A kötetet illusztrálta:
HORVÁTH ANNA

Földközelben
Ez hát a tér
Otthon
Jelen-lét
Kontraposzt
Eloldás megkötözéssel
Küszöbök
Este, Újév, havazás
Varga Imre Radnótijához
Klió töprengő kérdéseiből
És Orfeusz visszanéz
Feltámadás
Nyugvópont
Annának-vers
Szárszó
Őrizetlenül
Pro memoria
Ikerszonett
Tenger
Burok
Bartók
Betlehemi csipkekendő
Gyermeklesen
Minket teremtő asszonyok után
Asszonyok tükre
Szeptemberi éj
Éjszakai rondó
Beteg a Hold
A rózsa halála
A lét dicsérete (részlet)
Oldott összegezés
Krumplisütés
Életfa
Ábrák fehérben, feketében
Április
Terek ablakomba
Sziszegő
Táj
Táj – vörös és zöld dobogásban
Alkonyat-pillanat
Tavasz-feltámadás
Mediterrán látomás
Divertimento
Az a pillanat a repüléssel
Helybenfutás
Intelem
Óda ez, nem panasz
Jónás panasza
SOS
Történelmi vázlat
Az időhöz
Veronika-kendők
A szikla adja
Krétarajz
Jelkép a kő alatt
Gyorsfotó
Sokkolnak szüntelen
Kiszámoló
Zár-vers
Világosítsa arcodat
Halotti beszéd
Kardal Kasszandra köré
Idéző védtelenség
Együtt
Nem kérdezem

     Földközelben

kifeszített vitorlavászon a pillanat
ahogy belekap a több a kevesebbe
a láthatatlan a láthatóba
a teljesebb a részletbe
az egész a töredékbe
a kifeszített pillanat vászna ez
ez a nem anyag idő
ez a szellem-valóság
ez a valótlan szellemiség
ahogy gyűrődik, feszül, dagad
ahogy veszkődik, vajúdik s beledagad
egy másik pillanatba
az egymásutániságba
a folyamatosba
a folyamatba
az IDŐbe
s kifeszített vitorlavászon idő már ez a
pillanat

mert megnevezi magát
mert elfészkelődik jelölt helyén:

földközelben
horizontközelben
valóságközelben
anyagközelben –
megmásíthatatlan.


1992




  Ez hát a tér...

Mi az, mi súlyos
roppantul anyag
(ami roppan:
mindig belül marad)
mitől a tér
tömb-nehezékei
a kőszirtek, a sziklapadozat
(ami belül köt:
sokkal súlyosabb)
miért ragad magához
nyom, emel
mi bárhol másutt
nem az, csak a jel
jelzi, hogy ilyen
ami ismerős
de nem rokon
veled nem egyidős
az ismeret
hogy meglelted magadban:
ez az a völgy
ez az a domb, a katlan
ez az az út
az utca s házsorok
mi veled nőtt
benned korosodott
mi hát a tér
és mitől lesz anyag
az ismeret
mitől árad-apad
miféle kémia dédelgeti
hogy örökösben is csak egyszeri
viszed magaddal
s nincs feltámadás
ami kiújul:
emlék, nem varázs –
mi hát a tér
mikor emlékezet
mutatja csak
vagy a lélegzeted
a pulzusod, az agyi áramok
(az aurádon gépfegyver-nyomok
behegedése: újra benne vagy ...)
ez hát a tér
hol megláttad magad.


1993




                 Otthon
        (Horváth Annának)

Ott, hol karéjban állnak és lágyak
nem kékek, mert visszaszállnak
rájuk a színek (kis lepkék tenyeremre)
és enyém minden, mi megfelezne
a kéket oldja a zöld, a sárga
az umbra, a vas vöröse lángra
lobbantja göröngyeimet:
otthon vagyok, őriznek a hegyek
a pusztulás is sorsomat vigyázza
nevemen szólít a felbontott járda
az utcák lógó beleiben
vándorol múltam, emlékezetem
öntudatlan örömeim járnak
érrendszerében, elektromos tárlat
a felvillanó, áradó idő –
a táj kimondja verseimet. Várnak
felnőtt szavak, tükrökben nőtt alázat
az ízek vegyi gyárában remeg
a változó, vibráló élvezet
hogy otthon van minden, mi otthoni.
Isten se tudná széjjelhordani.


1992




               Jelen-lét

A csönd kihajtott gallérjára lebben
a szénaillat pillerebbenéssel.
Ahol vagyok: létem kigyúl és fénnyel
mutatkozik, mint pályaudvar éjjel.

Mert minden idehordott elmúláson
kinő a fű, és gyalogol az élet.
Magába szőve szétbogozhatatlan
teremti önmagává az Egészet.

Palánkok árva rothadásban állnak
foghíjas léceik között zizegnek
az oda-vissza nyüzsgő mozdulások
és minden fölöslegeset kivetnek.

Ahol vagyok: sziámi-iker létben
egymás testéből él múlt és valóság.
A gyors szikét rejtsd mélyen el zsebedbe.
Nem metszük ketté közös bizodalmát.

Szenvedjen, kiben halott hiedelmek
temetetlen döge hever hivatlan.
S a titokban már megnevezhetetlen
kívül marad a listázó tudatban.

Míg énemmé buggyan a változásban
az elfutó s örök – hasznos szerelmet
gyámolítok a magban és gyümölcsben –
hódít s behódol maga is a rendnek.


1992




      Kontraposzt
   (Egy barátomnak)

Szeder ágán szeder érik –
hófehér a színek őse –
néha Istent szül az ember
s a Teremtő kicsi műve
csak az ember.

Szeder ágán szeder érik –
a fehérben feketéllik
a homályos, az a gyötrő
az az ékes, az a véges
ami érik.

Szeder ágán szeder érik –
kormozódik, feketéllik
a halál a születőben
(hófehér a színek őse)
ha beérik.


1992





Eloldás megkötözéssel

a múlás nem tétlen sosem:
eljő a volt, emlékezem
mikor a jelent elhagyom
jövőmig fut az irgalom
és tündökölve lépeget
elém, mi már csak képzelet
s megfog, befog, úgy enged el
a sosincs, mindig-van, s terel.

mellőlem ahogy lépeget
úgy érkezik mind közelebb
port hint – csillagpor szememen
látnom kell így is: int nekem
s bár rabságomat nem tűri
kergetőzésem eltűri
keresteti magát velem
pedig tudom: itt van velem
a héliumos fényeket
tőlem is várja, s üzenek
mindennel, ami felragyog
bennem, ha róla hallgatok.

a héliumos fényeket
mikor apámért lépkedek
elszívja homlokom felől
maga a csont-foszforra dől
és alaktalan rajzokat
kísért elém, mint gondolat
elfészkelődvén szívemen
együtt küzd értem és velem.

így tündököl, így érkezik
elém az eljövő, a hit
rajzolja tenyeremre át
a bolygók zegzugos honát
s míg szívemet térképezi
függőkertet épít neki
hol sosem volt virágokat
ringat, vagy régi holtakat.


   * * *
apám kezén bilincs vagyok
nem bánthat, én sem sírhatok
az elbékítő napokat
gyűjtöm neki, mint foglyokat
pedig eléje terelem
nem int, nem is bólint nekem
nem akar hinni senkinek
így csalja magát is, kerek
sorsát kockává gyötri át
rágva az idő vasfogát
s ha vállamra tenné kezét:
villámmal izzik fel az ég.

vittem már neki könnyeket
sírásból gyűjtött gyöngyöket
és ópiumos szavakat
itattam fájdalma alatt
de mindig látta arcomon
a jövőt, ami már nagyon
berágta csontjáig magát
elgennyedett, akár a rák
és ezt a sárga érlelést
a sűrűségre ébredést
már gyűlölve köpködte ki
mert tudta: úgyis elviszi.


   * * *
a boldogtalanság: halott
fekete szárnyú angyalok
(csupa otthonos mozdulat)
motozták szíved és agyad
és Dürer-arccal, élesen
suttogták füledbe: igen
s hiába tudtad igazuk:
nemet hazudtál, szép hazug
s én veled hazudtam, igen
hisz már elkéstünk, mint a "nem"...

a múltad még most is vacog
rám vetkőzik az angyalok
a csillagok is vedlenek
hullatják por-emlékedet
s a fényes por-eső alatt
szikkasztod, apám, szavamat.

én már megküzdök érted is
csillagporos esőben is
nedveimet megérlelem
szavaimat esőztetem
s a föggőkertben, hol nagyon
virágzott már a fájdalom
elültetem virágodat
karcsú örök-virágodat
a halottak közt szebb lehess
értem való boldog lehess
és békésen ringasd magad
a nagy cseresznyefa alatt.


