Vissza a főoldalra

FINTA ÉVA: IDŐ - KORONGON
Versek
(Uzsgorod, Kárpáti Kiadó, 1987.)



A kötetet illusztrálta:
HORVÁTH ANNA



A magyar nyelven alkotó fiatal kárpátontúli költők egyik legegyénibb hangú képviselőjének első kötetét tartja kezében az olvasó. Finta Éva költészetére a megjelenítő erő intenzitása, az elvont dolgok iránti fogékonyság, a fogalmazásmód árnyaltsága, a természeti, társadalmi és lelki érzékenység, az igaz ügyek iránti elkötelezettség jellemző.






                IDŐ - KORONGON



          A FÉNYT TŰZÖD...

        A fényt tűzöd hajadba vagy szavak
        mosolya ragyog el a szemedig
        vagy arcodon a múlásból marad
        egy villanásnyi, átmentett, de Hit –

        ha lépsz magad felé egy járdaszélről
        míg talpad súrolja a réteket
        s úgy bújsz elő a titkok rejtekéből
        hogy földre simul mind a rengeteg –

        ha látod már, hogy láthatod a pontot
        amit szemed még nem bont ki a térből
        és átkarolnak gondosan a gondok
        de nem borzadsz fonásuk erejétől –

        a fényt tűzöd hajadba vagy szavak
        mosolya ragyog el a szemedig:
        a múlás múlik, de a Megmarad
        ha elég vagy hozzá: eligazít.


        ESTE, ÚJÉV, HAVAZÁS

        valami mindig születik.
        most gyémántcsiszolású fények
        csipkésre csiszolt jéglapok
        hópihéznek

        valami mindig felfénylik az éjben.
        most a hideg ragyog.
        a lámpák alatt fényes táncot
        járnak a hócsillagok.

        valami mindig mozdul a csendben.
        most tündöklő tűszúrásokat
        bökdös arcomba az este
        és Petőfi - verset iszogat.

        valahol mindig felfénylik a múlás.
        most a biztosat hozza elém
        s a törvényhez térdelve szólal:
        belőle lettem én.

        valahol mindent törvénybe iktat
        a mögénk került történelem.
        néha fenyeget, néha biztat
        és elfoglalja énekem.

        valami mindig születik.
        most gyémántcsiszolású fények
        csipkésre csiszolt jéglapok
        hópihéznek.


          IDŐ - FOGALMAK

        Három ketrec némaság
        -jelen-, jövő-, múlt-virág –
        szikkadt köveken ragyog
        homorú lenyomatuk.

        Keresd csak a köveket:
        magadat is megleled –
        pókláb, gyíkfarok között
        szemgolyót szorít a rög.

        Márványszirmú dáliák
        bibe - központú világ
        tengelyén keringenek
        tűz - kakasok, tűz - szívek.

        Tengelytűzből dáliák,
        gyíkokból zefír, agát,
        csontjainkból foszforos
        hidegsárga fény ragyog.

        Három ketrec némaság:
        mindegyike szép virág –
        csak a jelen illatos –
        beszippantod, s elhagyod.


            NAPTÁR
                 (H. A. - nak)

            November 5.

        Az év kezdetét Te innen számolod.
        Léted, megszületésed indokolja.
        Egy kör végéhez futnak a napok,
        hogy január a kört ismét kibontsa.

        A kezdetet bárhonnan is veszed
        (bíbor levéltől, fagytól, zöldüléstől...) –
        minden a teljességhez vezetett,
        magába fordult, görbült és kiépült.

        Ezért köröztél önmagad fölött
        vagy önmagadban, és mikor kitörtél,
        ismét születtek rejtjeles körök,
        oltalmazók, hogy megmaradj a Földnél.


          Decemberes napok

        Apámat én adom e naptárrészbe,
        a tizenharmadikát is vele,
        és egyben magamat és nagyanyámat,
        Zsuzsannát, kinek nem volt, csak neve.


          Január (sok-sok elsejével)

        Petőfi, és még ki tudja, hányan
        (verses s nem verselő), köztük magam –
        a költőkre a fagyok jól vigyáznak,
        bár megesett már gyakran: hasztalan.


            Február

        Már várakoznánk a napsütésre, hőre,
        virágok első fejbólintásaira,
        de még korai – türelmezni kéne.
        Kicsiny még Isten barma, pásztora.


            Március

        Néha az őszi ég lebben elébed.
        Máskor meg tél van, jég még a virág.
        De előfordul: tavasz van egészen.
        Csak tüntetnek az alvó almafák.

        Vetésekben, varjakban, csermelydalban,
        a zümmögésben, traktordünnyögésben,
        az itthon szívig fúró földszagában
        ragozd vissza: leszek, vagyok, éltem.


          Április (11.-vel,22.-ével)

        Attila, Lenin – övék ez a hónap,
        – És a szeszélyes, asszonyos csodáké.
        Bolondja vagy, ha elsején beugrat,
        s szerelmese, kiről tudod, hogy másé.


            Május

        Az elsejék piros szoknyája izgat.
        Rebben, zuhog a vérvörös selyem.
        A színüket, a szívüket kiittad?
        S mi lett belőlük: öröm, rejtelem...?


            Június

        Szedd fel a fények vastag ágait,
        hatalmas csokrot tégy az ablakodba.
        Szobád sarkába támaszd szárnyaid –
        meleg van – hasalj a hűs habokra.


            Július

        Tűzből világot, mégse tűzvirágot,
        csak egyre szőkébb búzaföldeket.
        Az erdőből lilát – sárgát virágzó
        növényeket és dalt viszek neked.


            Augusztus

        Ez még a nyár? Ez már az ősz? Ki tudja...
        Néha tavaszosak a fellegek.
        De már az ősz szagát orrodba súgja,
        s incselkedik a nyár, hogy: "elmegyek".


            Szeptember

        Megemberesedtél, szól az évszak, s érzed:
        nem táncolhat az ökörnyálon senki.
        A kötéltáncosok megöregedtek.
        És súlyosabb a semminél a Semmi.


            Október

        Öltözz erősebben és vedd elő
        ködhasító kis szerszámaidat.
        Novemberig készüljön el egészen,
        mi születésedig még megmaradt.
        Itt már finom ötvösmunkát igényel
        a felület – a mélye úgyis készen.
        A rosszból jót, a jóból rosszat tégy el,
        és ne felejts el semmit se egészen.


        KLIÓ TÖPRENGŐ KÉRDÉSEIBŐL
                  (V. S. J. - nek)

        "Te csak jegyezd" – szólt a hatalmas úr –
        s Klió kezében gyorsan járt a szerszám.
        "Mindent lejegyzek, Uram, de kinek?
        Kié legyen e sok emlékezet?
        Istennek szóljon -é , avagy az Ország
        dicsőségét alkossam benne meg?
        Kiért legyen, ha lesz, emlékezet?

        A császár istenekkel lakomáz,
        de mégsem egy az Istenekkel ő.
        Klió megírhat mindent, de hiszen
        harc és bukás e vér - történelem
        s a győzelem – az nem mindig dicső.
        Kinek írjon Klió? Az Isteneknek?
        A Császárnak? Kié lesz az Idő?"

        "Te csak jegyezd" – szólt a hatalmas úr,
        s Klió felnézett az azúros égre.
        Isteni fényben tündökölt a Nap,
        erőt adott bizonytalan kezébe.
        Lelkéből egy kis buborék repült
        a szivárványos tengerpart felé –
        törékeny, színes: az emlékeké.

        S Klió kezében gyorsan járt a szerszám.
        "Mindent lejegyzek, Uram. Meglehet,
        nem pattan szét majd burka a mesének,
        és nem büntetnek meg az Istenek,
        Császárunk arca sem borul haragra,
        s nem szidja unokánk sem őseit... –
        "Örökkön élni fognak hőseid"!

