttel, faggyal, forrósággal
megtapasztalni, mire képes.
Hát nem csodálnám én ilyenképp
ha levenné rólunk figyelmét
és bámész két ujjába csípve
miként ha lenne homokóra -
megfordítaná ezt a Földet.
Csak annyi alvás, míg a pergő
idő aláhull új kötegnek
míg összerendeződik újra
a Lent s a Fent, a Dél s az Észak
a plussz minusszal, minden újra
beáll a starthoz újszülöttnek
s a túlélők "száz év magány"-át
idefelejtik tiszta lapnak.
Mikor a mágneskártya hallgat
az agyhullámok is törölve
se ábécé, se Pythagorasz
se szó, se vers, se nagyregények
csak hallgatag, hökkent csodálat:
mire való világ ez itten?
Az ember gyermek lenne újra
lelassulna, amíg tanulna
s hagyná a régi lelemények
értelmetlen vezérlőpultján
évezredek porát pihenni.
Az első órák ijedelme
stonehengeket teremne, őrült
gigantikus blaszfémiákat.
Egy fél pár bőrcipő a sárban
egy tűzhányó hamvába hűlne.
És minden helyére kerülne.
2000
BOLYONGÁS I.
Bejárlak majd titeket is -
morgom - ahogy felnézek este
a januári csillagokra
akár a zempléni hegyekre.
Mert nem hiszem, hogy mind a látott
ne volna belakható egyszer
hogy túrista- vagy fényvigyázó
lábaimon, vagy a szelekkel.
A képzelet megcsonkítatlan
spanyol lelkébe belegyúrva
a mindennapok, és valója
a valótlant magába oldja.
Hogy képzelem? - Minden egészen
megtörténik, mikor megélem.
1996
BOLYONGÁS II.
Ott volna jó, ahol vagyok.
Ezt más pontjain a világnak
tisztábban tudnám.
Most vigyáznak
békétlen szomjúságaim
távlatok idekortyolása -
ott volna jó, ahol vagyok -
és rám szakad az égi vázlat
üres keretben ragyogok
csillogok csilló lámpalázat
tanulom magamat világgá
világrendszerbe szerveződöm
pályámon átkering a játék
statisztálnak a helyszinek -
micsodas örök utazásban
ülök a küszöbnyi világban:
lábamnál hűség, szívemnél szárnyalás.
1996
TORNYOK
Feltornyosulok magamban
építkezem
már nem követ kőre
falat falhoz
de vizet vízhez
tüzet tűzhöz
leget léghez
földet földhöz
és párosítom az egymást kiegészítőket
illesztem az egymást gyarapítókat
mert torony épül
égig bábeli.
2001
TÉR ÉRTELMEZÉSEI
Mire odaérek már nincs meg az ott
már ide kéne visszatérnem.
Jelenlétlista jár a térben
hol Isten szeme lát csak mindent
de Isten szeme engem is lát
és cseppet sem zavarja Őt
hogy mire odaérek már nincs meg az ott
s mire ideérek már nincs meg az itt
a jelenlétlista is közömbös
számára mint a helyszinek.
Nem kell hát odaérnem
és visszatérnem is fölösleges.
Ki lát az láthatja létezésemet
vagyok lélegzem valahol
befog de nem zár be a tér
és jókedvében néha felmutat
vállára emel ünnepnapokon
nem küld és nem hív vissza bárhol lennék.
Ki lát láthatja: valahol - vagyok.
A katedrálisok: magányos házak.
Szavak: szeretet-templomok köröznek
értelem-imaházak landolgatnak
helyszíncserés bogárka-zümmögéssel
és megtalálnak éppen-tereimben
ha felkeresni kedvük ide járna
hol aki lát az láthatja: megélem
a rám rovottat nekem szánt bizonyság
öröm- és sebhelyes elillanóit.
S ha elvágyódás-hangja van a fénynek
s a tavasz énvelem keresne szállást
és visszatérőben nekem üzenne -
eszembe jut amit már újra értek:
mire odaérek már nincs meg az ott
már ide kéne visszatérnem.
1996
EVOKÁCIÓ CSILLAGOS ÉG ALATT
Mélybarna illatú könyvtárak oduján
dohány- és könyvszag sípoló tüdejénél
hol összejártam randevúzni réveteg
korok nagyságos szellemfejedelm'ivel
s találkozóm lett volna Vörösmartyval -
egyszerre túl sokan lettünk e kőedény-
szobában, táplálékai az időnek.