   * * *
buktatnak íves éjszakák
a végtelenség-hídon át
reggel magamba öltözöm
és újra visszaköltözöm
de mindig kezemen marad
kis csillagfény, kis gyöngy-maszat
egy rebbenés, a sejteké
az ősök emlékeié
és homlokomon fénylenek
a rámvillantott seb-szemek
apám hasának seb-szeme
nagyanyám éles csend-szeme
a némasággal szólaló
szemekbe metszett béna szó.

bontsátok meg bilincsemet
gömösre hurkolt nyelvemet
a görcsre kötött szavakat
adjátok vissza hangomat
testemre úgyis felveszem:
hagyjátok élni énekem
ha már fölveszem arcotok
belőlem megszólaljatok
hisz már csak énvelem lehet
jövőtök és jelenetek.


   * * *
pókháló-fénnyel szövik át
a csillagok az éjszakát
hálójukon, egy fonalon
apám jön, csupa nyugalom
minden halottam érkezik
villanva látom szálaik
s én hálójukba elviszem
szabadságom, szavam, szivem.


        1984



               Küszöbök

A keskeny fény felé ha indulok
hol ajtó nyílik és a végtelen
a félhomályban széthullt csillagok
halványuló derengését lesem.

Lepkék, legyek és szúnyogok között
oly egyszerű és érthető a cél;
lidérckedik a messzi értelem
de még a kozmosz nem nekünk beszél.

Es sok poros papír meg gondolat
zizeg a kékszínű kövek között
s egy látomás arról, hogy láttalak
míg csillagod kutamba költözött.

Köszöntenek csikorgó küszöbök
és sok-sok ajtó támad egy helyett
mind otthonom lesz, múltam és időm
hol megpihentem, és továbbmegyek.

Már eggyé olvad minden biztatás
a percek selymes burka felhasad
s én sztaniolból göngyölöm elő
a Pegazusba zárt csillagokat.


       1982




    Este, Újév, havazás

valami mindig születik,
most gyémántcsiszolású fények
csipkésre csiszolt jéglapok
hópihéznek.

valami mindig mozdul a csendben,
most tündöklő tűszúrásokat
bökdös arcomba az este
és Petőfi-verset iszogat.

valahol mindig felfénylik a múlás,
most a biztosat hozza elém
s a törvényhez térdelve szólal:
belőle lettem én.

valahol mindent törvénybe iktat
a mögénk került történelem,
néha fenyeget, néha biztat
és elfoglalja életem.

valami mindig születik,
most gyémántcsiszolású fények
csipkésre csiszolt jéglapok
hópihéznek.


    1985




Varga Imre Radnótijához

A költő hídon áll. Feje
érzékeny száron dús virág,
földet fürkésző dáliát
idéz.
Pedig
amit figyel: az a világ,
hullámhegyes történelem –
e könnyű hídon könnyeden
seperne át.
Hiába.
Virágos szár a gyönge test,
tányéros arca, mint hajó,
a történelmen átevez.


    1979

          Klió töprengő kérdéseiből
           

   És Orfeusz visszanéz...

A szellem ott van mindenütt:
idő és tér beléje tárva.
Mikor találjuk fel, miért...
Van, aki végig cipeli
ostobaságai nyügét.

A szellem ott van mindenütt.
Leng a fűszálban öntudatlan.
Kőmívesné lesz, nyöszörög
századokig hörgő falakban.
Lehet, megáll, magát mutatva
int ujjadon, még el se rebben.
Pisszen a csend. Sercegve lobban
véred felől, agyad felől
egy gyufagyújtásnyi titokban.
Teázz nyugodtan. Írd a lapra:
a szellem mindenben örök.
Örök a titka és nyugalma.
Akárki lelne rá: kimondva
ugyanaz lesz, ugyanúgy éled.
Képletté válik, magába gyűri
a részleteket s az egészet.
Morzsájában is a kenyér.
Idézi mindazt, mi lehetne.
Törvényével mutatkozik
cseréld akár az egyszeregyre.
És valahányszor megtaláltad:
bámulhatsz, milyen ismerős.
Milyen közel van ez a távlat.
Kotorsz utána, lázadsz érte

toporzékolsz, sírsz is talán:
szenvtelen, hozzáférhetetlen
nem hódol, nem hódít, lazán
pókháló-szálon lóg a léten
pillantását se foghatod
pedig figyel, és látásából
magadat ki nem vonhatod.
Csak tévedj, ronts, bukj el egészen:
semmisülj önmagad alá.
Hagyjon faképnél minden éden.
Majd ott terem a széthullásban:
új cél a megsemmisülésben.

Mikor végleg eszköztelen vagy:
kudarcaidból születik.
A romokból ismét kibuggyan.
Hogy semmi lettél, feltalálod
kilakoltatott önmagádban.


        1992




       Feltámadás

Kíváncsi oltárokon
a "milyen volt Krisztus sebe
milyen volt Máriácska szűz teste
anya-szívében az aggodalom
madárdobogású szívében
hogy szorongatott a sejtelem
nagy víziója" –
kíváncsi oltárokon
kereszteken
a történelem megfeszített
szimbóluma ragyog
s az aranyozott részleteken
a ruhaszegélyek fodraiban
megvillan
az alkotó feltámadása.


1990




             Nyugvópont

Valahol kiköt az értelem a szív is
miközben mindig más utat keres
ahol megáll azt véli állomásnak
pedig hát meg sem érkezett lehet

de el kell rebbenni a félutakról
vagyis onnan ahol éppen vagyunk
mert mindig van valami távolabbi
amit beláthatunk.


1982




      Annának-vers

Cserép falát töröm zúzom
agyagkirályos himnuszom
ím zengeni döngetni kell
tömíteni a hézagot.

Mit itt kiad a kéz heve
(hogy mélyről magasra tegye
a lényegit s a titkosat
miközben minden fordított):

az az erő csahol pöfög
mert mindig mellé-mennydörög
ezért lesz agyagos a vér
holott a síneken zokog.


1979





                             Szárszó

A nyár megmártja magát, agyamban pancsolva
    legyint
szétszórva a tárgyak, az árak drága orchideája
de művi a készlet, benne elevent úgyse tapint
se a szem, se a lélek, lekonyulva bukik
a lélegzet nélküli, elbabrált tárgyi világra.

A temetőben, mondják, ledöntve a költő síremléke
– kinek fájna a sír, ha nincsen népe a Nagynak –
butikokba szorult a butik összes angyali cukra
mézes szájjal a gyermek tépi magát csak odáig
hol tőzsdézik a játék, s hintázik az árak napilapja.

Menekülni? Hová? Ide jöttünk pihenőre, reményre
a töltekezés nyármelegét beimádni
balatonszagú szél szederágán felkarcolni a bőrünk
ha kiitta nedveit már a nap is, s csokoládét
nyal rólunk, dzsungelbéli babákról.

Szedd össze magad, feltépi a lélek orgonasípjait ott az
         a sírhely
ahová kimegyünk, pár vérvörös szegfűvirággal a
         kézben
felocsúdni magunkra, belenézni a lét nagy magasába
      s a mélybe.
Már szorgos táblák igazítnak is útba
József Attila első sírhelye merre rejtekezik.

De hol az a sírhely? Rémülten kapkodom össze
útmenti tájat
mit rákattintott egykor valaki az elmúlásra
a sírók, sírásók távlatos egyvelegében, háttal a
         fénynek
háttal a szembesítésnek, belezárva a télbe, zokogásba.
A síron semmi. Se név, se jelzés, se tábla.

Három tölgyfa vigyáz csak. Az élet. Már tudja a
         látogató
ki a társuk. Hisz minden kis síron önfeladóan: nevek.
Ez az egy nevesincs betontakaró, tölgyfavitézes
csak ez lehet az, hol egy nemzet levitézlett. S átnéz
a lombokon, fényeken, rajtunk az isteni gond-viselés.

A sír, ahol nemzet és költő süllyed a mélybe, a
         szentség
lám jeltelen és dacosan itt űz csúfot a létből.
Kiröhög Herder jóslata betonburkolatából
lepusztul róla Sütő András és Mikes Kelemen
kicsi Kárpátalja, te mostohatestvér, szólalj.

Már társtalanok a csodák, a biztos holnapon csak az
    űr hízik kerekebbre
vízihulla-kövéren úszik a Léthé vizén
angolna-járvány, hulla-járvány löki mélybe hogy
visszadobja
s ringatva vesse a nyálkás partok elé.
Ki vigyáz most? Csendes a titkok isteni szobra.

És mégis: a tölgyek karcsú derekában árad az áram
az önmegadás, elvágyás szomorú görcse az ágakba
    menekült
a "majd eltűnök hirtelen" jóslata lebben a lombban
szomjas utókor, idd a szavak fészekmentő szigorát
idesejti a lomb pihegését, s kibeszéli a múltat a tájék.
S kibeszél bennünket a jelen, még ez a sírhely is
rólunk töpreng
kicsoda nép ez, kicsoda ország, kicsoda költője a költő
délafrikai hercegek nyúlnak érte koszorús fényben
olasz diákok habzsolják nedvét, igazát
az Isten is békén eltűri jobbján, törékeny titkaival.