        Az úr biztat, a Nap erőt ad hozzá,
        s Klió megírja, amit írni kell.
        Szétpattan közben lelkében egy kristály,
        a szappanbuborék is elszelel,
        de szép mesék születnek, s hallga', hallga',
        egy új igazság is egyben velük:
        a Szép s Igaz – a hamistól – elüt.


            COPPÉLIUS COPPÉLIÁJA

        A szétszedett részek közé a csend
        pókhálót szőtt és selymes port borított.
        Minden halott lett. Nyugodt, mint a rend.
        S mint a szabadság: nesztelen és oldott.
        A küzdelem itt már a pusztításé.
        Falánkan őröl, szívósan a rozsda.
        Vajon az anyag élettel kiált-é
        ha valaki a formát összerakja?...
        Töpreng a mester. Már csodák helyett
        mi érthetőbb, azt véli fontosabbnak.
        De hát mi tudjuk: bölcsebb sose lett
        mert mind a dolgok sorsban magasodnak.


            ŰR-BÁZIS

        Mentem, ami még menthető.
        Minden másnap: könnyebbedés.
        Jelenlétem talán kiszorítja az űrt.
        Hisz vízbe mártható testek vagyunk.

        Mentem, ami már hajthatatlan.
        Magam nem hajlok, nem török.
        Ködbe mártott a táj: a tér.
        Én vagyok benne a vasszigony.

        Mentem, ami elérhető.
        Mások másutt is ezt teszik.
        A szerelmet átvisszük talán.
        De elúszik alólunk a folyó.

        Mentem, ami elérhető.
        Míg "kő hull apadó kútba."
        Feltöltik alattunk a múltat
        Hamlet - királyfik koponyáival.


              EZ IS IDŐ

        Szokott a szem már kőhöz, éghez, fényhez
        már tárgyakra bontja a vaksötétet
        s havonta egyszer, mintha fürdőt venne
        sírást teremt, a semmit megnevezve.
        Szokott a szem virághoz, ághoz, kékhez
        idegen könnyhöz, mások tört szeméhez
        s tájékozottan lép a zöld időbe
        hiszen mindent előre ért belőle.
        S tudom: csakis az értelem vigyázhat
        túlélő barkát, játéknak igákat
        és emberarcnak értő, bölcs szemet
        amit kitölt a boldog képzelet.


          ÓDA EZ, NEM PANASZ

        zúzott idő! hogy mossa éleid
        a folytonos, a múló, végtelen!
        peregsz, dimenziók határán
        tolod, mint hóeke, a dolgokat
        hallgatsz róla, de én tudom:
        egy vagy mindennel, ami haldokol
        egy vagy mindennel, ami születő
        a halhatatlan múló vagy magad
        s bezárod, hogy kinyisd előttünk
        dagadó s omló határaidat.

        sejthette már az elme részeid.
        hisz daraboltad hányszor létemet
        gyúrtad egésszé, mint a hógolyót
        nyomtad szenem gyémántosan keménnyé
        hogy eltorzuljon lényegem-vigyázó
        anyagaimnak molekula - őre
        hogy haraggal vetődjön szét erélyes
        rácsos elektron-rendszerem s tagadtad
        éles szögekben, dárdásan, szigorral
        hogy van erő feszülni falaidnak.
        bejártalak én sokszor, réseidbe
        kis pokolgépeim elrejtegettem
        ketyegtek mind szívemmel más időben
        s csuklattak hányszor, míg agyam sziszegve
        kínlódta kékes oxigénhiányát
        de te, örökkön elmozdulni vágyó
        lélegző falaid eltologattad
        szögeid mindig másutt hegyesedtek
        bombáimat kilökted réseidből
        féltél: magammal érem be helyetted.

        forgó hordó-testedben így vetődöm
        a lent s a fent már végleg összejátszik
        és összejátszanak a rész s a teljes
        hazudtolsz engem, kit magadban tartasz
        fogságodban egynek mondasz magaddal
        de részecskékre zúzol hogy tehozzád
        forduljak minden megsegítésemben
        hogy kín s ujjongás egy tövön fakadjon
        hogy szabadulni vágyásomban éppen
        az én erőm is őrizzen hatalmon.


           IDŐ - KORONGON

        Korongolt szépségű idő!
        Míg vers vagy, minden hihető,
        és almaarcú nappalok
        ránctalan gömbjét hordozod.

        De nincs ilyen idő sosem.
        Csak meggyúrja az értelem,
        s formázza múltában egész
        alakká mindazt, ami rész.

        Egyébként agyag. Por. Eső.
        Tócsa. Az útig széledő.
        Árkából lélegzőn kilép
        s csak víz már. Alatta a rét.

        Homokszemekkel morzsoló,
        szélben kövekként koppanó,
        kenyérlyukacsos barna rög –
        idő ez, velünk megtömött.

        Szakítok harmatot. Szelek
        melléje mikroszeletet
        a sárga agyagból, s fonott
        kalács-percet: időt gyúrok.

        Aszott szemű az ég. Csukott
        markába lépet dugdosok,
        s várom; pergesse szét meleg
        mosollyal mind a mézeket.

        Mert itt ülünk a táj előtt.
        Mérjük a fényt, a keltetőt,
        s csibéink kis csőrébe szép
        magot hullat a néma gép.

        Így tág idő ez. Foltosak
        a hason csúszkáló szavak,
        s medrekbe bújva, mint a hal,
        a csendből minden neszt kihall

        a készülő képzelet,
        hogy lássa is, amit szeret,
        s foggal, pengével, hangtalan
        merül felhozni, ami van.

        Látnokra várt a látnok is.
        Szemét lecsukta. Elviszik,
        azt hitte, mellőle a kék
        tintával öntözött igényt

        és egyszer majd, ha felhasad
        a létünkké ápolt tudat,
        valami pántos alkalom
        épp kizárásos alapon

        kizárja őt. És rámutat:
        ki kémleli a kék utat,
        s ki lesz, ki túl az érthetőn
        beszélni fog, és érthetőn –

        de míg kivárná, rámered
        a semmiből az ismeret,
        és időt nyerve elhalad
        koldusként ablakunk alatt.



         UTAK ÉS ÁLLOMÁSOK


              KÜSZÖBÖK

        A keskeny fény felé ha indulok
        hol ajtó nyílik és a végtelen
        a félhomályban széthullt csillagok
        halványuló derengését lesem.

        Lepkék, legyek és szúnyogok között
        oly egyszerű és érthető a cél;
        lidérckedik a messzi értelem
        de még a kozmosz nem nekünk beszél.

        És sok poros papír meg gondolat
        zizeg a kékszínű kövek között
        s egy látomás arról, hogy láttalak
        míg csillagod kutamba költözött.

        Köszöntenek csikorgó küszöbök
        és sok-sok ajtó támad egy helyett
        mind otthonom lesz, múltam és időm
        hol megpihentem és továbbmegyek.

        Már eggyé olvad minden biztatás
        a percek selymes burka felhasad
        s én sztaniolból göngyölöm elő
        a Pegazusba zárt csillagokat.


          VONATON

        Álmot dobtam,
        lángot loptam,
        inni száraz kútra hajoltam.
        Erdőn jártam,
        réten háltam,
        csapda sebezte gyenge lábam.
        Elvisz a szél,
        elfed a köd –
        visszajövök,
        visszajövök!
        Kiskacsa fürdik fekete tóban,
        holdarcom sápadt
        tükre a tóban.
        Látok, kiáltok,
        jaj, de sötét van.
        Hallod -e?
        Látod-e arcom a tóban?
        Elfed a felhő.
        Csillagcsaládom
        körberagyogja
        gyenge világom.


           BORZSA - VIDÉK

        szappanhab -csillogás, fehér
        felszálló - szoknya - fellegek
        s mint tüllön át **** a táj, a hegy
        párásan leng, lobog, remeg.

        a duzzadt víz tejes, habos
        szikrákat köpköd, görgeti
        a fényt, szakad és összenő
        fodra, gyöngyöt perget neki.

        kövekre ül a csend, csikos
        gyíkocskaként sütkérezik
        robog maga is, azt hiszi,
        a folyó otthagyja pedig.