És keserű lett arca Tompa Mihálynak
Berzsenyi feszülten nézett füzetembe
Csokonai félrebiggyesztette száját
Juhász Gyula kezével takarta szemét -
"Ki innen!" - szólt Vörösmarty Mihály -
e hely túl kicsi ennyi keserűségnek.
(Könyvlapokból az ott sündörgő kisgyerek
papírcsónakot hajtogatott s vízre szállt -
mindent szabad, gyerekek - szólt a rendező -
csak összeálljon majd a filmkockán a kép.)
A Lófej-ködöt választottuk helyszínül
eléggé néptelennek találtuk éppen
javasoltam, hogy alapítsuk meg a múlt
szimbiózisát minden eljövendővel.
Vörösmartyt egészen más tüzelte fel:
lesz-é különb az emberiség egykoron?...
Én nemesített növényeink példáján
bátran állítottam, hogy ez is eljövend.
Nagy lesz az ember, telt és féregmentes is
csak illatát s ízét fogja veszíteni.
2000
MAG, MAGAM, MAGÁNY
Egy üres lakásban egyedül
szilvában a mag
magzati állapot.
Örül-e neki az ember
ha betölthet tereket
ahol nincsen más mozgás
csak az övé
s ahol gyakran csak az agysejtek között
folyik komoly kiképzés
s az sem katonás rendben
hanem ahogy a szél bemocorogja
beékeli magát közegekbe
s ahogy átver, átcsap, átdöf
szakadékony folyamatosságokon
jelenlétét tudakolva.
2001
ANYAG-CSERE
Pohárban a víz
vízben a pohár
szomszédolnak a dolgok
ahogy esőben a virág
virágban az eső.
Átjárható az anyag.
Minden ami magába fagy: halott
de az anyag a halottal is egy.
Átjárhatóak az anyagok
eszi egymást az élő és halott
a halottat az élő eszi meg
az élő halottat eszik míg ehet.
Átjárható az anyag állaga
életből életbe vándorol
egyik életéből kihalva
beleszületik másik életébe.
Mikor lesz vége minek hogyan
mikor kezdődik mi miért -
eszi egymást a végtelen anyag
vég nélkül hal és születik.
Pohárban a víz
vízben a pohár -
szomszédolnak a dolgok
ahogy esőben a virág
virágban az eső -
átjárható az anyag.
1994
ÁRVIZECSKE
Kyrie-kyrie kisdedecske
tiszamenti árvizecske
kisöpröd a magyar tájat
eléd térdelnek a házak
beregi, nyírségi fajta
szatmári is úszik rajta
illa berek, nádak,erek
elsöpörni, amit lehet
hömpölygetni, görgetgetni
hét határon túl letenni -
vagy az Isten, vagy az ember:
mindkettőért nem mehetsz el.
2001 márciusa
DUNA-RAPSZÓDIA
I.
Donau, Dunaj, Dunárea,
Dunav, Danubius, Isztrosz,
át a jeges magaslatokon,
miként a vajúdás fázisain,
át Európa agyvelején,
a Kárpát-medence-őskoponyán
a megvalósulás langymelegébe:
feketéből feketébe,
erdőből vizek tengerébe,
Donau, Dunaj, Dunárea,
Dunav, Danubius, Isztrosz.
II.
Mi közöm hozzád, te bő folyam?
Nekem csak a Tiszára tellett.
Kettészelt testéből a táj
nekem Keletet nyújtotta,
s abból sem Pestet. Szkíta,
eraviszkusz, római kor
nálunk másként vetett-aratott.
Hozzánk el sem jutott a római.
De Borzsován és Váriban
fehér izzású templomok
megbillent árnyékainál
felemlegetik még a vének,
mint vonultak át méla hadban
rajtuk hajdan a "gothusok"
(nagylábú, páncélos vitézek),
anno háromszázegynehányban...
Mikor még csak itt éltünk, és nem
foglaltunk hont szabályosan.
III.
Duna, Danubius, Isztrosz,
áthasadsz képzeletemen,
hiába fércelnek a hidak.
Tudom, imádtak a Clark-fiúk,
Wiliam meg Adam, kik
rádbilincselték a Lánchidat.