Megölelte a tájat – övé ez a táj.
Megölelte a szegények szégyenét – nekiadtuk.
Megölelte korát, beleroppant az a kor
s az ölelésbe beleroppant a költő maga is.
Megölelte a kor, s csigolyáit gyöngygurulásra cserélte.

Öleljük vissza széthullt szellemét jelenünkbe
öleljük vissza széthullt verseit a jelenbe
öleljük széthullásainkat össze
kiket kimondott, feltárt, eljövőt is
öleljük vissza a folyamatba, széthullásunk
       haldoklásaiból.


                   1992





         Őrizetlenül
  (Nagy László emlékére)

Küszöbre vert hitünk fölé
ki emel megvigyázni sátrat?
A csontokig lemart szavak
szomorúsága kinek lázad?
A szemtelen túlélni-hős
mit ment magával át vacogva?
S ki lesz erős, hogy ezt az űrt
magába tömje és kimondja?
Ki hordja Istenig vitézül
a megvigyázott tisztaságot?
S mit ért belőle majd az Isten
ha túlerőben lesz a látnok?
Az árvaságba semmisült
költők szívén ki önt harangot?
S ki vár a barbárság kövén
hogy megszólíthassák a hangok?
Ki vetkezik még hóesésben
csupasz szavakra, szerelemre?
S ki forgolódik éberen
a rettenet nevét keresve?
Ki gyújtaná magát zokogva
egy csipkebokor-jelenéshez?
A tántorgó homok között
ki mondana egy szentbeszédet?
Ki ácsorogna kert alatt
hátát tartva a zümmögésnek
mikor már mások alszanak
s szívükben is tömény sötét lett...


                     1982




                 Pro memoria

Ne továbbítsátok a pusmogásokat
a könnyen odavetett bántások fóliazizegését
a félmosolyok, félköszönések vacogását
vackaink szétrúgott álmait ne továbbítsátok
ne továbbítsátok a sérelmek légypöttyös filmkockáit
és ne emlékezzetek:
az elválasztóra, a kiközösítőre, az elnémítóra.
Ne vegyétek fel elődeink elszórt tévedéseit
és festett vágyaikat se vegyétek
ne nyúljatok mérgezett szavaik után
étel-ital tisztasága a lélek tisztessége legyen.
Ne továbbítsátok a pusmogásokat...

Várakozik a félelem, várakozik a bátorság.
A választás is várakozik.
A küszöbök megvilágítva.
Lépd át, halandó arcnélküli
s vedd arcoddá a feltámadó örömet
a feltámadó bizonyosságok biztonságát.
Íme a gyónás perce.
Elhagyhatod bántó kellékeidet.
Mellékes bűneidből a megújulás csírázik szüntelen.


1990




            Ikerszonett

Az éj fehér kenyérre kent szurok
vagy szilvalekvár, alatta a mély
holdfény-hideg nem rezzen, és sekély
szívdobbanása álmosan szuszog.

Én már a rendről – káoszról tudok
de éj-időn, ha fészkelődni kél
sok eltiltott, fekélyes szenvedély
kérdéseimmel közéjük túrok.

Átjár a rejtett tények vad bozótja
reám rakódik, mint hínáros pólya
ki köztük játékból bukdácsolok

s kipányvázott szavamra leng a bólya:
rövid célok biztonságos tudója –
mellette sorsom messze elrobog.

Hajómat én ki partra sose tettem
(míg nyelvemen a só kövér, konok)
ringok e szárazföldi végtelenben
a tenger bennem zúg, mint őstitok.

A fájdalmat s ki bántott: eltemettem.
Holtat nem háborgatok, nem szidok.
A béke rendje tisztázzon helyettem
minden belém fúródott mondatot.

Világom így készül a véglegesre
de addig járjon szívemen gyalog
virágszirom, gyerekláb, bölcs titok
vagy békélések szorgos végtelenje.
A tenger zúg sorsomban és ragyog
törékeny tükrén, amit elhagyok.


            1990

                  Tenger

                

I.

Nem a tengerek távlata nézi szemem
hegyek tekintete előtt sem hajthatok

          térdet

az én hullámaim csapkodják ezt a tájat
s az én láncaim kígyóznak hegységek

       gyanánt

belterjes tengeresedés vulkáncsúcsokkal a mélyben
fehér fogam kavicsait csikorgatom
járom homokos partomat
szomjazik tenger-ajkam sebesre marja a só
sohasem nyughat gyomromban az indulat
rugaszkodom habosan messzire lesni látni
vaksi vulkánjaim odalenn feketék
csermelyt csicseregni patakot misézni folyót
gurgulázni
tudtam-e valaha
ringatom ölelem magamat
játékaim fehér vitorláit sírva nyelem
partok karjának verődve nem futhatok fentről lefelé
nem táncolhatok kövek lépcsőin csobogón
zárt kagyló-gondolataim közül csak az elhaltak
tenyere nyílik
szétzúzott szavaimból kínlódva hull ki a lényeg
verődnöm kell estétől reggelig partok ökleinek
hogy törött habjaim fájdalma tudasson magamról

határaimban

Most apályban vagyok
s valahol az iszapos fövenyen már szárítkoznak
tartalmaim kitagadott halálraítéltjei

II.

Küldjétek az öreg halászt fogja ki a lazacot
lenyelte az aranyhalat
küldjétek az öreg halászt fogja ki a cápát
hasában a lazac
küldjétek fogja ki a bálnát bálnában a cápa
mely megette az aranyos halat
De szigonyt de hálót de vontatót
egy egész hajót
és esernyőt ha jön a bálna

III.

Nem a tengerek távlata nézi szemem
nem vagyok Rodostó sem Jénikő
viszem palackba zárt üzenetek szellemét
mert én vagyok a tenger
felfalt aranyhalastul és várakozással
késik az öreg a háló a hajó
hiába kutatok partokat
legmesszebbre magamon láthatok

Most még apályban vagyok
de talán már holnap ismét belém mosódnak
kitagadott tartalmaim oszlásnak indult tetemei
eltemeti őket is lomha csapással az ár
de erről nem szólok
gondoljunk inkább Mikes Kelemenre

                     1978

            Burok

Bezsugorítva ebbe a bőrbe
gyámoltalanná sikkad a bátorság
a szárnyak burokba gyűrve
viszketnek és csiklandanak
a belső tér, a tágasság kisurran
a bőség, az érett gyümölcs leve
rákeményedik mézgaként a burokra
holott a buggyanás az eleme.
Bezsugorítva ebbe a bőrbe
száműzött terpeszkedések nyomait
csíkozza a bőr, akár a kismamák hasát
a tengerjáró magzat feszülése –
s a vonalak írások a végtelen időbe.
Ki olvassa majd, olvassa-e valaki – ?
viszolyogva tántorog a burok előtt
míg önnön burkába préselődve
küszködve kapkodja a levegőt.


       1993





Bartók

–csukódj
–mutatkozz
–csukódj
–mutatkozz
–csukódj
–mutatkozz
mutatkozz
mutatkozz...

alszanak a számok
szarvasok mennek a vízre
zöld árnyékban zsemlefoltok
moha között ideges tajték
verődnek a tükrök

cseppkövek barlangja
síppal hegedülnek
náddal cimbalmoznak
dudával dobolnak
zöld muzsikát

veszteg
veszteg
veszteg-el
veszkő-dik
vesszőz-te-tik
ver-seng
ver-seny
hangverseny
hang verseng
zöld abrosz a tisztás
kék ablak az ég

–csukódj
–mutatkozz
–nyilatkozz
–nyíladozz
–nyilaznak:
ne nyílj

sikíts: meghalljanak
nem bírsz: vesszőzd magad
magas légy bekerítve
burjánzanak a bokrok

–csu...
–csi...
csitt
–csal...
–csel
–idd ki magad

lehajolnak a szárnyak
tollseprű-angyalok takarítanak
ablaknyikorgás (szellőztetni kell)
elúsznak a porszemek

kihűl ételed
italodba merül a penész
koplald ki türelemmel
ez már a hetedik...
ez már...
ez...

mohón
mohogón
terpeszkedj
tüzesedj
ólmot a trombitába
hegedűbe parazsat
meghíznak rajtad a darazsak
megbíznak benned
a darazsak
a darazsak...

hízik a bizalom
hisznek a hiedelmek
hiszen hited
kiprovokálva
ki provokál ma
álma áll ma
még

csak csütörtök
csak cstrtk
sssz
valahogyan te is akartad

megveszem
megleszen
megkeresztelem
pogány egem

esőzik
dagadnak a fejfák
talajvizet isznak a holtak
hízik enyészet
férget tenyészt a salak

jönnek a villámok
fáklyát gyújt a sötét
dorombol a futó-
tűz
elpárolognak a nedvek

s a szavak
a szavak elapadnak
de kifehérszik az ég


1980





Betlehemi csipkekendő

Fehér csipkén varjúének –
hűl a táj és hűl az élet.
Csipkekendőn varjúének.