               HŰS

        Most hűs vagyok.
        Krátereimben víz ragyog.
        Kúszik rajtam a fény,
        rám fogja magát a Nap -
        a Hold se gyújt tüzeket,
        csak visszaad.

        Most hűs vagyok.
        Mint nyárban is üveglapok.
        S ha tükrözöm a fényt,
        a formát, színeket:
        ne higyj az áttűnésben,
        csak képzelet.

        Most hűs vagyok.
        Mint nikkelezett vízcsapok.
        Mint barlang. Kút köve.
        Iszap a víz alatt.
        Számból buzgó patakok
        sikoltanak.


        FOHÁSZ ÁTVÁLTOZÁSÉRT

        ó magas ég!
        add pogány dalaid ajkamra!
        pogány pacsirtadalaid,
        tücskeid hejehujáját,
        füvek zizegő boszorkányolását,
        fák ünnepi mormolását,
        szitaszelek, vakmelegek
        barna hallgatását.

        add nekem az átváltozást!
        gubók lepkévé,
        lepkék hernyóvá:
        minden valami mássá alakul.
        tojásfészekben madárszívek,
        madárszívekben az elmúlás,
        elmúlásban a megújulás -
        teremts erőssé, szívós szerelem!
        gyenge vagyok a hűtlenséghez -
        szabadíts meg!
        nézd, vállasodik magányom,
        csendesedek.
        ott kéne hagyni ki társam
        úgyse lehet.
        ó magas ég!
        add pogány dalaid erejét!


        RÁOLVASÓ HÉTFŐI NAPOKRA

        csapd arcomat te fény ahogy
        a gyönge zöldet csapdosod
        virágaink ahogy vered
        úgy simogass meg engemet
        tücsökkel játszható vagyok
        madárral félhető vagyok
        kevés vizek forrásai:
        patakkal sírható vagyok
        dalokban eltévelyedő
        világban nem tévelyedő
        még hasztalanul sem hamis
        vagy víz vagy kő
        vagy rög vagyok
        csapdosd arcom te fény te fagy
        szelek kit küldnek csillagok
        verődjön rendbe az anyag
        az is mit bennem alkotok


        MINDIG MINDENT ELŐLRŐL

        minden tárgyat újra meg kell néznem
        mert régi arcuk elfogyott
        minden arcot újra fel kell mérnem
        mert bennük sok-sok arc lobog
        minden percet meg kell újra élnem
        nem keresve a tegnapot
        ismét meg kell alkotnom ezt a világot
        mert új világ vagyok


        REJTŐZVE, BUGYOLÁLVA

        lásd
        ahogy a tárgyak értik a zuhanást
        s mint a szél a zene a nekifutást
        ahogy a dolgok merik a zuhanást

        lásd
        ahogy a nappalok tudják a ragyogást
        a csillag a pályán - megfordulást
        ahogy a dolgok merik a vállalást

        esendő énekkel a költő
        tétova formával a szobrász
        ötletgyáraival az élet -
        mélyítik a menedéket


            KÖVEK, SZAVAK

        Járj békével te vers, te kő
        ti feldobott kavics - szavak
        parittyás, éles kis kövek
        s ti vízbe ejtett súlyosak.

        Járjátok békén utatok
        ti bajvívók, ti átszelők
        minden anyagban otthonos
        utat vivő bajkeverők.

        Mert játszik nélkületek is
        az ember pörgő álmokat
        de tetőt húz és kerítést -
        nektek csak az ablak marad.


              UTAZÁSAIM

                  Bölcső

        itt történnek a legszebb utazások
        később gömbölyű ringatások helyett
        megy messzire az ember


              Gyalogosan

        a két lábon begyűjtött világot
        viszi az ember minden masinára
        miért is utazunk ha nem látunk gyalog...


                    Autóbusz

        naponta megnyergelem szülővárosom kátyúit
        innen tudom milyen lehet hajóval a tengeren
        azt hiszem
        már nem kell tartanom a tengeribetegségtől


             Vonat

        ahova elvihetne
        oda nem utazom
        látásomban így is
        érintkeznek a párhuzamosok


               Villamos

        majdnem olyan mintha gyalog járnál
        de elmaradnak a stukkók a homlokzatokon
        s ha idegenben lennél meg kell szoknod:
        nincs is város csak sok-sok állomás van
        pedig tudod: az utcák valahol találkoznak
        jó lenne kölcsönkérni Ariadné fonalát


                   Lift

        fölfelé is nagyot tudok ugrani


             Mozgólépcső

        rosszabb az utazásnál
        meglopott pillanatok arccserepeit
        sohasem sikerül összeilleszteni
        mintha azt mondanám: keresem magamat


              Autó

        tiltakozom
        elég volt gyermekkoromban
        derékig látni a világot


               Repülőgép

        néha függőleges álmaim vannak
        pólyált - gyermek - rakétaként emelkedem
        kiterített piros lapok a háztetők
        mintás vászon a város
        s ez azért jó
        mert embermagasságból is ismerem a világot


                  Hajó

        azt hiszem hajózni egy kicsit annyi
        mint mítikusan átlábolni a tengeren
        vagy merev repülőgép - szárnyakkal mímelni a madárt
        az visz tovább
        mi látszólag mozdulatlan


            NYUGVÓPONT

        Valahol kiköt az értelem a szív is
        miközben mindig más utat keres
        ahol megáll azt véli állomásnak
        pedig hát meg sem érkezett lehet

        de el kell rebbenni a félutakról
        vagyis onnan ahol éppen vagyunk
        mert mindig van valami távolabbi
        amit beláthatunk


        VÁLTOZATOK A TELJESSÉGRE

        a sárral összenőtt a lét
        a világossal a sötét
        a zölddel minden, ami más:
        a színes és a hervadás.
        magammal, ami nem vagyok,
        veled, aki már én vagyok
        s Vele, ki mindketten leszünk
        mert benne újjá születünk.

        az agyaggal testvér a tűz
        a tűzzel: ami összefűz
        a múlással a születés:
        teremt a kés, amikor vés
        kikönyököl a végtelen
        a résnyi semmiségeken
        így fogja össze önmagát
        a kicsi és a nagy világ.

        szerkeszt az ember hallgatag
        kétéltű néma szavakat
        hogy kimondja a létezést
        amit az élet érte kért
        a halak nyelvén mégse tud
        a titkok sem nyitnak kaput
        csak a hiány feszíti szét
        amit még eltitkol a lét.

        az ember hát a "nem - lehet"
        kudarca ellen született
        s préseli önmagát a tág
        sarjadó mindenségen át
        az életmentő fájdalom
        vigyázza őt, amíg vakon
        kutatja ősi lényegét:
        hogy sárral összenőtt a lét.


            KETTŐS

        ó játékból indultam én
        még játszottam az elején
        s már nem játék ahogy futok:
        azt játszom hogy nem játszhatok

        (az elején csak tér a táv
        az elején csak táv a tér
        aztán már sok-sok állomás
        izomláz árok járdaszél)

        futtomban ketté válok én
        az egyik megmarad helyén
        szemlél megismer és halott
        szavakból ébreszt mondatot

        sosem hanyag sosem feled
        szívéig ér az ismeret
        a másikért is hű marad
        ruhát mos s néha aranyat

        a másikért a semmiség
        pókháló - selymét hordja szét
        s köti a végtelent oda
        hol háza ágya udvara



        RITMUSBÓL HARMÓNIÁT


        RITMUSBÓL HARMÓNIÁT

        A ritmus leng a levegőben,
        és ujjaidról száll a munka;
        az értelem megkoszorúzza,
        míg ritmus leng a levegőben.


        Kemény a szíved és az álmod.
        Míg alkotsz, megalkot a munka;
        ezért merülsz ezer dologba -
        kemény a szíved és az álmod.

