Finta Éva honlapja

A LÉT DICSÉRETE

HATODIK SÍP
BUDAPEST-UNGVÁR
1991

... Finta Éva ma már Magyarországon él, családjával együtt. Kötetének anyaga azonban még teljes egészében Kárpátalján fogant s élményeinek mélységéből és intenzitásából kitűnik, hogy nem is fog onnan sohasem elszakadni. S miért is tenné? Ez a föld nevelte őt fel, s ha akarná sem tehet mást, mint hogy hűséges marad hozzá. Erre kötelezi becsülete, lírájának megkapó pátosza, természetes, földközeli hangvétele. S lebírhatatlan büszkesége és ragaszkodása ahhoz, hogy ő az, aki - sorsával, helyzetével, kapcsolataival, egész egzisztenciájával. Megkínzott és ambiciózus lélek, aki jottányit sem enged szuverenitásából, s azt akarja, hogy így, a maga valóságában fogadják el őt, így vállalják vele a szolidaritást, így értsék meg. S bizonyos vagyok benne, hogy akik elolvassák kötetét, készen is állnak majd a befogadásra, a megértésre.

Juhász Mária

TARTALOMJEGYZÉK

A LÉT DICSÉRETE

Változatok a teljességre

Átváltozás

Hallgatódzva

Kokas Ignác "Elhagyom a falum" c. képe alá

A folytonosság margójára

Kertészkedés a balkonról

Halálból születő vers nagyanyámért

Lélekmadarak

Óda csukott szemmel

Pont, vessző, gondolat

Feltárul, ami kimondható

Idéző védtelenség

Feltámadás

Mérleg 1988

Változatok a teljességre

Átváltozás

II.

III.

IV.

végig,

Hallgatódzva

Kokas Ignác "Elhagyom a falum"
c. képe alá

Ez a kicsi, összefogott,
mindent szögekben alkotott
jobbik felem.
A tükör már nem engem mutat:
az egymásba tolt tárgyakat,
hol gaz simul a léc falába
s a kis ház templomba, halálba,
belém, képekbe,
s mi így ketten:
egy egyetemes alkotásba.
De túl a vonalon,
a másik oldalon,
hol szitakötő vagyok s szélmalom,
és kicsit angyal,
Kondor Béla-szárny,
hol fény és ég tereket
tolnak mögém,
most elszabadultan
nem férek be a nagyobb keretbe.
Furcsa, ha otthoni távlatra gondolok,
mi csak templom, kereszt volt
s munka.

1979

A folytonosság margójára

A szavak rabtartók: befognak.
Lezár s bezár mindent a mondat.
A pontot elhagyom - kilépek
oda hol folytonos a lélek

hol belelép az ősz a télbe
s a tél a tavaszt hozza fényre
és ágazik sarjadva dúsan
a holtomiglan s azon túlnan -

a kövek elporladva szállnak
rózsává válnak és darázsnak
a méhek édes mézén telnek
a gömbölyű és bölcs szerelmek -

a hiány sírásában ott van:
"Anyaggá válni sose tudtam"...

            Fohász

Ím itt az ember, aki ért,
és lát, és tudja a helyét,
ha alszik, éber, mint a csend,
térképezi a végtelent,
és megvet minden ostoba
gőgöt, mosoly az ostora,
érti a múltat, a jövőt,
mit rejtenek a temetők,
a repülésben színjeles,
de gyalog jár, mert így helyes -
míg kitaposná az utat:
segítsd, törékeny öntudat...

          Tűztulipán

(H. A. - nak)

A fény ki-kialszik és éled,
a homlokot éjbe meríti,
máskor a tűz pirosába,

gyújtogatója a lélek.
Nem szánja és meg se segíti
a bátrat a sors. De hiába:
isteni rend van a gondban.
Felfénylik, be-belobban
a lélek tűztulipánja.

Elhervad, aki bánja.

1988

A lét dicsérete
(szonettkoszorú)

A fény felé az éjből felmerül
az öntudatlan anyag, és halad,
sorsát keresve, el se szenderül,
hogy élettel döngessen falakat.

A szervetlenből csobban, s egyedül
- se ringatás, se édesvíz-szavak -
nedvébe oldja, ami szervesül,
az ősöket és mind a voltakat.

Leendő múltak és jövők felé
ekként halad a magzat és a mag.
A holtak könnye lassan elereszt,

mert lényegük most már mindenkié,
mert lényegük, a törvény: megmarad,
s kiteljesedni vágyik, szólni kezd.

II.

Kiteljesedni vágyik, szólni kezd
a nőszirom, az ájtatos manó -
anyám, jaj, fogd a kezem, ne ereszd,
ha perzsel itt a fény vagy hull a hó.

Mert nesztelen a perc, az év, s kikezd
az elmúlás, a csontomig ható
hiány, hogy nem vagy, s a száj hiába esd.
már nem ringathat vers, se altató.

A tested átszelik a bomló áramok,
virág leszel, vagy kedves intelem,
vagy mozdulat - már végleg elvegyül

lét és tudat, s e kettőn átragyog
a születés, de minden győzelem
még áttetsző és könnyű, mint a tüll.

III.

Még áttetsző és könnyű, mint a tüll
a győzelem, hogy így szerettelek.
De lásd, a szándék félig teljesül.
Másik felén a lét teremt eget.

Sorsunk érdes vásznára felkerül
a gének titka és a környezet.
A szintézisben bátorság feszül,
mely megtanít, hogy mit kell féltened.

Így üldögél sorsán a rózsa is,
és így tanulja dolgát a rigó.
Így töpreng titkon, míg szárnyat ereszt,

a lepkebáb, kit álma partra visz,
s a rejtett vágy is, melynek lelke: szó,
de már magára ölt egy földi mezt.

IV.

De már magára ölt egy földi mezt,
és elvágyódik sok kis sejtelem
oda, hol hangja hallik, és a test
jelen, jövő és kedves védelem.

Oda, hol sejtek páros száma kezd
egy új tudást, amely a végtelen
hajszálacskáján zászló, lengedez,
két fél orcája iker-értelem.

S a tengelyen a test úgy ül, ahogy
bibe körül a szirmok: belenőve.
De tudnod kell, a dal mitől derül,

a sors a folytatásra mit hagyott,
spirálisát a lét mivégre szőtte?...
És megtudod, ahogy karodra ül...

És megtudod, ahogy karodra ül,
hogy minden lelkes, ami lenni tud.
És minden érzi sorsát, és kívül
marad a sok megjárhatatlan út.

S az én-tudatba finoman vegyül
a fajta-féleség, a múlt akut
teremtésvágya, és e kör körül
a mindenség gyűrűje összefut.

A por kövül és elporlad a kő,
és visszavált a kezdethez a cél,
a változás oltárán gerjedez

az örök tűz, a lángmadár-idő -
de tudd, az ívelőben mily dac él:
hogy teste sajdul, míg szárnyat ereszt.