Varjúének csipkeágon
hó piheg halott fűszálon
varjúének ver a tájon.

Ül a jászolban az élet
gőgicsél egy nagy kísérlet
fészekbe bújik az ének.

Térdepelnek vének, vállak
érintenek vénhedt vállat
párolognak, mint az állat.

Borjak térde rogyva roggyan
térdepelnek az alomban
fázódnak mind egyhalomban.

Sír a kisded, a madonna
melegét köréje fonja
gyöngyét ékszerként befogja.

Fejük fölé csillag robban
– édes tej kicsiny torokban –
tündököl a nagy titokban.

Köténykébe friss kalácsot
árnyékos pillára álmot
kistálkába mécsvilágot
libbentsetek, lenge árnyak
lássanak, kik odaállnak
gyermeknek vagy kisbáránynak.


       1992




      Gyermeklesen

Lassan kinövik a kabátot
a kisruhát, a kiscipőt
végül bennünket is kinőnek
Csak ne hiába! Ne hiába...

Mozdulatukat zabolázzuk
lessük agyuk áramait
a lélekben a kis szikrákat
s ők visszalesnek, mint a tükrök.

Mérjük karukat, vállacskájuk
lábukat és hogy milyet lépnek...
Dalocskákban buggyan a hangjuk.
A dal miénk volt. Most övék lett.

Es így tovább. A föld, a csillag,
a lét a kozmosz távlatában...
S amíg befogják, ami kint van
lassan kibújik, mi van bennük.

Lassan kibújik, mi van bennünk.
S már azt kutatják: mi hiányzik.
Legyenek csak egészen mások.
Változatok a változásban.


     1992

     Minket teremtő asszonyok után
                         

                  Asszonyok tükre

Sose értettem, ha asszonyok gyöngyösre hímeztek
párnákat, térítőket
templomba ültek vasárnaponként és nekivágtak a
temetőknek
összedugott fejük kontúrja ahogy kihasította őket a
térből
állam az államban, ország az országban, elzárva a
végtelenségtől
a végső visszavonulást, mikroszkópok alá vetülését
a kényszerbe rejtett én-nek
miért nem hasad fel a száj, ha körben buggyanna
már az ének
sose értettem az önfeladás domesztikált
megnyilvánulásait
a négy-falak közé szorult időn ha megtapadtak
árnyalakjaik
a férfi-gőg árnyékában bokrosodó csenevész
aljnövény-létet
a földszintes remegések ágyneműsuhogásában ha
keményítővel roppant a lélek
a rendteremtés felbuzdult hőstetteit, az újra és újra
ismétlődő mozdulatok pantomimját a tárgyakra hullva
a kipreparált arcok szépsége mögött feszülő riadalmakat
a szempillák zajos rebegését a szemfesték terhe alatt
sose értettem a hallgatásba gyömöszölt ellenállás csődjeit
ha elragadó arcok fogságából kiröppentek ölyveik
pedig egyszerű ez: idebenn és odakinn – kétfelé
                      futnak a higanyszemek
idebenn minden véglegesül, mert odakinn
a törvények széthulló gyűrűiben jövőképek vedlenek
a jelent magába szívja a holnap, s a gyöngyszemek
koccanásaiban
fogak koccanásait véled: bénító tanfolyam
a pelenkacsere-, mosás-, babaszerek felkenése
(puszit is nyom a mama a popsira, ha istenke
         odanézne)
s gyűlnek a szarkalábak, a tükrök csúfolódnak
és nőnek a kislányok, a pisisek, a jobbak
mindenben jónak lenni, akár az iskolában
naponta jeleskedni főzésben, nagymosásban...
Szédült forgókerék, a lélek is csörömpöl
úgy szétráz benned mindent, lerobbant gép vagy,
göndör
hajad szögekben lázad, lábad göbös, az ajkak
páros partján az árkok mind mélyebbre hasadnak
a smink, akár a malter a benzingőzre: vedlik
akit így elstrapálnak, jobb helyeken menesztik
a gyermek visszaszájal, már saját várat épít
elbújik a zajokban, kidobálja a régit
hogy ellene vagy érte: néha magad sem érted
csatázol szakadatlan, pedig véredből véred
s a hódítás manővereiben, ahogy szerelmesed is
hódítod
minden nap újrakezdeni, különben az egészet fújhatod
szelídülsz, ha simogatnak, mi mindent adnál érte
ha véglegesen kitörne kint-bent a teljes béke
nézed este a tévét, lőnek, szeretkeznek, hazudnak
ráismersz a világra, amelybe befalaztak.

Sose értettem, ha asszonyok gyöngyösre hímeztek
                             párnákat, térítőket
templomba ültek vasárnaponként és nekivágtak a
temetőnek
összedugott fejük kontúrja ahogy kihasította őket a
térből
állam az államban, ország az országban, elzárva a
       végtelenségtől...
                      1991





         Szeptemberi éj

Telihold, telve ragyogással
feltündöklik benne a szeptemberi
    szél hidege
a szeptemberi éj ikervacogása:
én és a lélek lebegése
a lebegés lelke –
a lelkek lebegése benne.

Telihold, ilyenkor az andalúz lányok pihegése
messszire rebben a balkonok párkányairól
ott még a fények melegebben élnek
itt keleten szeletel a szél
szeletel a didergés almaszaga
s a szőlőskertek lugasán az érett illatok alkonya
sóhajt lányaink helyett –
őszi vásár a kertekben
ez itt északkelet.

Telihold, rejtekező, oltárképek pásztás fényei
buggyannak szerte az istenszobor-felhők mögül
ezüsttel karcolt szörnyek lépnek elő
a fény izgága tükre felől
a feledés szobrai lopakodnak az emlékezet fénye felől
és lejtik a táncot
a szeptemberi táncot
az áhítat fénye előtt.


1990





          Éjszakai rondó

Tele az éjszaka eleven versekkel
versekkel telve az éjszaka.
Ultramarin, azúr és kobaltkék
olvadt a fekete magasba.

Tele az éjszaka zuhanó fekete
magassal, kövek a szárnyakon.
Lobogó fekete matatás, motozás
moccan a szűkre zárt ajkakon.

Tele az éjszaka hangtalan szavakkal
rejtőző szavakkal befedett.
Csontokban rejtőznek, sejtekre vetkőznek
álmunkban tartalmuk megered.

Tele az éjszaka álommal, ólommal:
fogságos emlékek nyomai.
Kalapál, zakatol, duruzsol, lomotol
egyszerre idebent s odaki.

Tele az éjszaka verdeső versekkel
versekkel telve az éjszaka.
Lecsuklott vállakon, elnémult tagokon
zsibbadtan hervad a hold hava.


          1992




        Beteg a Hold
(Egy szomszédom halálára)

Beteg a Hold, erőtelen
csak lóg az égen fénytelen
valakit elvitt, megfogott
sötét halállal itatott
s most ott lépked – a csillagok
elhúzódnak, alig ragyog
mindegyik, csupa köd-sötét
mered reánk – kihunyt az ég.

Beteg a Hold, és félelem
csukódik ránk. A tételen
hogy magával vitt valakit
már semmi törvény nem segít.
Beteg, halálos harapás
vérezteti az éjszakát
és didereg a nyár-meleg
fölötte füstölő lebeg.

Valakit elvitt ma a Hold
és beteg lett, és megvakult
és fényevesztetten pihen
csukott szeme a kerteken
nem szól a táj sem, csak vacog
nem őrzik ma az angyalok.
Kedvesem, vigyázz, nem szabad
csak jóra fordítni magad.


         1990





          A rózsa halála

Ó, nyíló rózsa! Sarjadás, tövis!
Viszályaid a tegnapi egekkel
nem bontják szét a kékség szárnyait,
a csöndet, fényt nem lázítod sebeddel.
Ó, nyíló rózsa, sarjadás, tövis,
pohárban guggoló buja bocsánat:
ne hidd, hogy múló látomásaid
pirosra festik örök rabruhánkat,
hogy holnapig széthullnak lapjai
az egybefűzött, vén emlékezetnek,
ahogy széthullnak barnás szirmaid,
a halállal, múlással mérgezettek.
Az ember mindig újrafűzi sorsát,
és mind másként, és önmagára mérve.
Amit tagad, az majd a tagadással
fúródik, épül léte belsejébe.
Ó, nyíló rózsa, sarjadás, tövis!
Kis hitviták a pártatlan Egésszel
nem érintik parázsló szirmaid.
A te léted csak önmagával érvel.
De nézd, ki emberként sorsodra látok, véges
emlékezettel mindent megidézek,
bolyongásaimat porban, egekben,
mindazt, mit őseimmel elfeledtem,
és úgy tűnik, ha bármit elfelednék:
lesz mód, hogy gyermekeim is feledjék.