            *

        Ki tenni tud, nem vár csodát:
        ültet, követ farag, tanít,
        és észrevétlen alakít
        ritmusból gyöngy - harmóniát.


          FELNŐTT - MONDÓKA

        Kevésre: többet, többre: szépet,
        míg csillagjaink földet érnek,
        míg szavaink gyönggyé gurulnak,
        s egymásnak megtartjuk magunkat.

        Kevésre: többet, többre: jobbat,
        hogy sose csaljuk meg magunkat,
        s hogy ne csalhassunk semmiképpen:
        fürödjünk meg egymás szemében.

        Kevésre: többet, többre: újat,
        ami majd új renddé virulhat -
        kik szégyenkezünk gyengeséget:
        teremthessünk még jobbat, szépet.


        "... ez a sok szépség..."
          (Babits Mihályra emlékezve)

        Miért ígér, ha mit sem ád
        s fanyar lesz a kökényvirág?
        Rózsáiból a semmiség
        bogyóit mért dobálja szét?
        Miért virít, ha mást se tud
        csak megmaradni, a titok? ...

        Lombját a fény miért veti
        ha magát árnnyal rejteti?
        És arcunkon a nevetés
        mitől lesz éles, mint a kés
        ha már szemünkben ott pihen
        a könny mellett az értelem?...


        VARGA IMRE RADNÓTIJÁHOZ

        A költő hídon áll. Feje
        érzékeny száron dús virág,
        földet fürkésző dáliát
        idéz.
        Pedig
        amit figyel: az a világ
        - hullámhegyes történelem -
        e könnyű hídon könnyeden
        seperne át.
        Hiába.
        Virágos szár a gyönge test
        tányéros arca mint hajó
        a történelmen átevez.


            CREDO
        - Jeszenyin, Radnóti, József Attila -

        Szent arcunkon a jázminbimbók gyöngye
        ne hervadjon aszályszínű közönybe
        és tollainkon minden szorításunk
        erősítse erőinket, hogy lássunk
        és esdeklő fehér papírra téve:
        kezünk feszüljön ferde repülésre
        és összezárt fogakkal, nem haraggal
        de békülésben gyúlékony magunkkal
        csattanjon meg a dal első sorában
        a folytatásért ellenálló áram
        mert szent anyag a költő árva léte
        ha sejtjeit a több kudarcra mérte
        és áldott gyöngeségén nem segíthet
        fegyver, hamisság, óvatoska érdek.


               MÁSODPERCEK
            (József Attila emlékére)

        Nem száll vasútra még a szív
        nem fekszik sínre még a csend
        még minden úgy marad kicsit
        ahogy a rend otthagyta bent

        A láb csak futna de még áll
        az agy megállna már de vár
        a lélek pedig mintha lenne
        hideg tereket koordinál

        Valami vesszőcskét keres
        dorongról képzeleg a kéz
        káposztalepke - lepedőt
        szab át miközben útra kész

        Mert már a vér a sejtek is
        tarisznyázzák a perceket
        a vonat meg megérkezik
        mert útja Szárszón át vezet


        PAGANINI HEGEDŰJE

        I.
        a hegedű a hegedű
        égő bokor tűzlevelű
        a hegedű ha rád talál
        minden hiányt megkomponál
        mindig ott jár ahol a csend
        kitaszít minden idegent
        hol nincsenek már mélyebb mélyek
        hol nyüszítve lapul a lélek

        a hegedű a hegedű
        e végtelenség - hite - hű
        lélekkel terhes fa - halál
        szelleme folyton visszajár
        akárhogy szól rajta a csend
        mindig Paganini eseng
        bárhogy röppennek fel a mélyek
        mindig az ő sorsához érnek
        a hegedű a hegedű
        minden öröme keserű
        akármily tiszta: a homály
        befonja mert űrt komponál
        akármilyen messzire ment
        hazaviszi az idegent
        nem tudnak mást a cérna - fémek:
        sikongva száll rajtuk a lélek.

        II.
        a hegedű a hegedű
        e végtelenség - örömű
        eleven - égő - fa hitű
        lángbokor füstje keserű
        a hegedű göndör üszök
        lélekkel terhes múlt - küszöb
        mindig befonja a homály
        vándor szelekkel cimborál
        mélységek fölött csavarog
        szelleme lidércként ragyog

        akárhogy szól rajta a csend
        mindig Paganini eseng
        mindig ott jár ahol a hit
        konok harcban eligazít
        mint népmesében a madár
        vezet míg húrról húrra száll

        bárhogy röppenne fel a gond
        alatta barna mély sikong
        s hol a lélek már vak kopott
        reá vad színeket lop ott
        nem tudnak mást a cérna - fémek:
        mindig az ő sorsához érnek.

        III.
        a hegedű a hegedű
        égő bokor tűzlevelű
        örömöt égő fa - halál
        rajta a csend sikongva száll
        mindig az ő sorsa a csend
        cérna - fémekről ő eseng
        bárhol röppenne fel a lélek
        őt idézik a cérna - fémek.


            SEMMITTEVÉS

        A tétlenséged jólesik.
        A gondolatok is helyeslik
        a semmittevés szárnyait -
        ők vittek legmesszibbre eddig.

        Tűnődő eltűnésedet
        már jajveszékelnék a dolgok.
        De íróasztalod felett
        a lámpa ideköt a tollhoz.

        Barlangos fényben, bújtatón
        párnáz a sarkok barna mélye -
        amíg töprengsz a tudhatón:
        az ismeretlen lép helyébe.

        S amíg kilép Babits Mihály
        könyvedből, hogy a lágy homályban
        barnára fesse, ami fáj
        s mi neki fájhat egymagában -

        veled Mozart, a béke lép
        egy lámpafény - fehér magányba
        ahol a nevetés elébb
        gurul, s a könny - mindig utána.


            DALOCSKA

        hét virágban üldögél
        hét kis alma s rengeteg
        almafának készülő
        apró barna mag - gyerek

        hét világban járdogál
        kétszer annyi fájdalom
        hét virágszív sírdogál
        minden bársony hajnalon

        s álmodik hogy szőke fény
        vigyázza bár meglehet
        ősz van s málló rejtekén
        még a fagy is megremeg


                TÁRSAMHOZ

        Feloszlattad a szavak zenekarát,
        és beköltöztél örök gondjaimba.
        A versek most széthullott hegedűk,
        meg-megborzong a széteső, pedáns
        orgona is, s a zongora kopogva.

        Ez itt egy mélyen ideges világ,
        ütődve esnek szét a harmóniák,
        de rend lesz mégis, érzem már:
        az élet
        belém kényszerít minden zenegépet,
        a szavaim: most már belőled, tőled
        indulnak újrarendeződni - értünk -

        a verset eztán együtt fogjuk írni.
        Te leszel az, ami belőlem eltűnt.



        VERSEK ÜVEGHARANGRA


    MINKET TEREMTŐ ASSZONYOK UTÁN
          (Vers N. I.- hez)


    Micsoda asszonyok zuhogtatják ránk a fényességet!
    Micsoda virágok virulnak ujjbögyeikben: lángok!
    Micsoda tereket tárnak szívükben,
    Micsoda tereket nyitnak szívünkben -
    Fal nélküli palotákat!
    Mert belakják a világot,
    A tágas mindenség bemelegszik mosolyuktól.
    Mert mosolyuk nem játék: erő az.
    Micsoda asszonyok rejtik könnyű nevetéssé a törvényt,
    Micsoda asszonyok rejtik nevetős könnyűséggé a dolgok
                               tömegét!
    Micsoda asszonyok, Micsoda Asszonyok rengetnek
    bennünket nővé, férfivá!
    Ha elesettekké gyötrik őket a falak,
    Ha beszorítja őket a végtelentől letagadó paraván.
    Ha még csukott szemükből kikacagna a fény,
    Ha még mosolyukból nem hullna el a gyöngy,
    A fogatlan fájdalom műfogsorából
    Ha még kihullanának...
    De a fájdalom is megejtve áll melléjük,
    Imádni őket.
    S leszereti róluk az élet szerelmes jegyeit,
    Kihazudja belőlük az élet szerelmes jegyeit,
    A "Micsoda Asszonyok" arcának balzsamával
    Viaszozza az emlék virágait
    Eső ellen,
    Fagy ellen,
    Ellenünk.