VI.

Hogy teste sajdul, míg szárnyat ereszt:
az élet vállalása így adott.
És magasabban, mint a képzelet,
a szimmetria tengelye ragyog.
De mindenből az Én felel, a test
élettöltése, lelkes lét-magok.
Lázas mutatkozását megszeresd,
hisz kicsinységben is megfér a sok.

Sziszeghet rá a mélyből csönd, veszély,
de változik, de vállal és feled,
s e váltás változattá testesül.
És új alakban ismét útra kél
a folytatás, és már üzen neked,
hogy élet lakik benne legbelül.

VII.

Hogy élet lakik benne legbelül:
sajogják idegek, receptorok.
A hüllők hite hidegen hevül,
a farkas fájdalommal nem zokog -

de bárhonnan jött, bármely faj közül,
a mindenségen bárhogy osztozott:
a kozmosz vérköréből részesül,
a teremtésre formálhat jogot.

A DNS kettős spirálja át-
meg átszövi jövője bugyrait,
négy bázisát, mint kezed a reteszt,

egymásba zárja párosan, csodát
teremtve, s hagyva veszni újra itt,
akár madár, akár szőlőgerezd.

VIII.

Akár madár, akár szőlőgerezd:
majd őseredetéhez visszahull.
De két hiány közt léte gerjedez,
idő és tér egyként belesimul.

Az ősök harca küzdelemre edz,
s e küzdelem már oldhatatlanul
beléje forr, már lénye, mit kikezd
a környezet, s hogy védelmet tanul,

e védelem ismét jövőt vigyáz.
Remélve féli, hogy mit porba karcol,
s a híd, a part, s mit áthidal, a mély:

a léte. Dolga: ez a folytatás,
türemkedés. S a lassú, mély anyagból
a fény felé az éjből partot ér.

IX.

A fény felé az éjből partot ér,
zománcos, hártyás, ragacsos örömmel,
ajkára hasad, rálibben a tér,
a tágasság, amit még nem tömött el

kudarc, szorongás, kurta szenvedély,
és nem fordul még benne el közönnyel
a vágy, a vér a teljesség kövér
magátkínálásától, s újra föllel

a létezőkben minden érdemest -
úgy áll az áldott kéve-fény alatt,
bízva, remélve, maga is előd,

léttel fertőzött, kit már nem ereszt
a telt varázslat - s mint kit elragad,
mutatkozik a mindenség előtt.

Mutatkozik a mindenség előtt,
mert léte zsong e megmutatkozásban:
álarcos árvák dzsungelébe nőtt
örök magány, kis egyszemélyes állam
Pedig bogár, pedig fűszál, mezők
hűs hajlatán elveszvén, megtaláltan
vékony fonál, a létezésbe szőtt
hibátlan, teljes egység egymagában.

Mutatkozik a mindenségbe zárt
áramkörös, tengely-törvényű, kék
bolygó előtt, hol észak s dél között

buja tenyészet küldi himnuszát
a csillagokba, léte rejtjelét:
a születés, a folytatás örök.

XI.

A születés, a folytatás örök,
titokbozótos remény ostora.
Ölelik céltudatos vérkörök:
hogy valahonnan és valahova.

S ha elménkben szorongás hömpölyög,
kétely matat, és izgat ostoba
türelmetlenség, okos ösztönök
fegyelme féltsen: ez a lét kora.

S ha arcul ütne törpe gyávaság,
és nyelveden a tisztaság: dadog -
gondolj arra, hogy mennyi példa ér,

mi mindent foghatsz bátorsággal át...
Mutass a létre, s képzeld el, ahogy
sugárban kúszik át testén a vér.

XII.

Sugárban kúszik át testén a vér,
s a felszínen, amit majd kékre fest
a bőr, az ér, dobogva partot ér -
e lüktető bolygó törvénye esd

belőle, és a dúsan telt gyökér
kövér pöre a létért: hogy a test
egyetlen léte önmagába ér,
és ő maga a végtelenbe. Ezt

zuhogja, súgja, görgeti, ahogy
pompás burjánzásával felfigyel
a szerves lét, és minden születőt

magához von. Tükrében felragyog
a kisded lét, megannyi törpe jel.
S már feladat, hogy védened kell őt.

XIII.

S már feladat, hogy védened kell őt,
az idegenségből felszólalót,
ki bizton érti mind az elmenőt,
a születővel vállalja a jók

örök küzdelmét, kiben lenge nők,
törékeny ifjak (kis papírhajók)
ringnak, s ringatják a gyermek időt
a mély vizek fölött, halk altatót

dúdolva, mintha csak a víz csobog.
Konok öröm és szerelem igáz
fiút és lányt, és sok-sok ellökött,
gazdátlan vággyal ütközik a jog,
de törvényt hoz, rendszert teremt - vigyáz
az anyagok s az emberek között.

XIV.

Az anyagok s az emberek között
a törvény ül, éber vadmacska-szem.
A lét ül vele szemben, és csökött
rendünkről titkos jeleket üzen.

Bogárba, fába - fajba öltözött,
magát teremtő-pusztító üzem
vegykonyhája ez, hol az ösztönök
s az elrongyolt tudat között terem

a termékenység, és e vegyipar
újulni látszik selejtjeiben.
Munkál a lét, míg meg nem semmisül

a tűzgolyó fölöttünk, míg bizarr
gyönggyé aszik, s mint újabb rejtelem:
a fény felé az éjből felmerül.

XV.

A fény felé az éjből felmerül,
kiteljesedni vágyik, szólni kezd,
még áttetsző és könnyű, mint a tüll,
de már magára ölt egy földi mezt.
És megtudod, ahogy karodra ül,
hogy teste sajdul, míg szárnyat ereszt,
hogy élet lakik benne legbelül,
akár madár, akár szőlőgerezd.

A fény felé az éjből partot ér,
mutatkozik a mindenség előtt
a születés, a folytatás, örök

sugárban kúszik át testén a vér -
s már feladat, hogy védened kell őt
az anyagok s az emberek között.

1988

VÉDELEM

Védelem

növessz magadra tarkálló eget
mindentudót, halántékán delekkel
csurogjanak arcodra alkonyok
és mosdató esők: tavak jövője

feküdj a fűben szürke kő gyanánt
emeld magadra mind az árnyakat
és lesd: a felhők dús rajzolatában
mint lesz varázs az elhordott tudat
mert átnyúlik az embernyi palánkon
tudatlan ág, madárszárny, gyönge szó
e pusmogó, terepszín hallgatásban
így lesz a rejtőzés is látható

  Tavasz 1989

A csend tavasza.

A béke java
idegyűl tenyerembe.
Ha szállna
lepke, bogár,
kis testű madár
ötszirmú virágra meg ágra.
Lapít az Isten is.
Ezt az idillt
hogy holnapig szét ne zilálja.