Huidobro-, Cummings-, Majakovszkij-rózsa
pillant reám, vagy Pilinszky virága:
a váza gőgös kristályüvege
fogalmaikat is magába zárja.
S bár aszpirin, cukor vagy só kegyelmez
virágának, hogy tartson még a jelmez,
de tétovázva, lassított ütemben
a méreg mégis nyitja reteszét
sok láthatatlan, különös rekeszben.
Ki tudja, sorsa mit rejtegetett?
Mindegy. Halála előbb érkezett.


               1990





         A lét dicsérete
(részlet a szonettkoszorúból)

                    XIV.
Az anyagok s az emberek között
a törvény ül, éber vadmacska-szem.
A lét ül vele szemben, és csökött
rendünkről titkos jeleket üzen.

Bogárba, fába – fajba öltözött
magát teremtő-pusztító üzem
vegykonyhája ez, hol az ösztönök
s az elrongyolt tudat között terem

a termékenység, és e vegyipar
újulni látszik selejtjeiben.
Munkál a lét, míg meg nem semmisül

a tűzgolyó fölöttünk, míg bizarr
gyönggyé aszik, s mint újabb rejtelem
a fény felé az éjből felmerül.


              1988




     Oldott összegezés

Már láttunk lila, kék hegyet
és fény-eget, és fény-vizet
s az ember narancs-kék tüzén
elolvadt minden vélemény;
a házakról a képzelet
leverte mind a díszeket
a szögletes betonvilág
kört álmodik, kockát okád
csak a konok növényeket
göndörítik esők, szelek.

Mielőtt téged is befog
egy felszínesre nőtt titok:
még lesd a sárga felleget
a hegyet, hova rejtkezett
a fény mentén pedig sötét
festékkel rajzold a reményt –
a láthatóságért – ahogy
a fény árnyékával ragyog
és színekben oldódik ki
a semmiből a valami.

És még mielőtt elragad
egy ismeretlen indulat
hogy bűvös tárgyakat szerezz
és ajtódra komoly reteszt:
még indulj útra könnyedén
egy zöld levél erezetén
miként a pók, tapadj oda
a látványok hálóira
és figyeld meg az életet:
hogyan növekszik és szeret.


     1982





        Krumplisütés

Ki jön velem krumplit enni?
Krumplit enni ki jön vélem? –
Magányosan áll a Holdban
félországnyi gyermekségem.

Én vagyok a játék háza:
engedelmes, ellenálló –
gyermekeim birodalmán
– önmagamon – messze látó.

Ki jön velem krumplit enni? –
Hogy a Holdtól visszavettem
gyermeklelkem, két kis kölyköm
bújócskázik a szívemben.


        1991





          Életfa

Ott lenn a szív gyökérzete
idegek hajszálgyökere
formázza azt a lét-magot
mely törzset hajt, törvényt ragyog.
A gének láncain kúszik
a folytatás virágokig
S kinyújtja éhesen magát
a termést gyöngyöző faág.
A gyümölcsök: gyerekfejek
bennük lakik a képzelet
a magok pedig: agyvelők
ők értelmezik az időt
míg száron, törzsön lengenek
elefántfülű levelek
és hallgatóznak: mint csorog
ég s föld között a sok titok.


1982        





  Ábrák fehérben, feketében


Teleírt papírlap a táj.
Fehérben feketével,
jegenye-firkákkal,
barázda-sorokkal,
jégtükrök villanásaival,
nyírfák törzsre írott
költeményeivel,
fehérben feketével,
feketében fehérrel,
zuhanó varjakkal,
íves szárnyak
levegőbe rajzolt ábráival,
felszálló, olvadó jelekkel,
februári párákkal,
szívmeleggel, tollmeleggel,
feketében fehérrel,
fehérben feketével,
földre karcolt,
égre rajzolt
agancsos vázlatokkal,
egyértelmű, magát kitáró
meztelen látvánnyal,
jelekkel,
a röntgenképek tárgyilagosságával,
mint a betűk a papírlapon.


                 1993




                Április

Az irtás helyén homoksivatag
gólya bóklász, gallyak után kutat
a szemhatárba férceit nyárfasorból
kikopnak a varjúhadak.

A szomorúfűz haja egyre szőkül.
A gyep: selyembe fordult zöld pihe,
a felhők zúgó vonulása rálóg
a csupasz fák kócos tüskéire.

S miként ha finom kelme felrepedne:
szakad a szélbe, ágba botladozva
a szürke, könnyű tüll, s e szoknyás árnyék
tépett csipkéit esővel siratja.

Jaj, sírdogáló kisleány-tavasz!
Vézna, esetlen, éhesen zörög
kis mellkasában gally és áhítat
gyöngy-könnyeit felitatja a rög.

Perdül a széllel, fordul az idővel
csapzott haja kis arcára tapad
rátekeredik könnyű derekára
az április, e színtelen szalag.


       1993





       Terek ablakomba

A távlatok hideg hisztériája
április-hullámzású bódulat
a horizont körül köröz, kering
és ablakodnak koccan néha szárnya.
Sirálysikoly, tengermoraj hívása
csalása csel, álság a szelleme
mit kitenyészt benned: szivárványhártya
kékfény-lidérc, északfény hidege
láng-árnyék teste tűnő, átüzen
az imitáció rajta kékkel befestve
s e láttatás a látótérben folyvást
nyugvóhelyét kutatja, hol fakad
a hihető, a biztos horizont
mit összevarr a tájjal és kibont
fehér galambok éber villanása
és Pénelopé szőttese után
e plagizáló ötletet vigyázva
az ablakodba írja íveit
a szárnyalás izgága mágiája.


      1993





  Sziszegő

szirom szitál
szorong a szél
a száj széled
sziszegve szemközt száll
egy szárnypihe
szurkál a szívtájék –
színig tavasz.


1993




          Táj

Megfelezve a zölddel a kék,
– vásznat a cérna –
átfűzik a jegenyék.


                     1978





    Táj – vörös és zöld dobogásban

ha becsukom szememet, még láthatom a piros fényt
a mellkas dobozában.
bezárt madárarcú dobogása vörössel jelzi
találkozását a fénnyel.
tilos – mondja – a behatolás,
turkálása kíváncsi szemeknek.
tilos felsérteni falak épségét, vonalak egységét,
amint tilos az indulatok láthatatlan nyílvesszejét
befogadni
vagy ráirányítani egy másik madárarcú dobogásra.
a szűz levegő fehérje-kékje viszont idenyújtja
szerteágazó kar-seregét, s hozzánk öleli a vizet, a
völgyet, a fákat,
zöld dobogású tavaszban vörösödik a fény.
sárga-narancs-piros tüzeket érlel vérünkké, arcunk
színéhez adja.
mikor befogadjuk a fényt, befogadjuk a lét minden
élettel kiáltó
dobogását, s miénkké vegyülnek a színek, a zöld is
megpirosul.
a bokor piros vesszején vérünk vöröse ébred,
osztozva e kölcsönhatásban.
megtavaszodva, fában, fűben, vizekben fürdőzünk
harcra kereszteltek
és békére keresztel át megújulásunk csodatevője, a táj.


                                             1984





   Alkonyat-pillanat

Te glóriás kohótűz!
Fehér izzásba csobbant fény-göröngy!
Gyűrűző fellegek medrében vakító égi máglya!
Hogy hull az izzás a tájra
hogy vibrál a kő, a házfalak!
Totálfényben vakító irkalap-
fehéren, magas-hőfokon, mégis keményen:
milyen élesek, milyen sarkosak!
A tokaji hegy kék keble fölött
a sárguló, éber alkonyat
rajta örvénylő felhők nehezéke
ahogy szemlátomást halad keletre
maga alá gyűrve a kobalt habokat!
A zsenge nyárfák angolvörös rügyeire
rajzolódik a látvány hideg tüze
míg pattanó zöld füzesek kerítenek
folyondár, megrekedt tükörvizet.
Éber, ostromló-égő alkonyat!
Az ég egyszem-nyílása ráhasad
a földfelszínre kirakott világra.
Gyújtja, izzítja, amíg fókuszába
szorítottan a nap aláhalad.