        CSAK AZ A SÁRGA TŰZ

        ősz volt a tetőteraszon
        a langy beton itta a fényt
        a korlátba akasztotta
        nagyapám horgadó kezét
        szemünk előtt aranyhalomként
        szikrázott fénylázban a lomb
        nem láttuk ki alatta sétált
        vagy ülnek - e a padokon

        csak az a sárga tűz maradt
        a kórház égi szőnyege
        ahogy a magast szintbe hozva
        üzent a hervadás ide
        az elfekvő kis teraszára
        hol úgy bámultunk égre ágra
        mint ki a titkok zegzugában
        a lényeget már megtalálta

        azt hittük semmi sem marad
        azúr az ég de majd kihűl
        s bármilyen égien magas
        a lombszőnyeg földig merül
        és éreztük a havazást
        az elkorhadó színeket
        nagyapám teste mint kivájt
        odvas fa kongatta magát

        én akkor járatlan fióka
        végigfuttattam rajta csőrömet
        harkálytestemben mint az óda
        a visszhang baljósan remegett
        csak így tudtunk jelezni akkor
        egymásnak s még hogy fájt ez is
        hiszen amit mondhattunk volna
        féltünk a végtelenbe visz



          NAGYAPA - SIRATÓ

        az este csillagok suhogtak
        a Hold sötéten hallgatott
        s az üveg mint a jég elolvadt
        üresek most az ablakok
        üvegharang volt minden szó
        s a harang nyelve kényes érc
        elpattant széthullt a vigasz
        amit szívem hiába kért
        a csend elbújt a föld alá
        rajta most vad lovak taposnak
        nagyanyám sírást tereget
        mályvái lassan kialusznak
        nagyapám kinn jár a mezőkön
        pedig a föld sűrűn takarja
        a viaszos papírvirág
        kajánul himbálódzik rajta
        lenge haját az őszi szél
        elindult újra összeszedni
        és egy álmos ócska venyigén
        álmosan megpihen a semmi
        a tél páráját fújja szét
        rajta a napfény porpihéje
        leragad és e semmiség
        elég hogy szívem begérézze
        az arcom hideg repedés
        szemem mint könnyű seb a jégen
        énekelnék hogy torkomról
        e hideg jégcsap már leégjen
        de itt kukucskál a világ
        ráncolja homlokát keményen
        rám küldi sértett szellemét
        hogy félelemmel megigézzen
        én állok nem hajlik a hang
        csak sebzi torkomat a kétség
        és sírni sem tudok pedig
        szívemet most újra kimérték


        ELOLDÁS MEGKÖTÖZÉSSEL


        a múlás nem tétlen sosem
        eljő a volt, emlékezem
        mikor a jelent elhagyom
        jövőmig ér a múlt - vagyon
        és tündökölve lépeget
        elém, mi már csak képzelet
        s megfog, befog, úgy enged el
        a sosincs, mindig - van, s terel.

        mellőlem ahogy lépeget
        úgy érkezik mind közelebb
        port hint - csillagpor szememen
        látnom kell így is: int nekem
        s bár rabságomat nem tűri
        kergetőzésem eltűri
        keresteti magát velem
        pedig tudom: itt van velem
        a héliumos fényeket
        tőlem is várja, s üzenek
        mindennel, ami felragyog
        bennem, ha róla hallgatok.

        a héliumos fényeket
        mikor apámért lépkedek
        elszívja homlokom felől
        maga a csont - foszforra dől
        és alaktalan rajzokat
        kísért elém, mint gondolat
        elfészkelődvén szívemen
        együtt küzd értem és velem.

        így tündököl, így érkezik
        elém az eljövő, a hit
        rajzolja tenyeremre át
        a bolygók zegzugos honát
        s míg szívemet térképezi
        függőkertet épít neki
        hol sosem volt virágokat
        ringat, vagy régi holtakat.

            *
        apám kezén bilincs vagyok
        nem üthet, én sem sírhatok
        az elbékítő napokat
        gyűjtöm neki, mint foglyokat
        pedig eléje terelem
        nem int, nem is bólint nekem
        nem akar hinni senkinek
        így csalja magát is, kerek
        sorsát kockává gyötri át
        rágva az idő vasfogát
        s ha vállamra tenné kezét:
        villámmal izzik fel az ég.

        vittem már neki könnyeket
        sírásból gyűjtött gyöngyöket
        és ópiumos szavakat
        itattam fájdalma alatt
        de mindig látta arcomon
        a jövőt , ami már nagyon
        csontjába érett neki is
        ha megtagadta: akkor is
        és ezt a vérző érlelést
        a sűrűségre ébredést
        már gyűlölve köpködte ki
        mert tudta: úgyis elviszi.

            *

        a boldogtalanság: halott
        fekete szárnyú angyalok
        (csupa otthonos mozdulat)
        motozták szíved és agyad
        és Dürer - arccal, élesen
        suttogták füledbe: igen
        s hiába tudtad igazuk:
        nemet hazudtál, szép hazug
        s én veled hazudtam, igen
        hisz már elkéstünk, mint a "nem"...

        a múltad még most is vacog
        rám vetkőzik az angyalok
        a csillagok is vedlenek
        hullajtják por - emlékedet
        s a fényes por-eső alatt
        szikkasztod, apám, szavamat.

        én már megküzdök érted is
        csillagporos esőben is
        nedveimet megérlelem
        szavaimat esőztetem
        s a függőkertben, hol nagyon
        virágzott már a fájdalom
        elültetem virágodat
        karcsu kék- tulipánodat
        a halottak közt szebb lehess
        értem való boldog lehess
        és békésen ringasd magad
        a nagy cseresznyefa alatt

            *

        buktatnak karcsú éjszakák
        a végtelenség - hídon át
        reggel magamba öltözöm
        és újra visszaköltözöm
        de mindig kezemen marad
        kis csillagfény, kis gyöngy - maszat
        egy rebbenés, a sejteké
        az ősök emlékeié
        és homlokomon fénylenek
        a rámvillantott seb-szemek
        apám hasának seb-szeme
        nagyanyám éles csend - szeme
        a némasággal szólaló
        szemekbe metszett néma szó.

        bontsátok meg bilincsemet
        gömösre hurkolt nyelvemet
        a görcsre kötött szavakat
        adjátok vissza hangomat
        testemre úgyis felveszem
        hagyjátok élni énekem
        ha már fölveszem arcotok
        belőlem megszólaljatok
        hisz már csak énvelem lehet
        jövőtök és jelenetek.

            *

        pókháló - fénnyel szövik át
        a csillagok az éjszakát
        hálójukon, egy fonalon
        apám jön, csupa nyugalom
        minden halottam érkezik
        villantva látom szálaik
        s én hálójukba elviszem
        szabadságom, szavam, szívem.


            HÁROM IDŐBEN

        A zárt szemek mögött a fényfalak
        izzó aranykörökre hullanak
        s a tenyér üres mélye álmodik:
        holtaknak elmúlt szorításait.

        De már vedlik a báb - emlékezet
        szárnyát elrejtve nőtte: pille lett
        felszáll egy gyors időben s átszelik
        dús szárnyai a sírás görcseit.

        Elhullt időben barnán, nedvesen
        hever avarrá hordott énekem
        s ki ökleimmel sírtam holtakat
        most felnyitom szemem, miként a vak

        a vak, kinek látása visszatért
        s már álom nélkül is bolond a lét
        mert sárga, vastag fények játszanak
        könnyen bomló csomót, szelíd utat.