       Szavak zöldben

Zöldbe bújtatni szavainkat
sárgába a nevetést
pipacspirosba dalainkban
a trillákat és kékbe
a feledést

zöldbe bújtatni szemünkben
a pillantást, az odafigyelést
bokorra-fára, odafújni
a fűre a fényt
a pihést

zöldbe bújtatni a tájat
a tereken a telelés
nyomait, zöldbe mártva
szavainkat s a csendben
a zizegést

zöldbe bújtatni a múlást
az idő kis ökleit
ahogy csapdos és rázza
napjainkat: lobogóját
az egekig.
1990

   Táj, fénybe mártva

Szétporlik, fénybe száll a táj.
Az almafák megejtett lányok.
Virágzó, telt hasú anyák.
Szemünkre lengetik a lángot,
a szirmokat, fehér tüzet -
az ágak pedig üszkösek
néhol, s halottak, mint a bádog.

Szétporlik, fénybe száll a kert.
Az utcák kótyagos legények.
Emelkednek és nekimennek
a kék selyembe burkolt égnek.
Zöld gesztenyék és jegenyék
lobogva indulnak feléd -
suhogva lengő lányka-léptek.

Szétporlik, fénybe száll az ég,
és szikra hull a ház falára.
A cserepek tüzes vasak.
Sziszegnek, s hömpölyög a pára.
Egy nagy kohó vagyunk. Hiszed?
Beolvasztjuk a hideget
igyekvő nyarunk parazsába.

Dal

Hogy zeng az ég, a szép vihar
a nyárra vall, a nyárra vall.
Aszott szavakra száll a dal,
és gyöngyözik a málnagally.

A nyárra vall, hogy átható
meleg szavakkal száll a szó,
és átkúszik a kerteken
mint vadszőlő, az énekem.
Terülj, eső, simítsd a fát,
zengesd a csendes éjszakát.
Dobolj a vastag kerteken,
és hagyd, hogy ebből vers legyen.
A szép viharban játszanak
az árammá hasadt szavak,
és csuklanak, ahogy nyelik
az ég haragvó színeit.

kánikula

vörös lovon a nyár szökik
zöld bojtjai még rúgkapálnak
kiássa napjaim tövig
hogy tollamból a vers kiszárad.

nem baj mondom hisz nyár az így
s kétségeimmel megitatva
pár száraz sort dobolok itt
egy félbe vágott sárga lapra.

be is lehetne zárni már
a műhely negyven fokra fűtve
de ittmarasztal egy pohár
jégbe hűtött nyugalom hűse.

1979

Divertimento

Ugye a nyárban nincs titok?
Kitárva mind az ablakok
s átbuggyan rajtuk, mint a füst
az arany nap, a hold-ezüst.

Ugye a nyárban nincs titok?
Aranyhal vagy. A táj kifog
és visszadob, az ősznek ad:
tenyésztett köznapi halat.

Átváltozás ez kedvesem
érett eper a nyelveden -
ugye a nyárban nincs titok?
Kitelt a tér. Kimondhatod.

1990

Ősz

(madrigálok)

Tűz

Szemedre szürke selyme hull az ősznek,
avar szagú, gomolygó pára, füst,
a táj mögötte megfakult ezüst.

De lépj közel, és már a színek győznek.
A vérvörös, a bíbor és a sárga,
sok tűzmadár, szárnyát az égre tárja.

Lobog, remeg s a kékbe száll
e földi, lángot köpködő halál.
De nem madár, nem vulkán: csak teszi,
hogy sorsukat magára vétkezi.

Víz

És súlyos selymeket sodor a Borzsa.
Szaggatja, rontja fodrait a víz,
míg apró, vékony szálakká fokozza.
És szétlöki, eltünteti, ahogy
dobálja mélyebb mélységekbe le,
s már csak az ég ül rajta, és ragyog.

A hídról látom még, hogy hull bele
a barna ősz, ring rajta teteme.

Nappal

A reggelek már érdesek, kemények,
a fény fehér sikoltás, jéghideg,
a tárgyak átdöfik a békés kéket,

a könnyű köd is gyorsan szétzizeg,
ám délre minden tárgy aranyba fogva,
és arany keretben a kék vizek,

s ki nem voltál soha e fémnek foglya:
az alkony rád dermeszti fogvacogva.

Éjszaka

Ólomkristály-harang az ég.
Cseng-bong benne az este.
A csillagok bevésett teste
szikrákra hullik szét.
Cseng-bong a mélykék, mélylila,
áttetsző üveg-éjszaka.

Jánosbogárka-csillagok
zümmögnek ránk, amíg vacog

a rideg éjszaka velünk,
kik egyszer csillagok leszünk.

Hideg

Kék zeng, zizeg a zúzmara,
sikong, roppan a zöld,
ránk dohog varjak vezérkara,

nyershús-szagú a föld.
Foszlik a nyár maradéka,
hóka és meggyötört.
Nézz át a ködökön néha:
vetkőzik a karcsú, a léha

nyárfa, csak még a szalvia int
vérvörösen, míg visszatekint.

Meleg

Csak a kályha, csak a radiátor
duruzsol, hogy sose bánd,
ha el kell válni a nyártól.

Csak a szavak melege, csak a jámbor
jóság tenyeredben, a zápor
majd mindent szétmos, szétzilál,

megdermeszt, csak a szerelem,
az összetartozás az a hámor,
hol tüzesen izzik a türelem,

és újra virít a tavasz,
bár a tél tüzet olt, behavaz.

    Kép, paripával

Parázsra fogott lovamat
tüsszögteti az ősz-idő.
Húzódjunk feljebb hát, ahol
nem ér a dér, a köd, eső.

Patája éles fényt dobog.
Dús izmai közt hempereg
a szél, mint ékes kacagás
mint domb farán a kisgyerek.
A fellegen virágnyomot
perzsel patkója és az ég
leküldi füstjét, illatát
csillagos ernyőt nyitva szét.
Így indulunk a tél elé
hol ablakszemű angyalok
meresztik sárga szemüket
fejükön hattyúprém ragyog.

       Októberi terzinák

A könnyű fényt a táj magába oltja,
de lényegülni hővé nem segíti,
kering körötte, mintha lenne holdja.
És lesi, testén sárgákat mint vetít ki
a lomb-tükör, lomb-fény, a fény-virág,
amíg vacog, ámul, hogy nem hevíti

a fény testében zölddé a lilát.
A hideg kék a víztükörre dermed,
és vibrál, mint a vízcsepp, a világ.
Kinyílik még a táj - kietlen termek,
hűs csarnokok huzatja lengi át,
s lefejti róla, mint ki gyöngyöt perget,

az arany fürtöket: a lenge mát.
Utána néznek még a bíbor, sárga
és püspöklila arcú dáliák,
de már hanyatlik fejükön a párta,
s a jegenyék, e krónikás fiúk,
az égre írják: mégsem volt hiába.