Margit-híd, Árpád-híd, Erzsébet-híd,
Szabadság-híd, Petőfi-híd: kezek,
mik egybeszorítják a kettévágott
jobb- s bal tekét, mit többször elcseréltek
koboldok és fondor Erinnüszek.
IV.
Jó kétezer éve nézi vized
város és népe a parton,
Duna, Danubius, Isztrosz,
már a szkíták s a kelták is mi vagyunk.
Magadba mostad a rómait is,
csak a török maradt idegen.
Szegény Gül Baba! Nem érti, a Duna
mit csacsog, Mikes pedig:
mit mormol a tenger török éjeken.
V.
Donau, Dunaj, Dunárea,
Dunav, Danubius, Isztrosz,
át a jeges magaslatokon,
át Európa agyvelején:
most kit temetsz magadba?
Testedbe oltott szennyanyag:
az idő és selejtje
megtisztul-e a tengerig?
Vagy szétrohasztják élveteg
árnyékaid a kémiát,
s hákettőó-kalárisod,
az élet lánca: elszakad -
beléd rohadva, mint a rák?...
FINÁLÉ:
Kék lánc, delejes áramlás benne,
átúszható, lélegzeted
hajóival bejárható. Csak
valaki folyton összerázza
a képletet.
Lábjegyzet:
a vajúdás agyveleje fekete
a kettészelt táj árnyékainál foglaltunk hont, mikor
még csak itt éltünk
a jeges kezek: Erinnüszek
a Clark-fiúk: hidak, kiket elcseréltek
a "gothusok" a vízigótok megbillent árnyékai
kétezer éve csak a török maradt idegen - Pesten -
Gül Baba nem érti, hogy a kelták is mi vagyunk
az idő mocska a kémia árnyéka
az élet lánca az áramlás...
2001
RÁKÉRDEZŐ
Ha rákérdeznél napra nap
miért mozog, miért zizeg
miként ragyog, sötétedik
a körülvevő s képzeted -
ha rákérdeznél napra nap
miért a szín s a színtelen
az elhulló s a születő
s miért ebben a végtelen -
ha rákérdeznél napra nap
a hold napot miért cserél
a föld a holdat mint fedi
mitől rajzik az éji ég
s hová bujdosnak fényei
csilagbogár szárnyon hova
zizeg az égbolt potroha -
ha mindent tudni értenél
s kérdeznél nap-nap új-megint
nem tennél félre titkokat
de nézegetnéd: ékszerész
ahogy vizsgálja ékkövét
csiszolva rajta folytonos
szorgalmát, és e szorgalom
betöltené az életét -
ha rákérdeznél napra nap
mitől lesz más az indulat
a szívverés, a ritmusod
mihez méri a tamtamot
a döbbenet, a nyugalom
hogy intonál az üstdobon -
ha megköszönnéd napra nap
hogy ez a játék befogad
hogy nyitja-zárja szemedet
a fény-sötét, és eleget
tapasztalhatsz, hogy magadat
kiteljesítsd és abbahagyd...
1995
TŰNŐ IDŐBEN
E hold alatt már teltek szebb korok
tűnő időben végig a Tejúton
és egyre beljebb végig a spirálon
gigantikus génláncon egyre beljebb
galaxisunk csigaház-udvarába.
De van-e útja elhulló valónknak
s van-e iránya - eleje és vége -
előre-hátra kifelé és beljeb -
van-e iránya ennek az időnek
amely nem pattan rá a mutatóra
nem érdeklődik rendszerek iránt sem
a visszatérés sem rettenti s végleg
semmit se tesz és azt is mily kevésszer...
2002
KOMPPAL A TISZÁN
A kompról visszanéztem még a partra
a homokpad szakadt husára láttam
a rétegelt iszap lemezkeképpen
csíkokat vésett a folyó falába.
A partot lépett vizek nyoma ez
mi két oldalról mostan keretez.
A megtisztult folyó mocskát kidobta
lerakta lábunk elé szennyiszapnak
s hiába bámulom lemezkecsíkos
rajzát a part homok- s iszap-husának
már benne van a látványban a csend
mint Kharón könnyű sajkán odalent.
Míg átdohog a komp a túlsó partra
még megvillan a Tisza-mélyű égen
a bizalom, hogy élni fog az élő
a tűz, a víz, a szél, a Nap örökre
helyén marad, táplál és nem hagy el
és újratermelődik, mint a tej.
2000
|
|