          SZÜLETÉSEK


        Kötni magad elásott fához
        hogy kivirágozz.
        De térdedben a cél rugója
        elmozdít újra.
        Fejeddel fúródsz át a fényen
        mint anyaméhen.
        S még hányszor megszületsz ha látod
        növő hiányod...
        (A tágasság kicsit bevérzik
        de újra épít
        magának gyűrűs átjárókat
        és újra nógat.)




        ÁTVILÁGÍTÁS



         KITAPINTOTT VILÁG

        Hogy a tárgyakkal nevezett világban
        azonosulni nem tudtam, csak vágytam -
        hiányozhatna kín, hiányt jelölve,
        de nem volt árnyék, mely mögött a csöndre
        hallgattam volna, bizton eltakarva -
        mert nem hittem, hogy bármi eltakarna.

        Így hát kiálltam: este, mint keresztet
        szemléltem lámpák közt árnyékom s kellett
        a déli pont, hol semmi sem vagyok -
        lábam alatt reszkettek csillagok,
        felhőtelen és árnyéktalan pettyek,
        melyeken talpam táncolt és derengett.

              *

        Néha a hajba kap a tűz - piros vagy;
        máskor a talp lesz áttetsző tüzes vas -
        mint röntgen, úgy világít át a fény
        az ember napba nyújtott tenyerén,
        hogy mindaz, ami van, benned mutassa
        arcát, s a dolgokban ismerj magadra.


        LÉLEGZŐ, CSILLAGOS

        Ha nézted nyári éjszakán
        káprázó szemmel, percekig
        a csillagok vad virtusát,
        s figyelted vibráló tüzük -
        a tücskök csendjében egészen
        áttetsző, fémes surrogással
        szólt le a kozmosz, és remélted,
        hogy érthető erők vigyáznak,
        hogy van érzékszerved a fent-re,
        s ha meg-megáll szemed egy fényes,
        izgágább, pislogóbb golyónál:
        valami földet ér, reád szól,
        jelez, mint bátrabb álmaidban,
        az elérhetőség kudarca ellen
        lázít és tudni véled,
        mit nem tudsz: élni az Egészet.


             PÓK

        hálót sző s áldozatra vár
        figyel de mozdulattalan
        talán időt se tud és két
        legyecske közt az életét
        éhsége méri csak s lehet
        sohasem látta az eget


             LELTÁR
            (magyaros)

        Hat szilvafám sem rúg a hétre,
        mégsem cserélem nyolcra, hétre.

        Én nem irigylek, nem remélek.
        Reméljenek, akik nem élnek.

        A cseppre - csepp sem kell. A másé
        ha sok is lenne, mind a másé.

        Vonítsanak a bamba sztárok.
        Én hallgatok, mikor kiáltok.


           UGRATÓS

        Felleghajtó dínomdánom,
        piros csizmám sárba mártom.

        Árokparton fodormenta -
        aki hallgat: sok a titka.

        Ne figyelj a fecsegésre:
        sokat beszél, sok a vétke.

        Alig ugrok egyet - kettőt,
        máris elérem a felhőt.

        Földre hullok, mint a levél,
        mégse kap fel könnyen a szél.

        Aki táncol, szépen járja!
        Rózsát nyíljon a szoknyája!


        SZEDERINDA - DAL

        szederinda, szederág
        ez a világ a világ.
        hallszik hangja
        (barna nád)
        megugatja a zsiványt.

        megugatna engem is
        füst ha lennék, akkor is
        de csak vagyok
        rezegő
        szürke ködben heverő

        rozsdarágta szederág
        akit futtat a világ
        ki-be járnak
        szavaim
        kerítések lyukain

        nem is tudnám ki vagyok
        csak mindig megakadok
        bármit érint
        tövisem
        odavonz a fegyelem.


          SUSOGÓ

        Járna
        valami vers a számra
        valami dal születne:
        "Kinek nincsen keresztje..." -
        és boldog látomások
        arról, hogy nem kiáltok
        és béke ül dadogva
        írás közben karomra...

        Karomra ül az élet
        virágnak vagy levélnek
        és hajam közt cikázik
        a szél, nekem virágzik
        a toll hegyén a végleg
        életre szánt kísérlet
        hogy kék eget lobogva
        szívem a szót befogja


          VERSKERESÉSBEN

        Itt van a vers rejtőzve, kényesen,
        az ábécé széthullt betűiben,
        zizeg, rezeg, ezer levél a fán,
        kapkod, nyúlkál gyökér és törzs után,

         
        csuklik, csobog, fröcskölve permetez
        itt van, tudom: a hangokból kiles -
        aztán ahogy utána indulok,
        visongva szól: "Búvópatak vagyok".

        S én ámulok, hiszen ez furcsaság:
        a vers, amely gyökér, levél, virág
        és víz, habos, furfangosan szabad:
        kövek alatt bujkáló hangpatak.


                A

        A kő felsírt,
        mert megzavarta
        márvány - álmát
        egy kalapács,
        és halott kockává
        faragta.
        Szilánkjai visítva szálltak,
        a teljességért kiabáltak.


          VÁLLALKOZÁS AZ ÖRÖMRE

         
        Szeret örülni, kinek örömei súlyosak.
        Örömeit úgy viseli, mint gondjait.
        Felelősséggel és várakozással.
        Másokért felelős, s magára figyel, várva,
        mikor oszthatja szét, amije van.
        Ettől igazi az öröme.
        S ettől lesz súlyos, amit viselni kell,
        ettől lesz teljes és befejezetlen,
        mert a várakozás mindig a jövőre számít.

        A súlyos örömökért fizetni kell.
        Mindig mi szabjuk meg, mennyit.
        Ezzel magunkat mérjük meg.
        És fizetni is magunkkal szoktunk.
        Mindig a legtöbbet adjuk, ha ilyen örömöt
        keresünk. Az ilyen öröm aztán bevándorol
        birtokunkba. Vele keressük a következőt.
        S a következő még súlyosabb lesz és makacsabb.
        Kisajátítja minden örömünket.

        Várakozásunk készenlét az örömre.
        A készenlétben minden vállalásunk.
        A vállalásban az örömünk.
        Örömünkben a várakozásunk.
        Várakozásunkban sok kis örömünk.
        Sok kis örömünkben a vágyakozásunk.
        Vágyakozásunkban a vállalás.
        Sok kis vállalásunkban a felkészülés,
        mert a felkészülés vállalkozás az örömre.


            ENGESZTELŐ

        Amíg haragszol, minden elbújik.
        A piros almán végtelen közönnyel
        tapad a szürke por, a csend sötétje
        szurokba mártja arcod, s nem köszönt fel.

        Amíg haragszol, rejtőzik a fény is.
        Nyálkás ködökben áll az ég tejútja.
        A csillagok más bolygókhoz hajolnak.
        A fényekért próbáld magad mosolyra.

        A felnyitott örömben ott az egység.
        A színeket a szem életre kelti.
        A tárgyakon vad bátorság csilingel:
        muszáj velük örülni, énekelni.