     Erdőben

Utaztass, erdő.
Szálfáid közt villog a háttér.
S vijjog az ég.
Nem látni a kék habokat.
Hallom azért,
hogy hull a magas.
Messze vérzik a sín.
Táj,
mit az est kiharap.

kertészkedés a balkonról

FELTÁMADÁS

Zsilipek

Részlet

Hajnali emlékezet

Papírharang

Ha elzizegsz...

halálból születő vers
nagyanyámért

Lélekmadarak

Óda csukott szemmel
(Drávai Gizellának)

amíg nézel, szemedben bolygók pörögnek,
sistereg a felismerés,
világok csapódnak pályádra,
és olyan egyszerű a lényeg,
mert részek nyomódnak egésszé,
mint gyémánttá a szén.

becsukod szemedet, s Mama körmét látod,
vájatos felületén a vér rózsaszíne,
s a fény csíkokban fut a szélig,
látod térdén a könyök nyomait,
a dagadt láb hogy árkolja a súly helyét.
pedig a semmi suhogása ez.
nem is képzeled a túlélő anyag változásait
(hogy nő a köröm a hajjal: csak erről beszélnek),
pedig áramos remegéssel váltakoznak az emlékezet

filmkockái,

nem veri szét őket a bomló anyag
(semmi közük a metamorfózis alakiságához).
befalazva az örökkévalóságba
Kőmívesné-emlékképeket rakosgat az agy,
a felhúzott szemöldök realitása megbonthatatlan,
a szemhéj jelzéseket adogat továbbra is,
s a száj kesernyés görbedése
kövér indulatokat görget mohosodás ellen.
mi változott azóta, hogy mondják: nem vagy?
még érzékeim mutatják létedet.
hogy fogd a kezem? szidj? vagy megdicsérj?
ez hát hiányod? - de hisz megteszed!
a változásban minden visszanő.

letört a gally, s türemkedik az új.
kinősz magadból százszor is, hiszen
velem növekszel, én hordom korod,
minden régi helyére áll, s mozog,
mert tagjaid most bennem mozgatod,
s öltöztetlek, ruháid sorra rád adom,
hajad fésülöm, homlokomon törlöm meg homlokod,
és esti mosdás, körömvágás alatt
levágom körmeid, rendbe teszlek.

ahogy nézlek, fénykép nélkül is visszanézel.
nem bántjuk egymást, minden érthető.
takaró alá csukod magad, aludjak, mondod,
s a lámpát oltsam el, ne olvassak tovább.
morgok, mindenbe beleszólsz,
aztán mosolygok, mert régi dolgok ezek.
azóta, te is tudod, felnőtt lettem,
lakbért, villanyt, gázt fizetek,
magam főzöm a vacsorámat,
kutyát, macskát tartok rágcsálók ellen -
furcsa, hogy a nálunk gyengébbek védelmére
szorulunk.
hát eltemettük, mondják ismerősök,
igen, mondom, miközben nem tudom,
kit is kísértünk a városon át.
Téged? lehet, de az egy más történet,
ott eltemettük anyád gyermekét,
de Téged, Mama, hogyan is temetnénk?
velünk olvasod az irodalmat, válogatunk,
nézegetjük Váci képét a faladon,
turkálunk könyveid között,
én becsukott szemmel hozom elő az eltűntnek hitt
könyveidet,
előkeresem a Saint-Saens-lemezt, ami mégis

megvan,

s te kételkedsz továbbra is, hogy ez egy másik-
így már játék az egész, nagyokat nevetünk,
nem kell szidnod sem, szép, békés öregkor ez,

mondom,

s Te bólintasz, hogy így van.

ahogy álmodtam. felolvasok Neked, verseim

mutatom,

figyelsz és mondod véleményedet,
együtt írunk levelet Vácinénak,
és nem haragszol érte, Annára sem,
s így, hárman, dinnyeevős teleszájjal
csurgatjuk a jókedv érett levét:
én, a kölyök, középen, köztetek,
Anna, a "csajbók", és Gizike, a ...
"... barokk-angyal" között,
hiszen mindhárman szeretjük egymást.
most már így lesz. esténként besötétítem az

ablakodat,

tévét nézünk, nagyanyám is velünk van,
te nem csodálkozol, szereted Danku Marit,
a Szöllősi Jóska feleségét,
és Szöllősi Jóskának is szorítasz helyet,
aki beleköltözős kíváncsisággal figyeli az adást.
nyikorog az ajtó,
Anás lép be, kopog a botja,
Anna beállítja neki a fotelt,
Mariska süteményt hoz, "almásderest",
Anna ki-be futkos, játszik velünk,
- sokan vagyunk?! - mondod, kicsit

csodálkozón,

igen, ez egy népes család, a miénk,
s jól érzed magadat.

és folytatjuk tovább.
ahogy nézlek magamban,
lassan berajzolódnak szemölcseid is.
el is hagyhatnánk, mondod, mint Kádas Kati a

krétarajzán.

igen, igen, de nekem kell, ne haragudj,
kilóidat is bemérem,
s nem veszek be a szoknyádból,
csak a lábadból hajtom ki a vizet.
ugye, így könnyebb? megtornáztatlak,
kinyűvöm a sok tyúkszemet,
kényelmes cipőt kerítek lábadra
s elindulunk, megnézzük az őszt.

kinn már sárga tüllben lebegnek a fák.
a dohány még javában virít,
kesernyés rózsaszín virágokat dobál a fény felé,
csak a napraforgók háta görbül púposan,
vén kapások, mondom, hazafelé tartanak,
és te ráismersz, hogy olyanok,
mert meglátod a dolgokban a hasonlatosat.

amíg nézünk, szemünkben bolygók pörögnek.
sistereg a felismerés.
világok csapódnak pályánkra,
és olyan egyszerű a lényeg,
mert részek nyomódnak egésszé,
mint gyémánttá a szén.

1981

Pont, vessző, gondolat

Nem-tudom verseimről
semmit sem mondhatok,
beárnyékoltak kékkel
halálok és fagyok.

jegenye-szárú létem
csak engemet növel,
húzódzkodik köréje
a semmi és a jel.

begyűjti őket sorsom,
és görbe gyökerek
szorítják felszívódni,
beszőni létemet.

s így ég felé, harapva
a nedvdús felleget:
a jelből fényt teremtek,
a semmiből eget.

csak nem-tudom szavakról
nem írok. hallgatok,
beárnyékoltak kékkel
halálok és fagyok.

1982

        Szimbiózis

Kelj fel és járj - a magad útján.
Csak a törvény dadog.
A lét: a legtisztább beszéd.
Ha nem leszek: elhallgatok.

Kelj fel és járj - a legtisztább beszéd.
A lét, hogy vagy, vagyok,
nem törvény. Csak azt mondja el:
ha vagyok, nem hallgatok.