Kenézlő, 1993




       Tavasz-feltámadás

Valami rendkívüli vár a világban
amit nem láttál, amit sose láttam
a dolgok hívása ide hallik
ahogy a fűzfa gallya hajlik
madár rárebbenése rázza
körbemutat a fecske szárnya:
világunk átjárható labirintus
benne a pillanat keresztjén Krisztus
a függőség vaskos kínjaiba verve
nem adatik az ájulás kegyelme
mindent józan harmatvíz permetez
éleszti, fenntartja figyelmedet
s magadra látva a kereszt magasában
nem szólhatsz már csak magadról bátran
a dolgok elveszejtik őserejüket
Sámsonok, kiket megnyírt a szédület
mit is tehetnél országos ügyekben
se országod, se néped nincsen
egyetlen támpontod ez a kereszt
mit nem eresztel már, mi nem ereszt
s nem vallásos mágia írja a szádra
hogy minden élőnek lehet égi mása
mert egyetlen magadat ha behelyettesíted
lehetnél sármány, gólya vagy a fészek
a tavalyról maradt gallyak fióka-háza
fészket bújtató nyár, tüskés akácfa
érzed, micsoda sajgó szédület
vonz szét a tájba, mi minden lehet
fészekrakója időkoronádnak –
körben kicsi pilátusok vigyáznak.


             1993




Mediterrán látomás

Velencében vagy valahol
amerre sose jártál
egy téren állsz, a fény vakít
a tenger kékje felszáll
az ég azúr, magas, kitelt
távolba lengő hártya
burkában szikkadtán piheg
a kövek sókristálya
tüzes virágok gyöngyözik
dús fűszerét a csendnek
a virágárus szivárványt
locsol, vibrál a permet
ráérsz, nem vár dolog, találka
fehéren állsz a térben
galambburukkolás ragyog
a márványkocka délben.


        1993




        Divertimento

Ugye a nyárban nincs titok?
Kitárva mind az ablakok
s átbuggyan rajtuk mint a füst
az arany Nap a Hold-ezüst.

Ugye a nyárban nincs titok?
Aranyhal vagy a táj kifog
és visszadob az ősznek ad:
tenyésztett köznapi halat.

Átváltozás ez kedvesem
érett eper a nyelveden –
ugye a nyárban nincs titok?
Kitelt a tér. Kimondhatod.


  1990




Az a pillanat a repüléssel

Köröttem széna-, szalmaszálak
puha, meleg az oltalom
e fészket el miért hagyom
mikor anyám csőréből csippen
virgonc és biztos kukacom.
E fészket el miért hagyom?
az illatok is ideérnek
odafent felhőlelemények
alattam: csupa izgalom.
E fészket el miért hagyom...
Iszonytató a mély alattam
karmom a fészekszélbe mélyed
– e fészket el miért hagyom –
borzongatnak sötét veszélyek
szárnyam emelve intelem
anyám köröző verdesése
– e fészket el miért hagyom –
hol van a tegnap menedéke
alattam habos zöld, fölöttem
a kék magas rugdossa szívem
– e fészket el miért hagyom? –
szél fodra száll a szívverésre
s billen szárnyam vitorlavászna
lábam alól a fészek elfut
kicseng csőrömből remegésem
még köthetnék anyámmal alkut
kifut torkomból szívverésem
szárnyam vitorlavászna felkap
fejem magasba tartva szállok
íves szárnyam remegve felcsap
s nyílként zuhanva, felszökellve
és ismét dermedt zuhanásban
majd fejem újra fölemelve
tapasztalom: röpít a szárnyam.
S amíg körözve jár utánam
anyám, már elmosódik kéken
milyen is volt a fészek széle
hogy hullt alá a szívverésem
s majd újra fészkembe húzódva
begyemben, tollaim közt éled
az elválás hívó varázsa
a pillanat a repüléssel.


      1993




   Helybenfutás


"A múltra irányultság és a jövő-
nek a nyelvi korlátok által akadá-
lyozott elgondolása azt is eredmé-
nyezi, hogy a jövővel nem nagyon
foglalkozhatunk."

(Miklós Pál: Idő – kínaiul)


Egészen kínai vagyok.
Nem mustrálom a tegnapot
vagyok – a holnap csak szavak
bugyrába rejtett csillanat
se anyaga, se tere nincs
ajtó, melyen nincsen kilincs
s mondhatod: lesz még, ami nincsen.
A VAN szuszog minden bilincsben.

Egészen vagyok úgy, ahogy.
A térben órarend ragyog
sikátorok: csellengenek
a sokak és egyetlenek
mutatóujjra jár a nap
nem múlik – van, mégis halad
már változásában is ismerős
jövőt idéz, pedig maga az ős.


        1992




            Intelem

Amit kiszelsz a mindenségből:
az csak szelet.
Születésnapi tortádat trancsírozod:
az életed.
Istenre sandítva figyelsz
míg majmolod
kutyádat, kinek ami jut
csak azt dobod.
Bensődnek csupa maradék
a jutalom.
Kérdezd meg Villont. Mennybe ért
a poklokon?...

Utóirat:
Herceg, akivel kövér asztalod
megoszthatod
vigyázz: kutyába sem veszi
ha jóllakott.


      1992




   Óda ez, nem panasz

zúzott idő! hogy mossa éleid
a folytonos, a múló, végtelen!
peregsz, dimenziók határán
tolod, mint hóeke a dolgokat
hallgatsz róla, de én tudom:
egy vagy mindennel, ami haldokol
egy vagy mindennel, ami születő
a halhatatlan múló vagy magad
s bezárod, hogy kinyitsd előttünk
dagadó s omló határaidat.

sejthette már az elme részeid.
hisz daraboltad hányszor létemet
gyúrtad egésszé, mint a hógolyót
nyomtad szenem gyémántosan keménnyé
hogy eltorzuljon lényegem-vigyázó
anyagaimnak molekula-őre
hogy haraggal vetődjön szét erélyes
rácsos elektronrendszerem, s tagadtad
éles szögekben, dárdásan, szigorral
hogy van erő feszülni falaidnak.
bejártalak én sokszor, réseidbe
kis pokolgépeim elrejtegettem
ketyegtek mind szívemmel más időben
s csuklattak hányszor, míg agyam sziszegve
kínlódta kékes oxigénhiányát
de te, örökkön elmozdulni vágyó
lélegző falaid eltologattad
szögeid mindig másutt hegyesedtek
bombáimat kilökted réseidből
féltél: magammal érem be helyetted.
forgó hordó-testedben így vetődöm
a lent s a fent már végleg összejátszik
és összejátszanak a rész s a teljes
hazudtolsz engem, kit magadban tartasz
fogságodban egynek mondasz magad
de részecskékre zúzol, hogy tehozzád
forduljak minden megsegítésemben
hogy kín s ujjongás egy tövön fakadjon
hogy szabadulni vágyásomban éppen
az én erőm is őrizzen hatalmon.


                 1981




     Jónás panasza

Emészt a világ. Ott ülök
gyomrában, lövell rám sava,
szétrágja boldog testemet
míg testévé olvasztana.

Kijutni innen nincs remény,
s hová is mennél, mondd, hova?...
Ez itt világunk. Megszegi
a gyermek első tejfoga.


         1989





                             SOS

elrákosodnak a csend óriás pillanat-sejtjei
a szövetek burjánzásában az idő kiszorul
az állandóság tüdejéből lélegzik a felgyorsult
elmúlás
kiapadnak az évek évszázadnyi terei
betömi szánkat a haldoklás kacagása
hisztériás szerelemben bosszulunk utódot
mert a gyermek ezt a tüdőt borzadja mellkasában
ezt az időt szorítja szívéhez belehalni
uram irgalmazz költőkkel siratózni
uram irgalmazz sínekig vonszolódni
ha már irgalmad a törvényt kitagadta
s kitagadta a rend életigenlő akarását
a búzamezőket papírrá iktatta éhünk ellen
a tárgyakat temetőnkké képezte létünk ellen
uram irgalmazd szellemünk gyémántélét
irgalmazd szárnyaink feszüléseit
mert már csak az elszakadásban kötne magához
a hűtlenségben kötne érte valóvá
a megtagadásban a megtartóvá
ez a döglött szarvasok ringatója élet
ez a naftás halakat ivartalanító Idő-bárka
ez a bárkának álcázott Idő-koporsó
melyben mindnyájan elférünk Nóétlanok.


                             1985




      Történelmi vázlat

És egyszercsak megtörténik.
És attól kezdve minden másként lesz.
Folyamatosan másként.
Állandóan másként.
Mígnem a másként: más lesz.
Ami más lett, már az is más.
Majd ez a más: állandósul.
Ami állandó: az már az, ami.
Valami, ami folyamatot kap.
Él, mozog, gyarapodik.
Pedig állandó.
Sosem tudod, hol vagy benne.
Benne vagy, benne vagyunk.
Az állandó folyamat valamelyik szakaszában.
Talán már nem az elején.
Mert állandó.
Az, ami.
Régóta. Egyre régebben.
Aztán: mintha örökké.
Mintha másként nem is lett volna.
Nem is lehetne.
Aztán megtörténik, hogy másképp már
nem is lehet.
Úgy van, ahogy.
És folytonosan.
Aztán kérdez a kérdés:
meddig tart még, ami tart?
Mintha már a végén lennénk.
De még nem vagyunk.
Még minden olyan.
Még minden folyamatos.
Kicsit rosszabb.
Kicsit kopott.
Kicsit laza az, ami van.
Laza és foszlott.
De még megvan.
Még liheg. Igyekszik.
Csak talán már mégsem egészen az, ami.
Talán már valami más is.
Kicsit más. Levegősebb.
A réseken átüt a fuvallat.
A réseken átüt a mozgás.
Pedig képtelenség.
Pedig lehetetlen.
Mert minden az még, ami.
És aztán egyszer csak: megtörténik
Az, ami várható lett volna.
Csak képtelen.
És attól kezdve minden más.
Más kezd lenni.
Olykor nagyon. Máskor alig.
De ami más – szokatlan.
Bele kell tanulni.
Bele kell rázódni.
Mert más.
Egyre másabb.
Majd az a más: megtalálja anyagát.
És már önmaga.
Elindul útján.
És akkor már folyamat.
Már érzed, hogy nem az, ami volt.
Mert idegen.
Valami más, ami még idegen.
De nem áll le.
Halad. A folyamatba.