                A TITOKRÓL ÁLTALÁBAN

    táltos ereinkben köznapi vér csavarog
    megálmodott tündérarcunkat kilesik az éjszakák
    batyuba rejtett titkunk vászna mindig kifeslik
    lassan elfelejtjük bestoppolni a lyukakat
    idővel megértjük milyen fölösleges is lenne e fáradozás
    és kénytelenek vagyunk megtanulni a szegénység
                          vállalását
    azért akad köztünk aki fémszálas rongyokat
    pótol a sebzett batyu elkoszolódott olcsó anyagához
    és van ki hagyja széthullni minden maradék jószágát
    nekem kezdettől fogva átlátszó hálóba göngyölték
                   cókmókomat
    eleinte nagyon szégyelltem hogy minden tarkaságom nyitva
    de jöttek mások is ilyen szemérmetlen batyuval
    és mosolyogva köszöntöttek volt ki vállon ölelt és velem
                              tartott
    ilyenkor csapatosan kerültük el a cifra foltos
                szembejövőket
    de én kíváncsi voltam rájuk is
    mi lehet az amit ilyen mutatós rongyban rejtegetnek
    milyen szorongás készteti őket a titkot is cipelni
    eddig mindig csalódnom kellett abban
    mit fürge kíváncsisággal összeróttam feleletnek
    azóta nem sokat törődöm velük
    de messziről köszönök és hangos lélekkel parolázok
    azokkal akik nem is sejtik hogy titkuk is lehetne


             BÖLCSELET

        a bölcseletben szendereg
        mindig egy cseppnyi őrület
        s ki játszani sosem tudott
        nem ismeri mi is mozog
        a múlás felszíne alatt -
        az minden úton lemarad

        ki veszíteni megtanul
        az nyer is akaratlanul
        s ki méricskél az meglehet
        lassan mindent elveszteget
        az aki tékozol pedig
        lehet hogy semmit sem veszít

        így hát a bölcsről sose hidd
        hogy szabályokat merevít
        és kiosztja a dolgokat
        mit is szabad s mit nem szabad
        mert játszik csak s miként a lét
        ebben mutatja erejét


            ALAPTÉTEL

        a költő hazudna - de mit?
        az élő dolgok elnyelik -
        a valóság hasában ő
        a rúgkapáló csecsemő.


           ÁTVILÁGÍTÁS

        a tudható megtudhatatlan
        de átlátható a titok -
        ilyen közelségben a minden
        s a valamit nem foghatod. . .

        az ablakon a füsttel együtt
        kiúsznak mind a tegnapok
        az őszirózsák összedugják
        lila és bordó homlokuk

        és összesúgnak erről - arról
        hogy lényegük nem ismered
        csak elmúlásukkal hasonló
        mindaz mi van s ami lehet

        nézed az átsejlő virágot
        ráképzeled a fényeket
        segíthetne a lézer, látod
        de magadat sem ismered.



               ÉLŐ VILÁG


              MONTÁZS
        (Egy háborús katasztrófa
        rémképeiből)


        Aztán már végül semmi sincs.
        Nagy, ketté vált szív a világ.
        Csurgatja egyre apróbb cseppben
        egyre feketébb gyöngysorát.

        Sok Dali - képből, földrengésből
        Picassóból kididereg
        a dolgok mobil lánchalála
        és Attila, a kisgyerek.

        Pöfékel még, pipáját tölti
        vulkán, gyárkémény, kályhacső,
        de már csak füstje van és fénye:
        egyre kevésbé hihető

        Aztán már végül semmi sincs:
        a világ mobil lánchalál,
        hidegen olvadnak a fémek,
        Peer Gynt csak rézgarast talál,

        Elektra élettelen arca
        még mint sziréna, felsikolt:
        kell lenni valami Igaznak,
        hisz már elérhető a Hold.

        Aztán már végül semmi sincs.
        Akvárium, aranyhalak
        imitálják a tágabb létet
        és Kőmívesnék a Falat -

        aztán már végül semmi sincs.
        Nagy, összevarrt szív a világ.
        Már csak a fájdalom dobog
        és csend mutatja fogsorát -

        aztán már végül ennyi sincs.


        FOLYAMODÁS AZ ÉSZHEZ

        Az égen térképvonalak.
        Akár Földünkön: minden bemérve.
        Célpont - s célzó pillák alatt
        még alszik a fekete kéve.

         
        Fekete kéve - halál mocorog
        mélyen a föld üregében.
        Fölötte átlőtt csillagok
        Halott virágai létem.

        Sebes patájú szívverés,
        szavak rebbennek félve:
        jaj Anyám, Földem, Csillagom,
        szerves létünk reménye!

        És felbúgó tudós - remény,
        hogy győz az ész, a jobbik.
        S nem borzad tölgyes, vadgalamb:
        "Homo sapiens, hagyj itt!"...


               NAU HATALMAS TITKA
           (Ritheu "Amikor a bálnák elmennek" c. könyvéhez)


        Én vagyok az összefüggés a mindenségben
        úgy hívnak: Végtelen Szeretet
        hiába szültem délceg fiakat
        elfelejtették titkomat
        nélkülem ez a darab föld pusztaság lesz
        a születők kételkedése egyre mélyül a sarjban
        engem kinevetnek elkerülnek
        pedig nélkülem elvesztik egymást is
        s születésük - haláluk örök homályban marad
        én fognám össze a széthullt dolgokat
        a megismerés új utakat törne
        és látnátok a megnyíló szépségeket
        de farkas született köztünk
        aki megtanít benneteket a vérengző éhségre
        s gyomrotok egyre többet követel
        ez a mohóság eltépi gyökereitek
        féltek a halhatatlanságtól
        tudom: meg fogtok ölni
        mert hosszú életemben zord titkokat véltek
        én naponta beszélek a Végtelen Szeretet erejéről
        mégsem hiszitek
        hogy csak ennyi a titkom

        pedig nélkülem el fogjátok pusztítani egymást


      TÓTH MENYHÉRT VÁSZNAIHOZ

        földszagú föld kifehérszik
        állatok arca virágban
        félszemű istenek törzse
        áll be a földbe vigyázzban

        bütykökbe durvított ujjak
        mindenséget - simítása
        cserzik fel hűs vásznakon
        s beleköt a kevélyke világba.


              ÉJSZAKA

        Arcát az ég kezembe rejti,
        behunyja csillagszemeit,
        kövér sötétté gömbölyödve
        gurul az éjszaka megint.

        S dorombol lábamhoz húzódva,
        pedig lehet, a tigrisek
        erős karmain ringatózik,
        és ő is tigris, meglehet.


               TAVASZ

        Áthidalni a könnyűséget
        ha megidézted a lélek
        homályos oszlopcsarnokát...
        Ha odabenn feketét fehérre cserélnek
        a nyílhegy - tollú fények...
        Mert kinn már evezős vizeken szárnyal
        a madárdal


        TÁJ - VÖRÖS ÉS ZÖLD DOBOGÁSBAN

    ha becsukom szememet, még láthatom a piros fényt
    a mellkas dobozában.
    bezárt - madár- arcú dobogása vörössel jelzi találkozását a
            fénnyel.
    tilos - mondja - a behatolás, turkálása kíváncsi
     szemeknek.
    tilos felsérteni falak épségét, vonalak egységét,
    amint tilos az indulatok láthatatlan nyílvesszejét
      befogadni
    vagy ráirányítani egy másik madárarcú dobogásra.
    a szűz levegő fehérje - kékje viszont idenyújtja csáposan
    szerteágazó kar - seregét, s hozzánk öleli a vizet, a völgyet,
            a fákat.
    zöld dobogású tavaszban vörösödik a fény.
    sárga - narancs - piros tüzeket érlel vérünkké, arcunk
     színéhez adja.
    mikor befogadjuk a fényt, befogadjuk a lét minden élettel
              kiáltó
    dobogását, s miénkké vegyülnek a színek, a zöld is
        megpirosul.
    a bokor piros vesszején vérünk pirosra ébred, osztozva e
    kölcsönhatásban.
    megtavaszodva, fában, fűben, vizekben fürdőzünk, harcra
        kereszteltek,
    és békére keresztel át megújulásunk csodatevője, a táj.


                 FÉNY

          Letetted ezt a szót: kovát a térbe
          (asztalra, könyvre, érte nyúló kézbe)
          és nem mozdulsz, terepszínben figyelsz
          a sors hogyan idéződik meg érte.

          Csak lehetőségeket lát agyad.
          Egy sem valóság még, nem is szabad
          behozni mind az elképzelteket -
          a biztosat kerülik a szavak.

          Letetted ezt a szót, s belép a képbe
          a megvalósulás ezer reménye
          s a szorongás, hogy felgyújtod magad:
          ha fényt akarsz, tüzet kell adni érte.