Kelj fel és járj - ennyi a törvény.
A lét akkor dadog,
ha érthető beszéd helyett
elföldelik a mondatot.
Kelj fel és járj - a magad útján.
Nem Attilát vitatod.
Csak most másat közölnek épp
a száműzött csillagok.

             Vízió

Csukott szemem mögé lesek,
mit vetít ki a képzelet:
a nyitott szemű alkonyat
mögém veti az arcokat,
egy ismeretlen sereget,
mind ismeretlen sejlenek.
A hulló Naptól lángosak,
bíbor hajuk a szélbe kap,
a szemekben piros korong:
ezer lehulló Nap tolong.
A sokszorozott látomás
mindnyájunkat a földbe ás,
a mozdulatlan látnokok,
miként a fényt az ablakok,
úgy dobják vissza a homályt.
Az alkony kórussal kiált,
hogy itt vagyunk mi is, igen,
egymásnak is még idegen,
kiket zilál a szél, a köd
a biztonságtól elkötött
(lovat a pusztai betyár,
ki pejkót lopni visszajár).

A múlt felől jövünk elő,
a csontokból legenda nő,
a koponyákból fénylenek
a foszforsárga énekek,
a tiltott és szabad dalok,
sosem volt szavak, mondatok
a semmiből kiáltanak:
ami elvész is, megmarad.
Zárt génláncunk, szemünk mögött
a folytonosság őrködött,
mindvégig velünk volt a múlt,
jelent, jövőt velünk tanult,
s most gyermekünk ajkára száll,
és gőgicsél, és kiabál.

        MEGIDÉZÉS

         Őrizetlenül

(Nagy László emlékére)

Küszöbre vert hitünk fölé
ki emel megvigyázni sátrat?
A csontokig lemart szavak
szomorúsága kinek lázad?
A szemtelen túlélni-hős
mit ment magával át vacogva?
S ki lesz erős, hogy ezt az űrt
magába tömje és kimondja?
Ki hordja Istenig vitézül
a megvigyázott tisztaságot?
S mit ért belőle majd az Isten
ha túlerőben lesz a látnok?
Az árvaságba semmisült
költők szívén ki önt harangot?
S ki vár a barbárság kövén
hogy megszólíthassák a hangok?
Ki vetkezik még hóesésben
csupasz szavakra, szerelemre?
S ki forgolódik éberen
a rettenet nevét keresve?
Ki gyújtaná magát zokogva
egy csipkebokor-jelenéshez?
A tántorgó homok között
ki mondana egy szentbeszédet?
Ki ácsorogna kert alatt
hátát tartva a zümmögésnek
mikor már mások alszanak
s szívükben is tömény sötét lett...

Képzelt párbeszéd

SOMOGYI KÜLDÖNC:
- uram, megnyugodhatsz,
uram, megnyugodhatsz,
pajkos dalaink elenyésztek,
pogány dalaink elenyésztek,
nem énekel senki, uram,
de mi lesz a dallal, uram,
táltos szavainkkal, varázs-dalainkkal,
dalainkban élő isteneinkkel el kellett dobni
a dalt,
uram, dal nélkül szürkén ébred a táj,
dal nélkül...

ISTVÁN KIRÁLY:
- fiam, új dal születik majd a régi helyébe,
Isten napját ébreszti, hívogatja az,
csukott pillánk mögött születik,
nyitott szívünkből röppen elő,
mert csak pogány szavainkat,
mert csak szavaink pogány erejét,
régi hitünket viszi el az enyészet,
várj, fiam, egy keveset,
s új dal születik,
hisz a lényeg sose hal meg,
minden hit dallá születik.

1980

Megidézés
(József Attila emlékére)

"Mit oltalmaztunk, nincs jelen,
azt most már támadóink védik.
Elejtem képzelt fegyverem,
mit kovácsoltam harminc évig."

(József A.: Irgalom)

I. Felismerés

("Mit oltalmaztunk, nincs jelen...")

Könyörögtünk volna a fényhez.
Az egészhez. A teljességhez.
De részekké gurult, s a semmi
felé tudtunk csak így köszönni:

"Ó, jó sorsommal összehozlak
te perc-idő, te múló holnap
s belőlem teljesedve vál' ki
a belém hullt szilánk - akármi.

Mert bennem már örök a készség:
varázslatot a teljességért.
Míg cserépből kiáltom újra
az ép edényt e szellem-útra".

Lehet, haragra kél a tények
okos rendjébe szőtt ígéret
s hazudni - elhinni - igyekvő
szándékokból, hogy minden felnő -
már nem kíván. Mert tudja végleg:
minden behódol méretének
s arányosan törpül magába
kis hit, kis szándék kis kovásza.

II. Ha szétnézel...

("...azt most már támadóink védik...")

Ha szétnézel - világod almafáin
virág, éretlen zöld gumók sora.
Szemed fölé ernyőzöd tenyered,
lesed: a zöldbe burkolt életet
kikezdi-e a kis férgek foga.

Szemed fölé ernyőzöd tenyered,
arcodra árnyékával rajzolódik
a szétdobált, szorongó környezet,
hogy rád vetítse a valódit,
ha szétnézel világod almafáin.

III. Hálóban

("Elejtem képzelt fegyverem...")

Siesta Szanatórium, 1937 nyara

nem vagyok jóreményű társa az érdekeknek
megszabadultál mondod pedig még nem
feledtek
s amíg az események beszőnek vásznaikba
addig nem is felednek hiába kezdem újra
a rejtőzést és arcom védetté ámítását
jönnek puskás legények és őzeim kiáltják
jönnek puskás legények s a napok sűrű lombján
megakad rejtőzésem felhasad a szivárvány
a szavak ősi súlya is csevegéssé oszlik
a sámánok fülére kötöznek boglyas masnit
és Európa combján mely mint az olló nyitva
részeg pofával dőzsöl a tett a szó a tinta
részeg pofával dőzsöl és enervált és éhes
a hétköznap az ünnep a kulturális élet
s a mérgezett pillangók a mérgezett virágra
hullnak s hullásuk ínyünk méz ízével csigázza
s bár így sem vagyok társa az édes érdekeknek
legyintenek a lepkék s rólam is mézet esznek

IV. Szavakban: sorsunk -
sorsunkban: szavak

("mit kovácsoltam harminc évig.")

Feltámadásra váró szép szavak
nyíltságukkal rejtőzködő varázsok
a ziláltak reményével kiáltók
mik észrevétlenségben alszanak -
szuszogva létezésben: egyre várnak
a szólító hiányért küzdenek
mert minden itt van bölcs egyszerűségben
csak homályba pöfékeli a látszat -
kimondható igéinkben szeretve
parázslanak szavakkal tetteink
a szembenézőre visszatekint
a bátorság, hogy boldoggá sebezze -
s ki vállalón, ha félve is, megáradt
szavak hullámain a tényeket
hittel viszi - még ha csak képzelet -
az győz, bár minden ellene kiálthat.