Gyökeret akar verni.
És megteszi.
És számolod: hányadszor már?
És lesed: megtanulhatod-e? Még.
S közben ráébredsz:
valamelyik más már megtörtént.
Ismerős. Mintha visszatért volna.
Csak más.
De egyre inkább önmaga.
És elfogadod, mert ez a te időd.
Még a tiéd is.
Amíg benne vagy.
A folyamatban.
A tankokat elfelejted.
A hullákat elfelejted.
A zászlókat elfelejted.
Elfelejted a pénzeket.
Elfelejted, hogy elfelejtetted,
amit láttál.
Csak a fájdalom emlékezik tökéletesen.
A bőröd emlékezik tökéletesen.
A gyomrod, a zsigerek, az indulat.
Szemérmetlen időutazásban
elébed dobhat bármit.
Ami mindig ugyanaz.
Mert jelentése másíthatatlan.
Mert jelentése örökös.
Mert jelentésében az erkölcs.
Mert ez a jelentés az,
amiért egyszer csak megtörténik.
Amiért egyszer csak más.
Folyamatosan más.


             1993





        Az időhöz

Taníts meg, rengeteg idő:
bátor legyek, akár a játék.
Inkább pimasz, mint ostoba
hiszen jár néha az ajándék.

A lapítók ügyefogyott
apadó, apró kis ügyében
ne legyek mákszem vagy homok
de kinek jár olykor az éden.

Legyen bátor a tétlenség:
nem talmi renddel elodázott
de boldog ívű, delejes
mely átfog rendet, rendszert, káoszt.

Taníts meg, rengeteg idő:
milyen kevés vagy, milyen elvett
milyen fosztásban vétkező
s csak teljességben a kegyelmed.


                     1992





        Veronika-kendők
           (Pardi Annának)

A megváltás szüneteiben fondorkodó magány
az elhagyottság békanyálhártyája a megrekedt vizeken
a megváltás szüneteiben arccal a vízbe fordult gondolat
arccal a sárba fordult kétségbeesés
tejút-pöttyös kiütések a bőr alatt
viszkető betegségtudat, eszmélet-hányinger –
a megváltás szüneteiben kiakasztott Veronika-kendők:
gyermekpelenkák a nap tűszúrásai alatt.

És felnőtt költők lengetik a kendőt –
béke van, uraim.
És fehér gyolcsokba égetett feltámadástudatunk
illatos fiókokba kerül számolatlan.


                                     1992





   A szikla adja
        (D.P.-nek)

A szikla adja lényed,
nem a víz;
a roncsolható, zúzott anyagok
szétdúlt, átszerveződő halmaza
rajzolja minduntalan alakod.
A szikla adja lényed,
nem a víz.
Bár nedveid a tengerbe szakadva
hömpölygetik, simítják ráncaid:
a szikla adja lényed, nem a víz,
a roncsolható, zúzott anyagok,
s szétdúlt, formátlan alakváltozásban
roppantják arcod, erőd, haragod.
A szikla adja lényed,
nem a víz.
S az összemberi, makacs roncstelep,
hol minden rész, részlet, elem, darab:
keresi, tárja, rengeti eléd
folytonos, rakosgató szédülésben
rendezni kérő teljhatalmait.
A szikla adja lényed,
nem a víz.
Roppan roppant halmazba tömörítve
az alsó régiókba száműzött
múlt-kacat, múlt-tárgy, múlt-kő,
múlt-szövet,
zsibongva reccsen, szól, komisz nyomásban
siránkozva a jelen felszínig.
A szikla adja lényed,
nem a víz.
Folytatható vagy fémben és kövekben,
sók selymében, savak sikoly-marása
alatt rajzoltan, ábrák folyosóin,
a mélyedésben, homorú alakban,
a negatívan rajzolódó képben
eltömitődve, újra képbe marva,
átváltozásban újrafogalmazva,
térképes szövevényben, hol határok
nagy forradalmai írják léted, a győztes
kudarcok részletéből alakítva
vonzóvá mindazt, ami még taszít –
a szikla adja lényed,
nem a víz.


            1993





       Krétarajz
(Csoóri Sándornak)

Fekszem, a béke országában,
a béke házában,
számban a béke szava.
S kicsordul az alkony vére,
s kicsordul a vér a honpolgárok
békés kabátja alól.

Itt semmi drámát nem tűr
a történelem.

A helyzet: üres színpadon szék,
rajta egy tetem.
Az ábrázolás karcos, düreri,
Dürrenmatt fekete szövegébe mártva
magaslik ránk, akár a Tátra,
és épp oly idegen.

Fekszem, számban a béke szava:
félelem.


Beregszász, 1990




Jelkép a kő alatt

Az áhított béke
ott ül a kő alatt
kő alatt ül a madár.
Varangyok játszanak
mellette, ásatag
testén giliszta jár.
Galamb még, úgy tűnik
amíg még eltűrik
jelenlétét a kicsik.
De csőrében bogarak
hangyák bolyonganak
rostjait széjjelviszik.

Az áhított béke
ott ül a kő alatt
kő alatt ül a madár.
Ezüstös villámok
hófehér villámok
képében még visszajár.


1990




     Gyorsfotó

Amit elbagatellizálunk:
az bagatell.
Ki mi(n)t szeret:
azzá nevel.
Ez most a semmiségeké,
ez a kor.
Az óriások nagyok csak
ártatlanul.


               1984





      Sokkolnak szüntelen

    (avagy: Győzzön végre a Ti maffiátok!)


Sokkolnak szüntelen s alapos
gyanúval élve, hátha nem bírom ki,
sokkolnak vértelen és ténytelen,
minekutána nem gerjeszteni
a ki tudja mit:
régóta nem otthonos.
Sokkolnak sokan és folyamatos
hullámzásban terpeszkedve
a pillanat, a tér
a terjedelem tömegével,
sokkolnak simán és tárgytalan,
témátlan derengéssel,
áttűzdelve a zúzmarás pára
gomolygó anyagát a valami
tűhegyszúrásaival, rejtett
rendreutasításaival,
hogy ki nyugalmam Nóé-bárkajában
pillanattalan ringok
(bársonylebegésem a táj tenyerén,
titoktalan játékaim e ringás melegében:
anyaöl-lágyban, sós-szomjas kortyolásban...) –
átzökkenjek a fedélzet innenső oldaláról
a túlsó oldalára,
az ár terjeszkedő dühöngés-sodrába,
át-, és el-, és szét-, és össze-,
míg tör, ropogtat, szaggat, csapdos
öklös-körmös erejével,
és saját partjára hullajtja hulláimat.


                  1993




            Kiszámoló

Neked semmi, nekem semmi
csak ne kéne lépre menni...


                        1993




              Zár-vers
              (H A.-nak)

A kör lüktet – kinyílik s zárul újra.
Lehetnél kívül – de most benn csücsülsz.
Lehetnél épp e zár nyitogatója.
De ilyen célokért már nem hevülsz.

A zár pedig, miként a rejtett csapda,
észrevétlen kattan, és megesik,
hogy éppen az, aki nyitogatója,
szorul közé, s már foglya, átdöfik

a vasfogak karját, lábát, derékban
harapják át, dühös állatfogak
(hiszen ilyen bezárt pofájú év van) –
s hever, akár egy döglött rongycsomag.

Nos hát a körben nézzünk most körül.
Itt egyszerű és rendezett az élet.
Középen ülnek, játszanak fehéren
a lepkekezű gyerekek s a vének.

A gyűrű szélén felnőttek vigyáznak.
Lesik e folyton lüktető palánkot.
Csoportba gyűlve tipródik, ki lázad,
a száműzöttek, önképzős vagányok.

A gyűrűn túl – a gyűrűn túli lét.
Akár belül – a rend megszabott.
Csak kevesebben vannak, akik kék
madárra lesnek – a madár halott.
Ki őriz kit – gyakran átláthatatlan.
A gyűrű foglyait, vagy foglyai a gyűrűt?
A gyűrűn túliak a zárt világot?
A zárt világ teremti-é a külsőt?...