            SZIMBIÓZIS

          Biztasd a fát, hogy újra hajtson
          serkentsd az álmos töveket
          öntözzön nálad minden alkony
          magad is öntözd, ha lehet.

          Homlokig ér a gyenge pára
          a szél pilládig hajladoz
          bokádat súrolja vigyázva
          a gyöngyös gyep, a harmatos.

          Serkents növést, mozgást - merészet
          a lassú kövek sorsain
          ha őseidet megidézed:
          feleld akácfa - soraim.


            ELŐJÁTÉK

          előbb csak fény szemkápráztató veres
          bolond izzás a szürke fal mögött
          majd mályva - bíbor opálos ködön
          az elsüllyedő horizontra ejtve

          ez még csak alkony plusz három fokos
          valahol gyémántélű szél sebez
          de itt a gyöngy szürkéje hallgatag
          a nesztelen homály alig remeg

          lehetne ősz vagy fagytalan december
          de már dobog titkon a gesztenye
          mecset - ágán pogány rügykupolásan
          az ébredés dobos vad ünnepe


          EGYSZERŰ VERS A TÁJRÓL

          A csöndre hiába fülelsz.
          A zöld folyosón a homály
          kihasítja magát a tavaszból.
          Csak az ablakon át kacarász a világ.
          Odakinn az imént még szürke
          fénytelen ködbe takarva
          álltak a tarka hegyek,
          és most, hogy a nap az ezüstös
          fellegek háta mögül könyökölve kibújt -
          még mindig a szürke csavarja
          a barna hasú hegyeket lepedőbe.

          Így ablakon át igazibb a világ.
          A távoli dolgokat gyenge homály taszigálja.
          Pedig ismered markos, üvöltős
          színeit ennek a tájnak.
          S a Nagyhegy amott, hol a tört horizont
          most fény-havasan heverész:
          mintha csak arra várna, hogy halkra
          fogod szavaid, idecsalva az erdőt.


              TAVASZI RONDÓ

          A szavak malma szárazon dohog.
          Virágaim csak isznak harmatot.
          És hideget lehel az április.
          Földem cserzett agyag, majdnem halott.
          Vizet a szavak malma sem kapott.

          És hideget lehel az április.
          Nem bontogatja gyöngy - virágait.
          A szavak malma is aszott, halott.
          A fény távolról, kékjével vakít.
          Az ég hiába veri habjait.

          A szavak malma is aszott, halott.
          Szikkadt tojáshab, ami fenn ragyog.
          És hideget lehel az április.
          Pedig már szilvafánk is havazott.
          S a szavak malma koccan, mint a fog.


            TELE REMÉNNYEL

          Tele reménnyel már az ág.
          A rügy már sejti, mi az ÉLET.
          S a törzsek, ágak csontosan
          nyújtózkodják a teljességet.

          Tele reménnyel már az élet.
          Tavaszba fordult nevetés
          szivárványozza fel a képet -
          táj - önmagammá ébredés.

          Tele reménnyel már a kép.
          A szivárvány alatt hasalva
          a föld valamit kitalált,
          s most rám bízza, töltsem szavakba.

          A táj valamit kitalált,
          a tavasz elhozta az élet
          részekbe rejtett ritmusát,
          és számra adta - jeligének.


                MÁJUS

          a holtakat a tarka föld
          a szíjas ágakat a zöld
          öltözteti
          a májusi
          opálos fény a hegytetőt
          mint női mellet a redők
          rejtegeti

          kötözködik a lágy meleg
          kioldja blúzod s övedet
          te meg hagyod
          pedig halott
          még sejtjeidben az a láz
          melyből nyarad lesz és kalász:
          marok napod


            TÁJ

          Megfelezve a zölddel a kék,
          - vásznat a cérna -
          átfűzik a jegenyék.


               VIHAR UTÁN

          Zöld nyár; rideg eső - kövek
          zörgették szét a fényeket
          de már a szőlőlugason
          fürtökben lóg a nyugalom.

          Okos az ember. Úgy harap
          az ég után a táj alatt
          hogy mérgét zsebre dugva áll
          s csak csókját kapja már a nyár.

          És fölszedi a gallyakat
          vihar múltán, s a sok szakadt
          éretlen termést úgy viszi:
          ujjából folynak könnyei.


                     BÚZA

          én edzett búzaszem: kibírtam
          a létem őrző mérgeket.
          és féregtelen vár agyamban
          a nőni vágyó képzelet.

          csukott szememnek ponyvasátra
          feszesre húzottan pihen.
          ki már a fényt betéve tudja
          sosincs estéje, azt hiszem.

          rokon virággal üldögélek
          szép búzatábla - sorsomon
          kék árnyékot vetítek zöldnek
          s e tévedésem meghagyom.

          majd learatnak bölcs hatalmak
          s én akkor sem ellenkezem.
          tarlót hagyok, s ha sérti talpad
          már te sem maradsz jeltelen.


          ELEMZŐ ŐSZI PILLANAT

          Most szélcsend van. De hűs a lég,
          a tárgyak megborzonganak,
          s a formát - kenyeret a kés -
          szeletelik a sugarak.

          A tudat lencséje talán
          begyűjthetné a meleget.
          De csak a prizma játszogat:
          felbont mindent, s nem összegez.

          Széthull tehát és elgurul
          - tört lázmérőből a higany -
          az őszből ez a kurta nap
          ezüstösen, alaktalan.


            ÉLETFA

          Ott lenn a szív gyökérzete
          idegek hajszálgyökere
          formázza azt a lét - magot
          mely törzset hajt, törvényt ragyog.
          A gének láncain kúszik
          a folytatás virágokig
          s kinyújtja éhesen magát
          a termést gyöngyöző faág.
          A gyümölcsök : gyerekfejek
          bennük lakik a képzelet
          a magok pedig : agyvelők
          ők értelmezik az időt -
          míg száron, törzsön lengenek
          elefánt - fülű levelek
          s hallgatóznak: mint csorog
          ég s föld között a sok titok.



                  ÉLŐ VILÁG

          Megsejteni a dolgok langyosán át
          a végső mag kitartó tüzeit;
          a burkon át ahogy az áram átüt
          s a héjak mentén ártatlan, szelíd.

          Megsejteni a mélyre búvó lelkét
          a létezésnek, ami átviszi
          küzdelmeken, jégkorszak hosszú éjén
          az anyagot, s leginkább, ha kicsi...

          A védő kéreg, bőr eres kezében
          ahogy a lényeg látatlan vigyáz
          a folytatásra, melyből ő maga
          szerezte létét, s küldetése: láz -

          melyben anyagi létét összefogja
          az élet hálája: a szerelem
          s melyből okos, türelmes testű rózsa
          oroszlánkölyök és ember terem.


           OLDOTT ÖSSZEGEZÉS

          Már láttunk lila, kék hegyet
          és fény - eget, és fény-vizet
          s az ember narancs - kék tüzén
          elolvadt minden vélemény;
          a házakról a képzelet
          leverte mind a díszeket
          a szögletes betonvilág
          kört álmodik, kockát okád
          csak a konok növényeket
          göndörítik esők, szelek.

          Mielőtt téged is befog
          egy felszínesre nőtt titok:
          még lesd a sárga felleget
          a hegyet, hova rejtkezett
          a fény mentén pedig sötét
          festékkel rajzold a reményt -
          a láthatóságért - ahogy
          a fény árnyékával ragyog
          és színekben oldódik ki
          a semmiből a valami.

          És még mielőtt elragad
          egy ismeretlen indulat
          hogy bűvös tárgyakat szerezz
          és ajtódra komoly reteszt:
          még indulj útra könnyedén
          egy zöld levél erezetén
          s miként a pók, tapadj oda
          a látványok hálóira
          és figyeld meg az életet:
          hogyan növekszik és szeret.


Vissza a főoldalra