        Sírvers, talpfára

Nem versfaragó semmiségek:
de felkoncolták létezésed -
s legalább hős hited maradna:
de vitézséged letagadva,
s letagadva az elmúlásban
a varázslat, a bölcs, hibátlan.

Legalább istened maradna,
ha leültetnek a kínpadra;
(a vesszőzés alatt a verset
még ájultan is énekelted) -
de kiben szólnak a harangok:
megásatják vele a hantot.

Legalább maradna a léted.
(Lehetett volna, nem cserélted...)
Csak a véred - sínekre szórva,
meséli el, mi volt a dolga,
s mi lehetett volna, ha féled
ez istentelen öröklétet...

       Radnótihoz

Te is a szentek közt, akik
egünket havasra fedik
s pilléz haláluk szüntelen
a nyárban is, a télben is
ahogy az értőknek üzen.
Te is a mártírok között
akit a tisztesség lökött
kötélhez, késhez s az elé
(rozsdálló tájban, hanga közt)
a maga-vájt gödör elé.

Te is már arcod fosztva, csak
idézőjelbe zárt szavak:
zizegsz ujjam alatt, sötét
ólombetűk a szemeid -
lazítom titkaid rögét.
Lazítom lázas rögeid
mik patyolat szíved fedik
és szénaszagú verseket
- csonttá száradt virágosat -
hajad helyén terítgetek.

1981

    Váci Mihálynak

zajtalan délutánokon
zavar a semmi ragyogása.
töprengő szívem kongatom
felel a szél harangzúgása.

pusztai mélaság lapul
földhöz fához házak falára,
az ég kék szirma hullva hull
múltat sikál a fáradt pára.

földbe szúrt békés ostorok
az égig nyúló nyárfák,
szikkadt hangot gyújt a torok
firenze - múltú máglyát.
semmis lesz minden tilalom
lázasak a vezetékek
s a tört üvegű ablakon
volt haragok nyomai égnek.

                * * *

a hőst kioltja szenvedélye
a bölcs semmit se tud
a felperzselt mezők sebére
ráforr egy hűs gyalogút.

1977

         Elhagyott idő

Az elhagyott időre mit bízott
a sejtekig vigyázó gondolat?
Ki költőkkel kutatja kínjait,
a zöld mezőn is sírokon halad.
És felsebzi minduntalan hiányos
szókincsünkben az anyag réseit,
s a részletekké robbanó egésznek
már gyermeteg hite sem részegít.
Megtántorodnak lassan színeink.
A zöld közönyre bambul, eltörik
a kék fenség, s az arany hallgatag
harapdálja a föld göröngyeit.

Mezítláb kuksolnak az ünnepek.
Mindent csonttá keményít a hiány.
Az elmúlásból mégis ránk tekint
a volt, a van, s az újra lesz, talán...

                   Tenger

Nem a tengerek távlata nézi szemem
hegyek tekintete előtt sem hajthatok térdet
az én hullámaim csapkodják ezt a tájat
s az én láncaim kígyóznak hegységek gyanánt
belterjes tengeresedés vulkáncsúcsokkal a mélyben
fehér fogam kavicsait csikorgatom
járom homokos partomat
szomjazik tenger-ajkam sebesre marja a só
sohasem nyughat gyomromban az indulat
rugaszkodom habosan messzire lesni látni
vaksi vulkánjaim odalenn feketék
csermelyt csicseregni patakot misézni folyót
gurgulázni
tudtam-e valaha
ringatom ölelem magamat
játékaim fehér vitorláit sírva nyelem
partok karjának verődve nem futhatok fentről lefelé
nem táncolhatok kövek lépcsőin csobogón
zárt kagyló-gondolataim közül csak az elhaltak
tenyere nyílik
szétzúzott szavaimból kínlódva hull ki a lényeg
verődnöm kell estétől reggelig partok ökleinek
hogy törött habjaim fájdalma tudasson magamról

határaimban

Most apályban vagyok
s valahol az iszapos fövenyen már szárítkoznak
tartalmaim kitagadott halálraítéltjei

II.

Küldjétek az öreg halászt fogja ki a lazacot
lenyelte az aranyhalat
küldjétek az öreg halászt fogja ki a cápát
hasában a lazac
küldjétek fogja ki a bálnát bálnában a cápa
mely megette az aranyos halat
De szigonyt de hálót de vontatót
egy egész hajót
és esernyőt ha jön a bálna

III.

Nem a tengerek távlata nézi szemem
nem vagyok Rodostó sem Jénikő
viszem palackba zárt üzenetek szellemét
mert én vagyok a tenger
felfalt aranyhalastul és várakozással
késik az öreg a háló a hajó
hiába kutatok partokat
legmesszebbre magamon láthatok

Most még apályban vagyok
de talán már holnap ismét belém mosódnak
kitagadott tartalmaim oszlásnak indult tetemei
eltemeti őket is lomha csapással az ár
de erről nem szólok
gondoljunk inkább Mikes Kelemenre

A sámán
(Juvan Sesztalovnak)

az erő mítoszából
(már magad is legenda)
még közénk ékelődöl
a manysik egy kis titka
szűrődik be fehéren
észak - fény glóriáson
már csak a hangod értem
a szavak zegzugában
jeltelenek a hangok
csak az erő hatalma
az indulatod alkot
bennem valami képet
arról hogy együtt éltünk
s a közös múlt is élet
és fordítnám magyarra
vad-űző vijjogásod
és fordítnám magyarra
sámánkodó varázsod
de nyelvem virtusából
csak jólnevelt imákat
vagy itt - ott trágár népdalt
és gyermekmondókákat
idézhetek - a többi
igazodásunk sorsunk
egyikkel befalaztak
másikkal falazódtunk

Bartók

csak figyeljetek

hallgassatok bele Paganini nyüszítő örömébe
ahogy a magány feltekeri a húrokat
magány-fodrászat hegedűhúrokon.
csapódjatok oda a meztelen fa húsának vereséhez
az erezet rózsáihoz, hogy ujjaitokkal berajzoljátok
a halál térképébe az élet morzejeles áhítatát -
a halál áhítatába,
úgy, ahogy Paganini!
mert az ő ujjain is sebeket mart a magába hajoló
ismétlődés.
az akaraté, a kallódásé, a menedék-keresésé.
csak nézzetek drótos ujjaira
rugós ujjaira, mikor pattogva csiholja a hangokat
figyeljétek a szikrát: elektromos kisülés az agyban,
a tagokban
meg - megszakadó kontaktus hegedűs és kézcsont
között
csak figyeljétek Paganinit!
baljós humorát!
az önismeret érzékeny humorát!
a felismert dolgokban rejtőző kilátástalan humort!
szakadjatok meg idegeiben, mint a fájdalom
zsibbadtan csússzatok a játék asztaláig
(milyen magas e gondtalan asztal!)
iramodjatok sírásból zokogásba

és utána próbáljátok meg összeszedni a derű illatos
forgácsait
összeszedni és összeilleszteni: rostot a rosthoz
erezetet az erezethez
rózsát a rózsához
hegedűvé
életté
muzsikává

Beteg a Hold

(Egy szomszédom halálára)

Beteg a Hold, erőtelen
csak lóg az égen fénytelen
valakit elvitt, megfogott
sötét halállal itatott
s most ott lépked - a csillagok
elhúzódnak, alig ragyog
mindegyik, csupa köd-sötét
mered reánk - kihunyt az ég.