Mert őriző és őrzött körbe járnak
egyazon kör körül, akár az óra.
Az idő pedig gondosan feszül
(ő Isten ujja) a két mutatóra.


            1990




     Világosítsa arcodat

   (Serfőző Simon 50. születésnapjára)


                    1.
Világosítsa arcodat a Hold
ha egünk feketére komorult
felgyújtott versek éjszakáiban
eged sose legyen csillagtalan
mindig találd meg fényadó tüzed
zsebedben toll lapuljon és füzet
ostorlámpák alatt vagy asztalon:
mindig adódjék írni alkalom
mert amíg írni tudsz, írástudó:
az éj retten, a fény gyarapodó.

                    2.
Világosítsa arcodat a Hold
ha már a Nap hatalma kifakult
ha üszkösödne rettentő tüze
vagy számonkérni többé nem ügye
bitangnak, szentnek – sugározz magad
mint az urán, a jószándék, a fagy
pólyából is villantja karmait:
rejtve is hassanak hatalmaid
bitang vagy szent álljon eléd takarva
süssön át rajtuk hiteled hatalma.

                    3.
Világosítsa arcodat a Hold
ha már a jó, a rossz egyként koholt
ha semmiségek nőnek fel az égig
ha szemétre dobják a jót, a régit
s új gonoszok oáznak új divathoz
hasznod haszontalan, csak haragot hoz
ha nincs remény se jobbra, se különbre
és semmi méz nem csurran az ürömbe
örömre lelj önnön valód fokán
ha egyedül, ha ront is a magány.

                    4.
Világosítsa arcodat a Hold
mások kutyáját ne halld, ha csaholt
csaholjanak holdarcod udvarára
vágd fényedet a csahos horpaszába
legyen fényed íve, tüze szabad
melyben kiteljesedik igazad
s míg mások piacolnak tülekedve
fehér fényeddel nekik is üzenj le
számolják csak holdfényben semmijük
hisz aprópénz hatalmuk és hitük.

                    5.
Világosítsa arcodat a Hold
ha már a Nap roskadva beomolt
s magába temetetten füstölög
fáradt vulkánként, hevét a rögök
a mélybe fojtják, és csak pára leng
pernye és pára, hogy a végtelent
gomolygó sűrűjével befagyassza
s holtan pöfög a homályos magasba –
emeld arcod elé a holdhideg
riadtan rebbenő ítéletet.


                 1992






          Halotti beszéd

Fölöttünk csönd, riadt homály alant
középütt csak a lélek zsibbadása.
Várunk. Ruhánkban moly matat. Halott
vasat zabál a rozsda, rongyra rágja.
Temessünk tán? Vagy várjunk még kicsit?
Az oszlopok rádőltek templomunkra.
Vigyázz. Talpad alá temetkezik
halott hitünk, a rothadás befogja.
Ültetni kéne, fákat vagy időt
örömkenyérnek, jószagú kalácsnak.
Áldoztál már. Áldjanak a papok
hogy beleköltöztél a szemhatárba.

Vásznadban hamu – pogácsa helyett.
Testedben: rugdosó kísértet.
Viszik, viszik sorsod az istenek
az olajszagú, megrontott Dunának.
Ki hát a holt? És ki az, aki él?
Káromkodás ez, vagy szelíd alázat?
Segítsd, Uram, kivárni végzetünk.
Nem rejtőzéssel. Hiszen megtalálnak.

Íme az őz, ki könnyű lépteit
éber gerinccel reszketi előre.
Csomózza karcsú-kedves lábait
szorongások törékeny remegése.
Idézzük fel a véres köveket
hová fejét letenni kénytelen.
Ez itt a kert, hol játékunk folyik.
A pillanat, ha ideér, üzen.
S csukódik zár, rozsdás retesz zörög

és benn a bárány, kívül meg a farkas.
Fölöttünk rajban zöld döglégy dönög
kukac készül támadni lenn az aljban.

Tekints magadra, szempár. Fenn ragyog
a tiszta fény, a felhők is ragyognak.
De talpunk alatt vinnyog és zokog
az elmúlás, s hogy csendünkké tagadnak
a rendezők, a képzett sorstudók
a játékosok és a szurkolóik.
Sziszegni kéne: Kasszandra vagyok.
Csicsíja, csitt – a csend is hallgatózik.


                    1990





  Kardal Kasszandra köré

Etethetsz kisdedet, naposcsibét
kiteljesedik, Kasszandrám, sorod.
A bűn száján még gyöngyözik a tej
de koravén szemében jel lobog.

A jóslatokra jól vigyázzatok
folyónk csendes, a tenger háborog.

Hogy Kasszandránál járt öreganyánk:
bolond beszéd, amit onnan hozott.
Etesd csibédet, karon gyermeked.
A táj kihajt, a föld szépen szuszog.

A jóslatokra jól vigyázzatok
a tenger csendes, folyónk háborog.

A kisded vért szopik, csibénk beteg!
Istenhez szól a borjú, míg rogyik.
Etesd a földet, hadd hízzon a táj!
Hitünk bevérzik újra alkonyig.

A jóslatokra jól vigyázzatok
folyónk csendes, a tócsa háborog.

Igyunk, együnk, az éj semmit se tesz!
Szemére húzza záros ujjait.
Fecskéket röptet, él az alkonyat
és újjászületik új alkonyig.

A jóslatokra jól vigyázzatok
a tócsa csendes, folyónk háborog.

Az égből hullt esőt se hidd nagyon.
Úgy veszteget, szeszéllyel, mint a fény.
Kihűlnek nedves szájú fellegek.
Munkál s átgyúr mindent a lelemény.

A jóslatokra jól vigyázzatok.
Folyónk csendes. A túlpart háborog.

Etesd a fényt, itasd a felleget.
Az isteni gyeplő emberkezekben.
Hajrá, fusson kerék, négyláb, hajó!
Angyalnak jött, kit sátánként temettem.

A jóslatokra jól vigyázzatok.
Folyónk csendes. A két part háborog.


                     1992





Idéző védtelenség

Szép-e a feltárulás,
a szemlesütve-hit,
ha bekerít s tovább
növeszti erdeit?

A jóslatos szavak
harapnak lebbenetlen,
a némaság szakad
testünkbe erezetten.

Új mitológiákat
csapdosna már karunk,
csakhogy nyelvünkre fárad,
amit megalkotunk.

Pedig építkezik
karcsún a változás,
betonjai nyelik
a hit halott husát.

S havazza éj-magát
a testetlen jelen,
pisszegi Kasszandrát,
kit mindig megterem.

Új mitológiánkban
a szemlesütve-hit
terhét hiába hordja:
Csak szégyen születik.

Pedig építkezőben
a jóslatos szavak,
mik rengetik jövőnket
s a konok holtakat.

Szép-e a feltárulás,
a szemlesütve-hit,
ha bekerít s tovább
növeszti erdeit...


            1983





             Együtt

Bárhogy: csak őrizni a Létet.
A szerelmet, varázsigéket...
Hogy érted mindent én s te – értem.
Félelmeken, könnyelműségen...

Befejezetlen folyamatban.
Újólag, visszavonhatatlan.
A félmondatokban is együtt.
Mi felnevel: ketten szeretjük.

És biztatással, nem kevélyen.
A felszínes: aláz és szégyen.
Mert aki szerelemmel áldott:
mentse magává a világot.


     1985






          Nem kérdezem...

Már nem kérdezem, mit akar az Isten:
bennem akarja úgyis, mit kíván.
Tükör vagyok? Vagy épp hangyányi láncszem?
Hogy híd, vagy part? Loboncos fűzfaág?...
Már végleg mindenségbe erezetten
mindegy, hogy mit akar az Isten
mert bennem hordozza magát.
A vas, a víz, a tűz, az illatok
párák, gomolygó testű melegek
tócsák csillaggal, napszilánkosan...
már nem kérdés, hogy melyikük legyek.
Felnapraforgózott mezőkön képzeleg
papíron is, bár csend van, és szobám
három falán matat, babrál a szél –
felnapraforgózott mezőkről képzeleg
a bűvös ész, a hófehér papír.
Vagy bodzasorról, útmentén a nyárról
ahogy szökik, körül se nézve, fel.
A dárdás nyárfák igyekezetével
szökik szemem mind följebb, ha figyel.
Hogy Sors? Velem vagy ellenem igyekvő?
Hisz ellenemre is velem marad.
Olvasni kell a mindenség szeméből
s szavakba göngyölni a dolgokat.

Sírást tanultam, örömet tanultam
s tanulom mindazt, ami kényszerít.
Minden irányba szétbogozhatatlan
lökődik létem, s mint amikor baj van:
némán figyel, és tanulva tanít.


                1992