Beteg a Hold, és félelem
csukódik ránk. A tételen
hogy magával vitt valakit
már semmi törvény nem segít.
Beteg, halálos harapás
vérezteti az éjszakát
és didereg a nyár-meleg
fölötte füstölő lebeg.

Valakit elvitt ma a Hold
és beteg lett, és megvakult
és fényevesztetten pihen
csukott szeme a kerteken
nem szól a táj sem, csak vacog
nem őrzik ma az angyalok.
Kedvesem, vigyázz, nem szabad
csak jóra fordítni magad.

        valahogy így...

odakinn sűrűn záporoz
átlósan áthúzott az ég
csak az eresz csobog-locsog
s bált álmodik egy muzsikus

azt hiszem kócos réveteg
és vérszegény a lengyel ég
mikor Chopinben megremeg
s dobogni kezd egy pille dal
talán csak játszani akar
pukkanó buborék-vizet
csettinteni - mikor a kar
fekete-fehér rendhez ér

viszolyog is a csont a hideg
és kint a függönyökön át
gyertyás homály dagad rebeg
bemelegíti hát a hangszert

tud-e látni pillák mögött
csukottan mint zárt zongora
mint víz alatt a lágy rögök
valamit ami távoli

Chopin úr báloz fényezi
kerengeti a hangokat
szobája már opál teli
párolgó virágház - meleggel

odakinn sűrűn záporoz
átlósan áthúzott az ég
csak az eresz csobog-locsog
s megszületnek a Balladák

1980

     Solveyg panasza

Peer Gynt sorsát átlátni féltem
tudtam: Solveyg vagyok
s lehet hogy senki másért nem:
érte különb vagyok
hittem mindennek ami nincs
de lenni értene
mert láttam hogy a dolgokat
a jobb hogy fonja be
s mindig a mélyre alkudott
fontos hiánya volt
mi lennem-tennem éltetett
s a felszínnel bajolt
mert láttam poklok mélyein
a szentebb tüzeket
s tudtam: felizzik egyszer az
ki engem nem szeret
de minden későn érkezik
a bölcs: kopár öreg
a jóság benne úgy pihen
mint lenn a levelek
s döröghet benn a szív ahogy
a védtelen vihar
sűrű hazug a csend s halott
szándékokat takar
1980

        A rózsa halála

Ó, nyíló rózsa! Sarjadás, tövis!
Viszályaid a tegnapi egekkel
nem bontják szét a kékség szárnyait
a csöndet, fényt nem lázítod sebeddel.
Ó, nyíló rózsa, sarjadás, tövis
pohárban guggoló buja bocsánat:
ne hidd, hogy múló látomásaid
pirosra festik örök rabruhánkat
hogy holnapig széthullnak lapjai
az egybefűzött vén emlékezetnek
ahogy széthullnak barnás szirmaid
a halállal, múlással mérgezettek.
Az ember mindig újrafűzi sorsát
és mind másként, és önmagára mérve.
Amit tagad, az majd a tagadással
fúródik, épül léte belsejébe.
Ó, nyíló rózsa, sarjadás, tövis!
Kis hitviták a pártatlan Egésszel
nem érintik parázsló szirmaid.
A te léted csak önmagával érvel.
De nézd, ki emberként sorsodra látok, véges
emlékezettel mindent megidézek
bolyongásaimat porban, egekben
mindazt, mit őseimmel elfeledtem
és úgy tűnik, ha bármit elfelednék:
lesz mód, hogy gyermekeim is feledjék.
Huidobro-, Cummings-, Majakovszkij-rózsa
pillant reám, vagy Pilinszky virága:
a váza gőgös kristályüvege
fogalmaikat is magába zárja.
S bár aszpirin, cukor vagy só kegyelmez
virágának, hogy tartson még a jelmez
de tétovázva, lassított ütemben
a méreg mégis nyitja reteszét
sok láthatatlan, különös rekeszben.
Ki tudja, sorsa mit rejtegetett?
Mindegy. Halála előbb érkezett.

1980

              MÉRLEG

      eretnek költemény

igent mondott az ember és üzent:
hozhatják már a vasmadarat is
építhetnek téglából hegyeket
s mint leveses tálban a nyílt vizen
gyöngyházat játszhatnak az olajok
s jöhetnek mind a négy falak tetők
e kitágított kőből-kalodák
a komplikált lélektan hogy az ember
elesettségének keresd okát -
igen mondott az ember és üzent:
a természetet márpedig befogjuk
a vízből tűz a tűzből víz legyen
istenre adjuk rossz koldusruhánkat
ebünket emberül fogjuk szeretni
embertársunkba mérgesen marunk
s miután mindent birtokba veszünk
és égig húzzuk kerítéseinket
lelkünkben építjük fel házainkat
szemünkben védőrácsok vaskeresztje
feszítni rá ki még szeretni mer -
igent mondott az ember és kövek
tanultak sírni játszani helyette
tavakba költözött a végső látás
a bölcs mosoly pedig a fellegekbe
csak a halál s a fájdalom maradt lenn
(bennük kell bíznunk: lesz még erejük
helyettünk mindent újrakezdeni).

1980

            ellenszél

virágot szedtünk s barna gaz
volt mi a kezünkben maradt
dőltünk mohára s hangyaboly
csípett vörösre. hát tanulj
szavakból is valami mást
szemfényveszteni és meglásd
rád ismer házfal kis kukac
és mindjárt könnyebben haladsz
- visszafelé - de hát gyerek
ily apróság zavarna meg
mikor fegyverben a világ
egy hátraarc kinek mit árt
és tudhatod a semmiség
is termett már elég igét.
egy hátraarc egy sorakozz
mit árt annak ki jobb napot
nem álmodott mert álmai
sem tudtak szépet játszani
és vastagon az arcukon
a piros kék s a zöld pofon...

de szavakból valami mást
varázslatot akár hibást
hogy dolgokon a kényelem
ne tespedjen mint lételem
és játékból de jól csináld
hámozd a tények zöld húsát
és egyenlíts a lényegig
szavakká minden lényegit
azonosítsd az azonost
ne legyen semmi másra most
figyelmed hiszen arcokon
pofon marad minden pofon
s a vers csak vers de részeit
a mi sajgásaink szövik.

1981

       létminimum

szemét lesütve jár a Hold
szemérmes mint az istenek
kis kócos földi ügyfelek
ügyét miért is lesse meg

zavarban van a tömb-egész
mert tudja rejtett részeit
hánykódik hosszú éjeken:
a mélyben zűrzavar feszít

hasad a lent a fent felé
lökdösne téveteg magát
és bőg mint öblös félelem
de nem mozdul akár a fák
valaki istent is teremt
biztos karú megbízhatót
hogy bízhasson ha már hazug
anyagban-léte s lelke lóg
mint fűszálon sovány bogár
mint pulik ázott szőrzete
s keres magának lágy havat
mindent fehérre mosni le

1981

              Morzsa

Valami mindig ragyogni kénytelen
mert árnyékosak a jelenések.
A blöff való, de én már azt hiszem:
a valóság csak horpadó enyészet.

           Helyszínrajz

Na és? Az Isten úgyis megszökött.
Csak szétmorzsolt hiány maradt utána.
Meg alvadt, ismeretlen közönyök.
A szétfeszített csendbe belezárva.

Rossz arcú álmok után kapkodunk.
És múlttalan "száz év magány"- ba vesznek
az írástudók, akik még utunk
megépítéséhez követ keresnek.

Sok szép igéért mit sem ád a boltos.
Behunyt szívét a munkás szögre tette.
És jeltelen arcán a lét kioldoz
egy torz vigyort, hogy semmi sincs felette.
Így hull az égbolt minden csillaga.
A törvények koszos mesékre válnak.
Pénznek, virágnak nincsen már szaga.
Az ember itt már nem tesz, csak csináltat.

Megépíttetjük, rosszul, házainkat
és álmodja helyettünk más az álmot,
s amíg a semmi zsíros ágyban ringat:
vigyáz reánk kövér, türelmes átok.

1982

Gyorsfotó

             kökény

érik bennem a hit, hogy tévedések
teszik örökké, ami elenyészhet

     Jónás panasza

Emészt a világ. Ott ülök
gyomrában, lövell rám sava,
szétrágja boldog testemet
míg testévé olvasztana.
Kijutni innen nincs remény,
s hová is mennél, mondd, hova?...
Ez itt világunk. Megszegi
a gyermek első tejfoga.
1989

      ez itt világunk

ez itt világunk, csak szemed
kevés hogy láss és hogy szeress,
tapintanod mit és hogyan
akármit és akárhogyan
vagy tudnod értened: kevés
az érthető még nem egész
érzékeid külön-külön
vak csírák acélos kövön
értelmed csak egérfogó
melyre nem léphet tiszta jó
s ami a szívedig vezet:
émelygő öblös szédület.

ez itt világunk. mit felelsz
ha névtelen homályra lelsz
s a bomló bűzös anyagon
valami termés nő vadon
s rég ismerős törvényeket
a céltalanság kinevet?
ha agyad fáj már tudhatod:
az értelem érezni tud
s ha ösztönöd választ veled:
megértett valamit lehet
hát készenlétben állj ahogy
derűs égen a csillagok.

ez itt világunk. várj kicsit
ne szólj míg nem felel a hit
az absztrakciók zegzugán
kutasd ami anyag talán
s ha formát ölt hát úgy vezesd
mint bukdácsoló gyermeked
és várd míg rendbeállanak
a szétzilált beteg szavak
csak aztán szólj ha áthatott
az érzékekbe szőtt titok
s lassan kibuggyan véresen
a még magzatnyi értelem.

ez itt világunk. korcs szavak
vigyáznak törvényt és utat
szabnak, kötnek dimenziót
a horizont innen kilóg
s mi lehet egyszerű az is
benőve tévhittel szügyig -
hát újrakezdeni! lehet
becsukni elvakult szemed
s a fecsegők közt szótlanul
várni amíg a csend kigyúl
s megnyitja jelzőrendszerét
a túlbeszélt sértődött lét.

1982

          Krétarajz

(Csoóri Sándornak)

Fekszem, a béke országában,
a béke házában,
számban a béke szava.
S kicsordul az alkony vére,
s kicsordul a vér a honpolgárok
békés kabátja alól.

Itt semmi drámát nem tűr
a történelem.

A helyzet: üres színpadon szék,
rajta egy tetem.
Az ábrázolás karcos, düreri,
Dürrenmatt fekete szövegébe mártva
magaslik ránk, akár a Tátra,
és épp oly idegen.

Fekszem, számban a béke szava:
félelem.

1990

Jelkép a kő alatt

Az áhított béke
ott ül a kő alatt
kő alatt ül a madár.
Varangyok játszanak
mellette, ásatag
testén giliszta jár.
Galamb még, úgy tűnik
amíg még eltűrik
jelenlétét a kicsik.
De csőrében bogarak
hangyák bolyonganak
rostjait széjjelviszik.

Az áhított béke
ott ül a kő alatt
kő alatt ül a madár.
Ezüstös villámok
hófehér villámok
képében még visszajár.

1990

lista

sötétben parkoló indulatok,
rejtett fény, rejtett kamera,
figyeljük egymást,
hallgatódzik a levél,
szamárfület mutat a ház fala.

begyűrt kerítés.
berozsdált, rejtőző kapuk.
csukott pillájú házak.
kiugat mögülük a magántulajdon.
csak az égitestek láthatják életünket.

bujkáló megmaradás: gyökerek.
száműzött mélység: zárt kutak.
halálfélelem: betonba ágyazott botok.
levágott szárnyak: antennás égbetörés.
hazugság: fentről a dolgok laposak.

elvágyódnak a balkonok.
még mindig messzi a horizont.
pöfékelő városok.
felhőt bámészó falvak.
talpunk alatt a mindenség -
áldozunk neki.

1980

SOS

elrákosodnak a csend óriás pillanat-sejtjei
a szövetek burjánzásában az idő kiszorul
az állandóság tüdejéből lélegzik a felgyorsult

elmúlás

kiapadnak az évek évszázadnyi terei
betömi szánkat a haldoklás kacagása
hisztériás szerelemben bosszulunk utódot
mert a gyermek ezt a tüdőt borzadja mellkasában
ezt az időt szorítja szívéhez belehalni
uram irgalmazz költőkkel siratózni
uram irgalmazz sínekig vonszolódni
ha már irgalmad a törvényt kitagadta
s kitagadta a rend életigenlő akarását
a búzamezőket papírrá iktatta éhünk ellen
a tárgyakat temetőnkké képezte létünk ellen
uram irgalmazd szellemünk gyémántélét
irgalmazd szárnyaink feszüléseit
mert már csak az elszakadásban kötne magához
a hűtlenségben kötne érte valóvá
a megtagadásban a megtartóvá
ez a döglött szarvasok ringatója élet
ez a naftás halakat ivartalanító Idő-bárka
ez a bárkának álcázott Idő-koporsó
melyben mindnyájan elférünk Nóétlanok.

1985

Feltárul, ami kimondható

Idéző védtelenség

Feltámadás

Mérleg 1988